1989 után az állami tulajdonban maradt cégek szintén rengeteget változtak, és átalakult az őket körülvevő környezet is. Mint a fentiekben részletesen bemutattuk, a változások egy része mindenkire egyforma módon, serkentőleg hatott, míg a rendszerváltással összefüggő más fejlemények általában minden, még megmaradt állami vállalat teljesítményére romboló hatással voltak. De az is igaz, hogy a cégek kiinduló helyzete (tevékenységi köre, pénzügyi pozíciója, a vezetés színvonala) is sokban különbözött egymástól. A végeredmény tehát e sokfajta hatás eredőjeként alakult ki. Minden jel arra mutat, hogy az 1989 óta eltelt időszakban az állami vállalatok teljesítőképessége abszolút értelemben sokat javult, de relatív értelemben – tehát a magánszektorral összehasonlítva – inkább a teljesítőképesség romlása volt érzékelhető.

 

 

Ha másképpen is, mint 1989 előtt, de elmondható, hogy 2010-ig az állami tulajdonban maradt cégeket továbbra is ez a három csoport irányította, a hatalmat megosztva. A közös szakmai és politikai múlt miatt sokszor volt tapasztalható összejátszás a vállalati menedzsment, a szakszervezetek, az állami irányítás és a mindenkori miniszterelnök között is. Így végül sok helyütt visszaállt a „szervezett felelőtlenség” rendszere, ahogyan korábban a magyar szociológiai irodalom a klasszikus rendszert aposztrofálta.1 2010-ig élesek voltak a három csoport közti konfliktusok, melyek egy-egy cég vagy iparág sorsának alakításakor hol a privatizáció, hol a (vissza)államosítás pártjára állították a szereplőket, ahogyan ezt a fejezet mottójaként választott idézet is tanúsítja. A korábbinál szűkebb hatalmi pozíciókkal, de fennmaradt az első számú politikai vezető befolyása. Továbbra is érvényes maradt a klasszikus szocializmus idején szerzett tapasztalat: a legjelentősebb állami cégek vezetőit még mindig politikai szempontok alapján választják ki, és ebbe a miniszterelnöknek is van beleszólása. Sőt, ennél több is állítható. Az ország legnagyobb iparvállalatánál (Mol) és legnagyobb bankjánál (OTP) az irányító menedzsment hatalmát végső soron még 2015-ben is az állami kézben lévő, ún. aranyrészvény garantálta – függetlenül attól, hogy mindkét cég privatizációja már jóval korábban megtörtént. Ez oda vezethető vissza, hogy e két részvénytársaság alapszabályát még akkor fogalmazták meg, amikor az állam többségi tulajdonos volt, így a privatizáció után is fennmaradt az a szabály, hogy a menedzsment eltávolításához az elsőbbségi részvény tulajdonosának, vagyis az államnak a jóváhagyása kell. Ezen a jogi köldökzsinóron keresztül tehát a privatizáció után is fennmaradt a menedzsment és az állam – pontosabban a mindenkori kormányfő – közötti összefonódás, amely – például a Mol vagy az MVM esetében olyan erőteljes volt, hogy fennmaradása érdekében a kormány egy ideig még az EU előírásaival való nyílt szembehelyezkedést is vállalta.

közötti érdekkonfliktusok feltárásával lehet megérteni és megértetni.

 

Tudom, nem könnyű legyőzni az egyszerű modellekkel szembeni belső ellenállását. Bródy Andrástól származik a mondás: „Ha leírsz egy elméleti állítást, rajtad kívül senki sem fogadja el; ha leírsz egy számot, rajtad kívül mindenki elhiszi, hogy az adat tökéletesen pontos és idézhető.” Boldog lennék, ha az Olvasó könyvem további fejezeteit éppen fordított módon fogadná. Bizalommal lenne az elmélet iránt, és kritikus szemmel fogadná a sokféle ok miatt csak közelítő pontosságúnak tekinthető számadatokat.