Konkrétan: az ÁVÜ-höz tartozó vállalatok jogi helyzetüket tekintve 1992-ig 6 csoportba voltak sorolhatók:

Ez a jogi kuszaság is magyarázza, hogy az ÁVÜ létrehozásakor még nem állt rendelkezésre teljes körű és megbízható felmérés arról, hogy pontosan hány vállalat tartozik az ügynökség hatáskörébe. Közelítő becslésként minden szakember – s ennek nyomán a politikusok is – 2000 állami vállalatról beszélt, ez nagyjából helytálló is volt. A teljes adatbázis előállítása még éveket (!) vett igénybe, de ez is csak úgy tekinthető teljesnek, hogy a számbavételt végző szakemberek belenyugodtak abba, hogy néhány tucat kisebb vállalat úgy került eladásra vagy felszámolásra, vagy úgy került ki az állami vagyonkezelő szervezetek hatásköréből, hogy semmiféle adat nem maradt utána.4 Ezt a kompromisszumot elfogadva 10 év távlatából azt mondhatjuk, hogy 1990-ben 1857 állami és tanácsi gazdálkodó szervezet került az ÁVÜ-höz.5

Miközben a folyamat fő iránya az volt, hogy a vállalati vagyon az ÁVÜ kezében összpontosult, beindult egy ellenkező irányú mozgás is. Több szinten is folyt a vagyonok ingyenes átadása a települési önkormányzatoknak. Az 1990. évi önkormányzati törvény hatálybalépésének napján – közvetlenül a törvény alapján –, önkormányzati tulajdonba ment át a tanácsok pénzvagyona, ugyanígy az értékpapírjaik, a tanácsok és szerveik kezelésében levő állami ingatlanok, erdők és vizek stb.6 A megyénként megalakult Vagyonátadó Bizottságok intézték a nyilvánvalóan kommunális célú vállalatok, középületek, közművek, valamint 770 000 bérlakás átadását-átvételét.7 Az ÁVÜ-höz került vállalatok átalakulása során az ÁVÜ adott át résztulajdoni hányadot az önkormányzatoknak – mintegy megváltva a tulajdonába átment telek (az ún. belterületi föld) tulajdonjogát. Kisebb jelentőségű, de sok időt-energiát lekötő folyamat volt az egyházak részére történő vagyon-visszajuttatás8 (2.1.1.), a tb-önkormányzatok, a regionális fejlesztési társaságok,9 különféle állami alapok,10 köz- és magánalapítványok11 vagyonnal való feltöltése.

Mint már korábban utaltunk rá, a mindenkori vagyonkezelő és privatizációs szervezet távolról sem az egyedüli kezelője a még nem privatizált állami vagyonnak. 1990–92 között ezek a kérdések még papíron sem voltak rendezve, csak az 1992. évi privatizációs törvények teremtettek valamelyes tiszta helyzetet. Az akkor kialakított struktúrában 8 miniszter és a Miniszterelnöki Hivatal rendelkezett lényegében hasonló jogkörrel, mint az ÁVÜ. Mi több, közvetlenül a kormányhoz is tartoztak vállalatok – például a Magyar Rádió és a Magyar Televízió.12 Sőt, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) is rendelkezett vállalati részesedéssel – gondoljunk csak a CIB Bankra, ahol az állami szerep kezdetben meghatározó volt, és a többi vegyes bankra (Citibank, Unicbank), ahol az MNB részesedése 20–50%-os volt. Bár folytak az előmunkálatok, de végül nem került törvényi szabályozásra a kincstári vagyon köre sem (3.3.). Így fennmaradt a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ki lesz a gazdája az állam tulajdonában maradó nem vállalkozói vagyonnak (pl. erdők, utak, műemlékek, középületek stb.). Hogy ez mennyire összetett, ellentmondásokkal terhelt és ezért végső soron megoldhatatlan feladat, azt a 90-es években még e könyv szerzője és feltehetően senki más sem látta át (4.8.3.).

Az Antall-kormány működésének félidejében még egyet csavarintott az állami vagyonkezelés amúgy is bonyolult rendszerén: 1992 őszén az ÁVÜ-ből kivett 176 társaságból létrehozta az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságot (ÁV Rt.) (4.3.). Ezt követően az ÁV Rt. meglehetősen hosszú időn keresztül önmaga megszervezésével volt elfoglalva, egyebek között azzal, hogy átvett egy sor társaságot és vállalatot a tárcáktól. (De nem mindet!) Ezt követte azután 1995-ben az ÁV Rt. fennmaradásáért folytatott – végül sikertelennek bizonyult – utóvédharc. Az ilyen esetekben nehezen elkerülhető intézmények közötti rivalizáláson túlmenően az egységes – vagy legalább egységesíthető – vagyonnyilvántartást gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy más volt az ÁVÜ és az ÁV Rt. jogállása, és más volt a viszonyuk a portfóliójukba tartozó cégekhez.13 Az ÁVÜ ugyanis költségvetési szervként működött, a hozzá tartozó cégekről a költségvetési szervek számára előírt módon vezette kimutatásait. Az ÁV Rt. viszont az állam egyszemélyes részvénytársasága volt, amely a hozzá tartozó cégeket befektetésként tartotta nyilván. A kép csak akkor vált megint áttekinthetővé, amikor bekövetkezett az ÁVÜ és az ÁV Rt. összevonása.

Külön állami hivatal, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) foglalkozott azzal a – kb. 1500 ingatlanból álló – vagyontömeggel, amely a szovjet hadsereg ún. Déli Hadseregcsoportja,15 az MSZMP, a Munkásőrség, az MHSZ és más hasonló szervezetek hagyatékából szállt a magyar államra (3.8.). És még ezzel sem teljes a kép! Amíg nem ment át magánkézbe, 6 éven át működött egy állami tulajdonú üdültetési és vagyonkezelő részvénytársaság is, a Hunguest Nemzeti Üdültetési és Vagyonkezelő Rt., ami az egykori SZOT-üdülők hasznosításával foglalkozott (3.8.2.).