Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.3.4. Deindusztrializáció = munkahelyrombolás

Szó szerinti értelemben véve a deindusztrializáció az ipar nemzetgazdaságon belüli arányvesztését jelenti. Ez az 1970-es évektől kezdve az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában egyre több helyütt vált nyilvánvaló statisztikai és társadalmi ténnyé: az ipar visszaszorult, a szolgáltatások teret nyertek.

Az iparon belül elsősorban a nyersanyagok kitermelésével foglalkozó alágazatok, illetve az alacsony szintű feldolgozásra képes vállalatok leépülése volt szembeszökő (pl. mélyművelésű szénbányászat, kohászat). Mindebben számos tényező játszott szerepet – a bérköltségektől a környezetvédelmi szempontokig –, de a folyamat többnyire a munkanélküliségi ráták erőteljes emelkedéséhez vezetett. Paradox módon a kelet-európai privatizációs folyamat szempontjából a deindusztrializáció részben kedvező volt, mert a leggazdagabb országokból kiszorult feldolgozóipari tevékenység egy része éppen nálunk kívánt megtelepedni. Ami Nyugat-Európából nézve delokalizáció, az a mi szemszögünkből sikeres privatizáció és/vagy zöldmezős, külföldi működőtőke-beruházás (foreign direct investment – FDI) volt.

Másfelől azonban a deindusztrializáció hatásai alól a posztszocialista változásokon áteső kelet-európai országok, így Magyarország sem tudta kivonni magát. Már jóval a rendszerváltás megkezdése előtt – a leglátványosabban az 1973. évi olajválság begyűrűzése kapcsán – tapasztalható volt, hogy a kitermelő ágazatok, a nehézipar, a nehézvegyipar nagyüzemei nálunk is kezdenek veszteségessé válni. Egyre világosabbá vált, hogy a szocialista iparosítás modellje csak látszatmodernizációt szült, vagy ahogyan Jánossy Ferenc (1969) már megfogalmazta: kvázifejlett gazdasági szerkezetet eredményezett (1.2.4.). Márpedig egy csak látszatra fejlett szerkezetben az egyes szerkezeti elemek – vagyis maguk a gyárak és a gépek – is sokkal kevesebbet érnek! Amint ez nyilvánvalóvá vált, lelassult, leállt e torz struktúra bővülése.

Így és emiatt a feszültségek a munkaerőpiacon már a 80-as évek elején megjelentek.1 Ezt megelőzően, a 70-es évek végén és a 80-as évek elején – tehát a Kádár-korszak zenitjén – a 25–64 éves népesség valamivel kevesebb mint háromnegyed részének még volt rendszeres munkája. Erről a szintről indult tehát a hanyatlás. Elsőként és legnagyobb mértékben a segédmunka és az ún. betanított munka értékelődött le – hasonlóképpen, mint a gazdag OECD-országokban. Igaz, nálunk először csak ezres nagyságrendben volt mérhető, hogy kenyérkereső, családfenntartó emberek kerülnek kívül a gyárkapun2 – a folyamat drámai mértékű felgyorsulása 1990 és 1993 között következett be.3 Akik nem rendelkeztek szakképzettséggel, érettségi szintű kulturális skillekkel vagy valamiféle vállalkozói készséggel, azok soha többé nem találtak maguknak „normális” megélhetést, biztonságot garantáló bérmunkát.4

Márpedig a képzetlen kétkezi dolgozók nagyon sokan voltak. 1989-ben a vállalatoknál foglalkoztatottak 42,5%-a legfeljebb 8 általánost végzett. 1992-re ez az arány 32,5%-ra, 1995-re 24%-ra csökkent. Akiknek sikerült közülük megtartaniuk a munkahelyüket, azok viszonylag jól jártak, mert az állam jogszabályi erővel két évtizeden át ki tudta kényszeríteni a viszonylag magas bérszínvonalat. Az 1988-ban bevezetett minimálbér-szabályozás – bár eltörlését több munkaügyi szakember felvetette – még 2012-ben is hatályban volt. Fennmaradtak a szocialista nagyvállalatok rendszerével adekvát, de az új körülmények között a legális foglalkoztatást gátló társadalombiztosítási, munkaügyi, munkabiztonsági stb. szabályok is. Ezek átdolgozása – mint komolyan veendő politikai szándék – csak 2011-ben, a 2. Orbán-kormány válságkezelési programjának keretében merült fel először.

És volt a történetnek egy területi dimenziója is. A 60-as évektől kezdve egyre nagyobb szerepe volt az ún. országos vállalatokra érvényes, kötelező bérszínvonal-gazdálkodás hatásának. Ebben a rendszerben a pesti munkaerő magasabb fizetését a vidéki telephelyek „vattadolgozóinak” alacsonyabb béreivel egyensúlyozták ki. Amint ez megszűnt, vidéki üzemek százai vesztették el létalapjukat. Miközben ilyen különbség korábban nem volt, a rendszerváltás után pár év alatt az ország keleti felében 15%-kal alacsonyabb lett a foglalkoztatási ráta, mint az ország nyugati felében.5 Aránytalanul súlyos érintette ez a probléma a roma népességet, amely történetesen jobbára az ország keleti felében lakik, mert ebben az esetben a képzettségi versenyhátrányhoz még faji diszkrimináció is járult.6 A foglakoztatás csökkenésének folyamatát jól illusztrálja az 1.3.4. ábra, amely az ország egykori legsikeresebb iparvállalata, a nyugat-magyarországi Rába példáján mutatja, hogy a létszámcsökkenés folyamata nem a rendszerváltás idején kezdődött.

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_4110/#m1259peam1_4110 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_4110/#m1259peam1_4110)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_4110/#m1259peam1_4110)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

1.3.4. ábra. A Rába Magyar Vagon és Gépgyár létszámának alakulása, 1980–2007

Megjegyzés: A csökkenés jelentős része abból származott, hogy a cégcsoport vidéki gyáregységei sorra önállósodtak (3.1. ábra).

A deindusztrializáció egy további – témánk szempontjából különösen – fontos következménye volt, hogy a privatizáció során dobra került állami vállalatok egy az egyben nem voltak tovább működtethetők, viszont abszolút értékben kifejezve továbbra is jelentős értéket képviseltek azok az ingatlanok, amelyeken ezek az üzemek, üzemi épületek álltak.7 Ezért történhetett meg, hogy a veszteséges, egykor tízmilliárdokért felépült gyárak, üzemcsarnokok csak töredékáron leltek vevőre, viszont az új vevő, amint birtokba került, hozzákezdett a gyár lebontásához és az ingatlan hasznosításához. Előfordult, hogy a gyár helyén lakópark, bevásárlóközpont vagy parkolóház épült, de az is, hogy az épületállomány fennmaradt, csak most már az új tulajdonosnak termelt – magyar viszonyok között irigylésre méltó – bérleti jövedelmet. Így jelent meg a magyar üzleti köznyelvben – valamikor az új évezred első éveiben – a korábban nem ismert és nem használt „ingatlanozik” kifejezés, ami pontosan erre a folyamatra utalt.

Nagyon fontos azonban hangsúlyozni, hogy a világméretű deindusztrializáció Magyarország számára végeredményben nyereséggel járt. Nyugat-európai, amerikai és japán cégek százai helyezték át a termelést Magyarországra. Ennek a folyamatnak a leglátványosabb része a személygépkocsi-gyártás beindulása – Opel (1990–98), Suzuki (1992-től), Audi (1994-től) stb. – és az elektronikai ipar – IBM (1994–2002), Flextronics (1994–) – kiépülése volt. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a termelőkapacitások nem privatizációval, hanem zöldmezős vagy barnamezős beruházásként (8.2.7.) jöttek létre.

1	Köllő (2009: 30). Az „átképzési segély” megnevezésű juttatást 1983 nyarán vezették be. Ez valójában a munkanélküli segély burkolt formája volt.
2	Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal 1986-tól vette számba a regisztrált munkanélkülieket: számuk az akkori 4-5 ezerről 1988-ra 15 ezer körülire rúgott, de becslések szerint valójában már 40-50 ezren lehettek kényszerűségből állás nélkül. Az 1986-ban kialakított elhelyezkedési támogatás utódját, a munkanélküli segély intézményét 1989. január 1-én vezették be (Stark, 2009: 34); HVG, 2009. márc. 28.). A pártállam természetesen igyekezett ezeket a fejleményeket elbagatellizálni. Az illegális Beszélőben azonban négy – meg nem nevezett – gazdaságkutató egy alaposan dokumentált tanulmányban feldolgozta a munkanélküliség megjelenésére vonatkozó nyilvános adatokat, utalásokat (pl. országgyűlési felszólalások, sajtó hírek). Lásd id. mű: 1988, 2. szám.
3	Laky (1994), Laky (1995).
4	Erről részletesen lásd Köllő (2009), Mihályi (2008: 31–72).
5	Kőrösi (2008).
6	Ladányi–Szelényi (2004), Kertesi (2005).
7	Jó példa erre a történelmi hagyományokkal bíró nyomdaipar sorsa. A nagy budapesti nyomdák a főváros (mai) belterületén épültek – általában hatalmas telkeken. Ezért volt kereslet az Állami Nyomda, a Szikra Lapnyomda vagy az Athenaeum eladásakor. Az új tulajdonosok a nyomdákat más helyre költöztették vagy megszüntették, a telkeket pedig jó áron értékesítették.