Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.3.7. Az állami irányítás eróziója

A privatizáció és a liberalizáció előrehaladtával a megmaradt állami vállalatokat olyan környezet vette körül, amely egészséges versenyhelyzetet teremtett ugyan, de más szempontból kifejezetten bomlasztóan hatott rájuk. A kívülről érkező negatív hatások közül a legfontosabb az állami bürokrácia nehezen kiszámítható viselkedése volt. Miközben tény, hogy a rendszerváltás nyomán az egykori pártállami bürokrácia szétesett, más személyekből, némileg más motivációkkal újra összeállt egyfajta állami irányítás (állami vagyonkezelő szervezetek, minisztériumok, adóhatóság, társadalombiztosítás stb.), melynek döntéseit az éppen kormányon lévő pártok jelentős mértékben befolyásolni tudták.

A rendszerváltás kezdete óta gondot okozott, hogy a kormányzat nem képes egyértelmű gazdaságpolitikai prioritásokat megjelölni a menedzsment számára. Az állami vállalatok vezetői hol azt hallották, hogy meg kell szabadulni a volt kommunistáktól (1990/1991, 1998), hol azt, hogy „a privatizáció a legfontosabb” (1992), hol meg azt, hogy a „munkahelyek védelme” a legfontosabb gazdaságpolitikai cél (1994). 1998 és 2002 között a kormány azt állította, hogy a privatizáció lényegében befejeződött, 2002 után viszont azt, hogy folytatni kell, 2006-ban az MSZP-nek az volt az álláspontja, hogy a privatizáció befejeződött, 2008-ban viszont újra akarta kezdeni az ún. Új Tulajdonosi Program meghirdetésével. 2010-ben a 2. Orbán-kormány teljes U kanyart csinált, privatizálás helyett államosított.

Ilyen ellentmondások közepette a vállalati vagyon gyarapításának szempontja szükségszerűen háttérbe szorult. Épp az ellenkezője történt annak, ami kívánatos lett volna – nemcsak a gazdálkodás logikája, de a politika is tolerálta a vagyonfelélő, sodródó vállalati viselkedést.1 Paradoxnak tűnik, de a korábban kifejtettek alapján már jól értelmezhető sok megfigyelőnek az a tapasztalata, hogy ebben a bizonytalan állami környezetben gyakran éppen azok a vezetők lettek a sikeres „túlélők”, akik a korábbi évtizedekben a felsőbbséghez való feltétlen és minden körülmények közötti igazodást választották személyes karrierstratégiájuknak.2

Különösen éles formában jelentkezett ez a konfliktus az 1990-es évek elején. Rögtön a kezdet kezdetén, szeptember 15-i határidővel, tehát pár héttel az első önkormányzati választások előtt az Antall-kormány elrendelte a vállalati tanácsok újraválasztását mintegy 500 cég esetében.3 A kormányzó párt, az MDF arra számított, hogy ilyen módon könnyen el lehet távolítani „a korrupt kommunista igazgatókat”. Ehhez képest nagy meglepetés volt, hogy az igazgatók 80%-át újraválasztották.4 Ezért más eszközhöz nyúlt a kormány: az ÁVÜ olyan jogosítványt kapott, hogy ezeket a cégeket különösebb indoklás nélkül államigazgatási felügyelet alá vonja (és azután maga nevezzen ki új vezetőt).

Miután a korábbi méretekhez képest az államapparátus összeszűkült (már csak azért is, mert megszűnt a párt- és államapparátus egymás mellett létező kettős rendszere), egy-egy állami tisztviselőre sokkal nagyobb teher hárult, mint korábban. Így érezhetően romlott a munka minősége is. Az állami cégek vezetői jogosan panaszkodtak arra, hogy új főnökeik a minisztériumokban, az állami vagyonkezelőknél gyengébbek, felkészületlenebbek, kevesebb vállalatismerettel rendelkeznek, mint elődeik.

1	A „sodródás” kifejezés Török (1994) találó megfogalmazása.
2	Vállalatvezetőkkel készített interjúk alapján hiteles és sok részletre kiterjedő képet festett erről az időszakról Szalai (2001: 55–95.
3	Az 1985-ös vállalati reform nyomán megválasztott tanácsok és igazgatók mandátuma 5 évre szólt, az új választás tehát indokolt volt.
4	Szalai (2001: 74).