A hazai nagyvállalatok körében a Dunaferr volt az első, ahol a társasággá alakulás nyomán a menedzsment felfedezte az egyéni meggazdagodás újonnan megnyílt lehetőségét: altársaságok láncolatának létrehozását (8.4.9.). 1993 végén az egykori Dunai Vasmű már legalább 100 kisebb-nagyobb részvénytársaságra, kft.-re bomlott, amelyek egy részében a felső menedzsment tagjai közvetlenül vagy közvetve – például családtagjaik útján – részesedéseket szereztek. Az így kialakított hálózat azután külső szemlélők – például a 100%-os tulajdonos, az Állami Vagyonkezelő Rt. vezetése – számára teljesen átláthatatlan volt. Tóth István János (1994), aki az ÁVÜ és az APEH adatbázisainak összevetése alapján végzett elemzéseket, ezeket a cégeket jó okkal nevezte „lappangó” vállalatoknak.1 Léteztek, de az ÁVÜ mint közvetett tulajdonos számára gyakorlatilag mégsem léteztek. Belső szerződések és belső elszámoló árak alkalmazásával a szem előtt lévő ÁVÜ-s cég és a lappangó cégek között ide-oda lehetett folyatni a pénzeket. Ha éppen arra volt szükség, akkor ki lehetett mutatni az anyavállalat nyereségességét (pl. a vezetői premizálás okán), de veszteséget is elő lehetett állítani, ha éppen lehetőség nyílt állami támogatás megszerzésére. Az pedig – kívülről és/vagy felülről – végképp követhetetlen volt, hogy az egyes leányvállalatok kitől milyen áron vesznek nyersanyagokat vagy milyen áron kötnek üzletet saját vevőikkel.