Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.3.3. Mégsem kell mindent privatizálni?

„Az alacsony termelékenységű vállalatok sokat hajlandók tenni az állami védelemért. Lobbiznak, vesztegetnek, szavazatokat gyűjtenek, és állást ajánlanak az állami tisztviselőknek. Ha tehetik, elrejtik részérdekeiket nemesen hangzó szociális célok álcája mögé.”

Lewis (2008)1

Az 1989–90 táján végbement politikai rendszerváltás nyomán az állami vállalatok élén álló vezetők mozgástere lényegesen megnőtt. Némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatjuk, végre azzal foglalkozhattak, ami a dolguk volt, a termelés megszervezésével. A mából visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a politikai rendszerváltást túlélő, közel 2000 magyarországi, állami tulajdonú vállalat vagy társaság2 helyzetét alapvetően négy körülmény határozta meg. Ezek egy részét a kortársak is világosan látták, más részüket – teljességükben vagy részleteikben – akkortájt nehéz volt meggyőző módon bizonyítani.

A kelet-európai rendszerváltás lehetővé tette, de egyben ki is kényszerítette, hogy ezek a nemzetgazdaságok bekapcsolódjanak abba az átalakulási folyamatba, amit az 1960-as évek közepétől Angliában, majd ezt követően Nyugat-Európában és az USA-ban – többnyire pejoratív éllel – deindusztrializációnak3 neveztek. Ez részben segítette, részben hátráltatta a magyar privatizációt.
A rendszerváltás privatizáció nélkül is minden cég esetében javította a racionális gazdálkodás peremfeltételeit.
A vállalatok helyzete nagymértékben különböző volt abból a szempontból, hogy
- termelési struktúrájuk és méreteik alapján stratégiai fontosságúnak számítottak-e,
- beletartoztak-e az ún. kemény magba,
- termékszerkezetük input- és outputoldalról milyen mértékben volt egyoldalúan KGST-orientált,
- miként viszonyult a menedzsment a privatizációhoz.
A rendszerváltás – minthogy nem forradalmi úton ment végbe – a reformszocialista modell továbbélését és lassú elhalását eredményezte. Egyfajta eróziós hatás érvényesült, mely minden állami vállalat esetében a teljesítőképesség csökkentése irányába hatott, méghozzá általában erőteljesebb mértékben, mint amennyivel az 1. pont alatt felsorolt körülmények miatt a teljesítőképesség javult.

* * * * *

Minthogy Magyarország 1990 táján tudatosan lemondott a gyors és tömeges privatizáció technikájáról, és ezért hosszú időn keresztül a nem privatizált vállalatok többségben voltak a privatizált cégekhez képest, a fent említett négy körülmény hatására ellentmondásos helyzet állt elő. Kézenfekvőnek és hitelesnek tűnhetett ugyanis az az érvelés, hogy a politikai rendszerváltást követően azok az állami cégek, melyek túlélték a KGST összeomlását és nem vesztették el piacaikat, akár az idők végezetéig is megmaradhatnak állami tulajdonban. Ehhez „csak” arra van szükség, hogy az állam legyen „jó gazda”, a vállalat vezetésébe ne szóljon bele, hagyja a menedzsereket, hogy legjobb tudásuk szerint tegyék a dolgukat, mintha csak egy magáncégnél dolgoznának. Bármilyen furcsa is, 1990-ben pontosan ezt mondta a kormányzásra készülő MDF és ezt követelte egy évvel a választás és az ÁVÜ felállítása után az ellenzéki MSZP is:

„A program számol azzal, hogy a gazdaságban a magánvállalkozások gyors fejlődése mellett is jelentős állami szektor marad meg hosszabb időre. E körben – a fejlett vegyes gazdaság tapasztalatai szerint – megteremthetők a közvagyon felelős és ésszerű működtetésének feltételei…” – olvashattuk az Antall-kormány programjában is.4

Az MSZP (1991) válságkezelő programjának elején a következő megfogalmazás szerepel: „A szocialisták vegyes tulajdonú gazdaság mellett foglalnak állást, amely részben privatizálás, részben társadalmasítás útján jön létre. Az új tulajdoni struktúra összetevői: az állami tulajdonnak az eddiginél lényegesen alacsonyabb részaránya, a tartósan megmaradó állami szektor hatékonyabb működtetése, az egyéni és kollektív dolgozói tulajdon, a saját tulajdoni bázisra támaszkodó önkormányzati szektor és végül a vállalkozói kör szélesítése, megerősítése.”

Nehéz volt – és e sorok írásakor, 2016-ban sem könnyű – mindenkivel elfogadtatni, hogy mindez illúzió. A 90-es évek elején még komoly, tekintéllyel rendelkező politikusok és közgazdászok mind az országon belül, mind kívül, esélyt láttak arra, hogy lassítsák a privatizációs folyamatot és akár egy évtizedig is fenntartsák az állami tulajdon dominanciáját.5 Minél távolabb állt valaki a napi élettől, a vállalati-üzleti világtól, annál kevésbé látta át, hogy a politikai rendszerváltás eróziós, teljesítményromboló hatása minden esetben nagyobb volt, mint az a javulás, amit a politikai rendszerváltás önmagában eredményezett, ezért a privatizáció leállítása vagy lassítása mindenképpen növekedésgátló hatással járt.

Tekintsük át az 1–4. pontot részletesebben is (1.4.1.)!

1	Id. mű: 298.
2	Itt és az alfejezet hátralévő részében nem teszünk különbséget „vállalat” és „társaság” között. A vállalati formában működő cégek ugyanis folyamatosan alakultak át társasággá – általában rt.-vé vagy kft.-vé –, de az átalakulás különböző időpontokban történt. Sokszor csak véletlen hatások magyarázták, hogy egy-egy cég miért alakult át már 1990-ben, míg egy másik csak 1994-ben.
3	Használatos volt a „dezindusztrializáció” megjelölés is.
4	Magyar Köztársaság Kormánya (1990: 33). A „vegyes gazdaság” koncepciója a Magyar Gazdasági Kamara programjavaslatának is kulcseleme volt. Lásd Balázsy és szerzőtársai (1990: 818–819).
5	A közép- és kelet-európai átalakulást tanácsokkal ellátni igyekvő. AGENDA-csoport még 1992 közepén is azt ajánlotta, hogy „az állam csak korlátozott mértékben szóljon bele a vezetés tevékenységébe – a szerződések teljesítését kivéve”. Lásd Kregel és szerzőtársai (1995: 84).