Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.3.8. Nyitó leltár: A privatizálható vállalati vagyon értéke 1989/90-ben

„Előfordult, hogy nullára amortizálódott gépeken, hámló vakolatú épületekben versenyképes termékeket gyártottak, ugyanakkor csillogóan fényes berendezések tágas üzemcsarnokokban ontották magukból az eladhatatlan szemetet.”

Antall József1

A rendszerváltás előtti két évtized során egyetlen alkalommal sem történt meg a nemzeti vagyon tételes és teljes felmérése. A forint bevezetésekor 1946-ban, majd 1952-ben és 1959-ben és 1965-ben csak az állóeszközök kerültek felmérésre, pontosabban ismételt újraértékelésre.2 A termelésben használt épületek, gépek és berendezések általános újraértékelése a 60-as évtized végén az 1968. január 1-i állapotnak megfelelően történt meg, amikor a gazdálkodó egységek a vagyontárgyak egyenkénti leltározásával, műszaki állapotának és várható élettartamának megállapításával egybekapcsolva az 1968-tól érvényes új árakra értékelték állóeszközeiket. A lakásállomány utolsó tételes újraértékelése 1971-ben történt meg az utolsó vállalati felmérés módszertani elvei szerint. Ez azt jelentette, hogy az állami tulajdonban lévő lakásokat műszakilag felmérték és értéküket is meghatározták. Az ezt követő húsz évben az adott évi lakásállomány értékelése ezeken az állományadatokon alapult.3

A vagyonnyilvántartás elkészítése egyike volt azoknak a feladatoknak, amelyeket a megreformált szocialista gazdaság irányítói évről évre tologattak maguk előtt, bár – ha megkérdezték volna őket erről, akkor – bizonyára egyetértettek volna azzal, hogy vagyonkataszter nélkül sem makro-, sem mikroszinten nem lenne szabad makroszintű gazdasági döntéseket hozni. Szigorúan véve tehát igaz, hogy a rendszerváltás pillanatában az állam nem ismerte sem a nemzeti vagyon nagyságát, sem saját vállalatainak értékét. Elméletiközgazdász-logikával nehéz megmagyarázni, hogy még csak kezdeményezés sem történt a vagyonfelmérési munkálatok beindítására.

Másfelől viszont utólagosan nem nehéz belátni, hogy egy működő piacgazdaságban tételes, naprakész vagyonleltárt az állam vagyonáról nem lehet és nem is érdemes készíteni. Különösen akkor nem, ha ez a vagyoni kör fokozatosan szűkül – márpedig a 90-es évek elején ez volt a belátható perspektíva.4 Legfeljebb arról lehet szó, hogy nagy ráfordítással, az állam valamelyik hivatala – például az Állami Számvevőszék – a privatizáció lezárását követően megmaradt vagyontárgyakat könyv szerinti érték alapján tartsa nyilván. Ilyen nyilvántartás a Monarchia statisztikai rendszerében 1914-ig valóban létezett.5

A hajdanvolt NDK-ban, ahol a Treuhandanstalt alkalmazotti létszáma rövid időn belül 10 ezer főre duzzadt fel, több mint két évbe telt, míg elkészült az 1990. júliusi 1-i állapotokat tükröző országos vagyonmérleg. Ez a mérleg azonban nem tekinthető a két évvel korábbi nyitóállapot felmérésének. A cél nem is ez volt, hanem az, hogy az egyes cégek piaci lehetőségeit felmérve, adósságelengedéssel, átszervezéssel a tanácsadók pénzügyileg szanálják az egykori szocialista vállalatokat. Az elkészült mérlegek már ezt a feljavított állapotot tükrözték.6 Ezzel szemben Csehszlovákiában az induló állapot felmérése pár hónap alatt valóban befejeződött. Ott a kuponos privatizáció beindításához mindenképpen szükség volt a vállalati vagyon könyv szerinti értékének felmérésére. Igaz, mindez a korábban hatályos számviteli elvek szerint történt, a vagyon átértékelése szóba sem került. Hasonlóképpen járt el Bulgária is: az 1996/97-ben beindított, 1050 vállalatot érintő kuponos privatizáció alapjául egyoldalas mérlegek szolgáltak. Vagyis ezekben az esetekben sem tételes vagyonmérleg készült, hanem „csak” egy egyszeri alkalmat szolgáló, közelítő értékbecslés az eladásra váró állami vállalatokról.

Természetesen a vállalati körre vonatkozóan bizonyos alapadatok Magyarországon is rendelkezésre álltak. A géppark és az épületek vagy az 1968-as felmérés szerinti érték, vagy a későbbi beszerzési érték folyamatos továbbvezetésével előállított mérőszám alapján voltak nyilvántartva, viszont a telekérték, valamint az ún. immateriális vagyoni érték sem üzemi, sem nemzetgazdasági szinten nem szerepelt semmilyen nyilvántartásban. Az évek múltával azonban a meglévő adatok is egyre jobban torzultak, hiszen az inflációt7 és az egyes állóeszközök relatív értékváltozását nem lehetett központilag meghatározott koefficiensek alkalmazásával követni.

A rendszerváltás első pillanataiban – mint arról már szó esett (1.1.7.3.) – felmerült az ún. adósságcsere-koncepció, amelyhez az Antall-kormány készíttetett is számításokat. A Pénzügykutató Rt. szakértője, Rózsahegyi György – saját visszaemlékezése szerint – egyenesen a miniszterelnöktől kapott felkérést arra, hogy adjon becslést a privatizálható magyar iparvállalatok teljes értékére. Ez a számítás úgy készült, hogy a szakértők a kiinduló adatokból eleve levonták azon cégek értékét, amelyekről feltételezni lehetett, hogy normális szabadpiaci körülmények között elkerülhetetlenül csődbe fognak menni (pl. textilipari cégek). Ezt is figyelembe véve Rózsahegyi úgy becsülte, hogy az eladható ipari vagyon maximális értéke 13-14 Mrd USD lehet, vagyis lényegesen kevesebb, mint az akkori államadósság (21 Mrd USD).8

Az állami és a közvagyon megkülönböztetendő. Volt és ma is van több súlyos probléma, amelynek a természetét először a privatizáció terén dolgozó jogászok és számviteli szakemberek ismerték fel. Egyrészt arról van szó, hogy az állami vagyon nem egyszerűen 40 év szocializmusának a terméke. Valójában a vagyon jelentős része – telkek, épületek, erdők, katonai gyakorlótelepek, utak, hidak, iskolák stb. – évszázadok óta állami kézben volt, vélhetően a jövőben is ott fog maradni, csak éppen a 40 év alatt a nyilvántartások megsemmisültek, elavultak. Aki ezekkel az ügyekkel hivatalból foglalkozott, az már a 90-es évek elején látta, hogy milyen óriási feladat lesz ennek a rendbetétele. De a folyamat nagyon lassan ment, ezért is volt szükség arra, hogy a 90-es évek végén a Polgári Törvénykönyv módosításával az elbirtoklási időt 10 évről 15 évre emeljék fel annak érdekében, hogy az állampolgárok ne birtokolják el tömegesen az állami ingatlanokat. Mint majd később erről részletesen is szó lesz (4.8.3.), a rendszerváltás kezdetétől sokat emlegetett, komplett állami vagyonkataszter még 2015 végén sem állt rendelkezésre. Egyebek között azért nem, mert a nem forgalomképes vagyontárgyak esetében nincs olyan módszer, amelyet egyöntetűen lehetne alkalmazni a különféle vagyonfajtákra. Ahogy az almát és a körtét nem lehet összeadni, úgy nem lehet pénzértékben összeadni a Lánchidat és Duna-parti gátat vagy a bükki erdőket és a bábolnai termőföldeket sem.

Első ránézésre úgy tűnt, hogy a nemzeti vagyonnal a rendszerváltás után csak két dolog történhetett: vagy már eladták, vagy még mindig ott van a mindenkori állami privatizációs és vagyonkezelő szervezetnél. Ez a megközelítés – bár nagyon sokak fejében máig él – többszörösen hibás. Keveredik benne az állami vagyon és a nemzeti vagyon fogalma, figyelmen kívül hagyja, hogy a nemzeti vagyon meghatározott köre mindig is magántulajdonban volt, hogy az állami tulajdon nem csak az állami vagyonkezelők vagyonát jelenti.9 Azzal sem vet számot, hogy az állami vagyon teljes körű privatizációja olyan szélsőséges elképzelés, amelyet soha senki sem képviselt.

Korábbi írásaimban – például Mihályi (1998b) – próbáltam közelítő becslést adni a nemzeti vagyon teljes nagyságáról, és ezen belül meghatároztam a privatizálható vállalati vagyon relatív súlyát.

1.3.4. táblázat. A reáleszközökben megtestesülő nemzeti vagyon könyv szerinti értéke 1990-ben

	Vagyon	Mrd Ft	%
1	Termőföld	1200	8,9
2	Erdővagyon (föld + ültetvény)	400	3,0
3	Közutak	1000	7,4
4	Önkormányzati vagyon	3000	22,2
5	Hadsereg fegyverzete és eszközállománya	1000	7,4
6	Lakásállomány (telek nélkül)*	2200	16,3
7	Háztartások tartósfogyasztásicikk-állománya	600	4,4
8	Minisztériumi vállalatok (pl. MÁV, Posta, vízművek stb.)	1500	11,1
9	Ipari szövetkezetek vagyona	80	0,0
10	Állami vagyonkezelők tulajdonában álló vállalati vagyon*	2600	19,3
11	Összesen	13 500	100,0

Megjegyzés:

* A könyv szerinti érték és a számított piaci érték eltérésének mértékét jól jelzi, hogy a lakásvagyon piaci (= újraelőállítási) értékét a KSH 5690 Mrd Ft-ra becsülte.10 A vállalati vagyon tényleges tőkehozadéka alapján számított vagyonértéke viszont kevesebb, mint amit a könyv szerinti érték mutatott. Tardos (1998) szerint a vállalati vagyon esetében csak 1432 Mrd Ft-tal számolhatunk. Az ÁVÜ megalakulásakor az állam privatizálható vagyonának értékét „hosszas fejtörés után” Hetényi István és Tömpe István 2000 Mrd Ft-ra saccolta. Lásd Tömpe (2015: 369–370).

Forrás: A szerző közelítő becslése. Először közölve: Mihályi (1998a: 49). A forrásokról és a becslések mögött meghúzódó megfontolásokról lásd még a szöveget.

Az 1.3.4. táblázat egyes soraiban szereplő adatok csak durva becslésnek tekinthetők. Nagyon is kétséges azonban, hogy ennél lényegesen pontosabb számok valaha is előállíthatók lesznek. Az azonban megnyugtató, hogy a táblázat adati összhangban vannak más szerzők, más csoportosításokat alkalmazó számításaival (1.3.5. táblázat, 1.3.8. ábra).

A nemzetgazdaság pénzügyi számlarendszerének módszereit alkalmazva a Magyar Nemzeti Bank statisztikái is tartalmaznak egészen 1989-ig visszamenő, utólagos becslésekre alapozott idősorokat. Ebben a statisztikában – eltérően a számviteltől – vállalati kötelezettségként számolják el a vállalati részvények és részesedés piaci értékét (tulajdonosi tartozásaikat). E szerint az állam cégekben megtestesülő vagyona 1989 végén, konszolidált módon számolva 2800 Mrd Ft volt:11 ebből 2350 Mrd Ft volt a központi kormányzatnál és 450 Mrd Ft a települési önkormányzatoknál.12 Ezek természetesen bruttó adatok, nem veszik figyelembe, hogy ezen vállalatoknak összességében – megint csak konszolidált módon számolva – 920 Mrd Ft tartozásuk is volt, nagyobbrészt az ugyancsak állami tulajdonban álló bankokkal szemben.

* * * **

Az eredmények tehát meglepően hasonlóak mind a nemzeti vagyon abszolút nagyságát, mind százalékos összetételét illetően. Saját számításaim szerint a privatizálható vagyon és a minisztériumoknál lévő vállalati vagyon együttes értéke 4100 Mrd Ft, ami a nemzeti vagyon 30%-a. A Privatizációs Kutatóintézet adatai e két adatsor külön bontását nem teszik lehetővé, de együttes összegüket Matolcsyék 3000-4000 Mrd Ft-ra taksálták. Ennél lényegesen kisebb értéket becsült a Pitti–Varga szerzőpáros is (1.3.8. ábra). Szerintük az állam vállalkozói vagyona 2000–2500 Mrd Ft. Ennek középértékét 1989. évi valutaárfolyamon (1 USD = 60 Ft) számolva 37,5 Mrd USD értéket kapunk, ami közel a duplája az akkori államadósság (≈ 20 Mrd USD) értékének.

1.3.5. táblázat. A Privatizációs Kutatóintézet becslése a nemzeti vagyonról 1990 körül

	Mrd Ft	%
Lakásállomány értéke	5300	40,9
Üdülők értéke	400	3,1
Tartós fogyasztási javak értéke (autó nélkül)	300	2,3
Személyautók értéke	400	3,1
Nem árutermelő, szolgáltató vagyon	2000	15,3
Árutermelő vagyon ingatlanértékének többlete (vízgazdálkodás, közlekedés, posta)	600	4,6
Termőföld értéke	300–800	2,3–6,2
Árutermelő vagyon	3000–4000	23,1–30,8

Nemzeti vagyon összesen	12 200–13 700	100,0

Forrás: Matolcsy (1991: 131).

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_4268/#m1259peam1_4268 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_4268/#m1259peam1_4268)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_4268/#m1259peam1_4268)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

1.3.8. ábra. Önkormányzati szakértők becslése a nemzeti vagyon értékéről, 1991

A 14 ezer Mrd Ft-os nemzetivagyon-becslés más módszerrel is ellenőrizhető. Ha elfogadjuk azt a tapasztalati szabályt, hogy egy közepesen fejlett országban a felhalmozott nemzeti vagyon 2,5–4-szerese az egy év alatt megtermelhető nemzeti jövedelemnek,13 továbbá azt, hogy egy ilyen országban a vásárlóerő-paritáson mért GDP legalább a duplája a hivatalosan számított adatnak,14 akkor a közelítés és a kerekítés pontosságától függően nagyjából ugyanehhez a 14 ezer milliárdos számhoz jutunk vissza (2000 Mrd Ft × 2 × 3,5 = 14 000 Mrd Ft).

Mondhatjuk tehát, hogy adataink elfogadható közelítéssel tükrözik a valóságot. Ha ez így van, akkor máris itt az első meglepetés: a vállalatokban megtestesülő, privatizálható állami vagyon a rendszerváltás hajnalán a reáleszközökben megtestesülő nemzeti vagyon legfeljebb 15–20%-át tette ki. Ez a megállapítás – ha csak közelítőleg is helyes – két fontos következtetés levonására ad lehetőséget:

1990 táján a társadalom egésze, a közgazdászok és általában a vállalati emberek egyek voltak abban, hogy 5-10 éven belül látványos hatékonyságnövekedést és a GDP alakulásában is nyomon követhető, gyors ütemű fejlődést vártak a privatizációtól. Hisz korábban oly sokat mondtuk-hallottuk, hogy a termelőeszközök állami tulajdonlása mindenkit gúzsba köt - ezért rossz az erőforrás-allokáció, ezért lóg a munkás, ezért nem strapálják magukat a vállalatvezetők. Más lesz itt minden, ha a vállalatok többsége magántulajdonba kerül! A fenti adatok azonban azt mutatják, hogy – miután a nemzeti vagyon jelentős része korábban is magántulajdonban volt, más része viszont nem is lesz magántulajdonban – a privatizáció csak a nemzeti vagyon viszonylag kis részét érintette közvetlenül (1.3.4. táblázat, 10. sor).
A mából visszatekintve úgy tűnik, hogy egy kissé mindannyian foglyai maradtunk a tradicionális nemzetijövedelem-számítás gondolatkörének, ahol a növekedés csakis a termelő szektorok – azon belül is a túlsúllyal figyelembe vett ipar – bővüléseként mérődött. Pedig köztudott, hogy a modern nemzetgazdasági elszámolások – tehát a GDP-mérlegek is – figyelembe veszik a nem anyagi szolgáltatások teljesítményértékét is, és így jutnak el a javaknak ahhoz a tömegéhez, amit az ország mind anyagi termékekben, mind kulturális, egészségügyi és egyéb nem anyagi szolgáltatásokban fennálló szükségleteinek kielégítésére fordít. A növekedés szempontjából a hagyományos értelemben vett ipari és mezőgazdasági termelő vállalatok privatizációja csak viszonylag kismértékű változást tud előidézni. Persze ennek az állításnak az ellenkezője is igaz: a nem termelő szféra privatizációját a mainál sokkal komolyabban kellett volna venni, ha egyszer azt akartuk, hogy a gazdaság egészének hatékonysága javuljon. Ez már az 1990-es évek végén nyilvánvaló volt sok magyar gazdaságpolitikai szakember számára.

1	Marinovich (2003: 222).
2	Simon (2018: 1136).
3	Árvay (1973: 300), Bóday–Hüttl (1995: 456).
4	Korábban e könyv szerzője sem látta át a feladat megoldhatatlanságát (Mihályi, 1998b).
5	Lásd például az Athenaeum Közgazdasági enciklopédia (1929) I, 135–140. hasábon található szócikkét, amely idősoros formában, beszerzési áron megadja az 1868–1914 közötti időszakra vonatkozóan az állami vagyon bruttó és nettó értékét.
6	Tóth (1996).
7	1968–89 között az átlagos árszínvonal közel 3,5-szeresére emelkedett!
8	Rózsahegyi György visszaemlékezése a szerzőnek 2012. február 23-án.
9	Ez a téves megközelítés azután beépült a 2012. január 1-től hatályos Alaptörvénybe is. Itt a 38. cikk (1) és (3) bekezdése úgy fogalmaz, hogy az állam és a helyi önkormányzat tulajdona jelenti együttesen a nemzeti vagyont. Ebből az alkotmányos megoldásból táplálkozott azután a 2011. évi CXCVI. tv. a nemzeti vagyonról, melyet az Ogy. 2011. dec. 23-án fogadott el, és 2011. december 31-én lépett hatályba. Ezen definíciók szerint tehát sem a magánszemélyek, sem a gazdasági társaságok tulajdona nem képezi részét a nemzeti vagyonnak. Ez ellentmondásban áll a bevett közgazdasági, illetve statisztikai szóhasználattal.
10	Boday–Hüttl (1995).
11	Természetesen ennek az értéknek csak egy töredéke (153 Mrd Ft) volt részvényben, illetve kft.-üzletrészben, a túlnyomó rész az állami vállalatok könyvszerinti értékéből adódott.
12	Az MNB honlapján a pénzügyi számlák idősorai szektor-, instrumentum- és egyéb bontásokban elérhetők itt: http://www.mnb.hu/Statisztika/statisztikai-adatok-informaciok/adatok-idosorok/xi-puszamlak/mnbhu_nemz_modsz_idosorok090107. A szerző köszönettel tartozik Simon Bélának az adatok értelmezéséért.
13	Lásd ezzel kapcsolatban Clark (1957) számításait és Jánossy (1975) ehhez kapcsolódó elméleti fejtegetéseit.
14	A KSH szerint a GDP folyóáras értéke 1990-ben 2 079 Mrd Ft volt.