Mindazok, akik ezen a kérdésfeltevésen alaposan elgondolkodtak – például Valentiny (1990) –, ugyanarra a következtetésre jutottak: az adott körülmények között ez elvileg is lehetetlen vállalkozás lett volna. Ha jobban belegondolunk, igazat kell adnunk Tardos Mártonnak, aki az Országgyűlés vitájában is felhívta a figyelmet arra, hogy itt egy kétismeretlenes egyenlet megoldásáról van szó. A „valódi”, az „igazságos”-nak mondható ár ugyanis két ismeretlen mennyiség kombinációja, az egyik a szóban forgó cég várható nyeresége az elkövetkezendő 5-10-15 évben, a másik az egyensúlyi kamatláb. Senki sem tudhatja, pontosan mekkora lesz a vagyonnal termelhető nyereség az elkövetkezendő 5-10 évben. Erről a tulajdonosnak, a vagyonértékelőnek és a vevőnek is csak szubjektív véleménye lehet. Az is vélemény kérdése, hogy milyen kamatlábbal diszkontáljuk a várható nyereségfolyamot. „Ilyen módon a piaci ár alapját képező érték egy olyan ismeretlen, aminek alapján gondolkodnunk kell, de amit csak szubjektíve tudunk megítélni, és akkor válik bizonyos értelemben objektívvá, ha erről tömegesen alkotnak véleményt.”4 A privatizáció pedig szükségképpen egyedi aktus. A „tömeges véleményalkotás” csak akkor közelíthető, ha sikerül elérni, hogy a vevők nagy számban versenyezzenek egymással. De még ebben az esetben is illúzió azt várni, hogy a vevők értékelése szűk sávban szóródjon. Egyetlen kivétel van, amikor a vevő önmaga számára becsüli meg a cég értékét. A közvélemény jelentős része azonban nem akarta, nem is tudta volna mindezeket végiggondolni. Így nyertek teret mindenféle összeesküvés-elméletek. S minthogy ezeket akkor is, később is tekintélyes közéleti szereplők szájából is lehetett hallani, ezek a tévképzetek mélyen rögződtek a köztudatban.

Bármikor történt is az átalakulás, minden esetben tételes vagyonleltár készült, mely magában foglalta a cég minden eszközét és kötelezettségét. Ennek alapján kellett megállapítani az új társaság jegyzett tőkéjét – tehát azt, hogy névértéken mennyi részvényt vagy üzletrészt lehet kibocsátani –, valamint az azt legfeljebb 10%-kal meghaladó saját tőke nagyságát. Az általános szabály szerint az átalakuló társaság saját tőkéjének legfeljebb 10%-át lehetett tőketartalékként kimutatni. Ezt a tartalékképzést úgy kellett értelmezni, hogy a nem forgalomképes és harmadik fél hozzájárulásától függő vagyontárgyak kerülhettek a tőketartalékba – de ezeknek oda is kellett kerülniük. Tipikus példája a tartaléktőkének a jelzáloggal terhelt ingatlan. A mögöttes közgazdasági megfontolás roppant egyszerű volt. Amikor létrejön egy gazdasági társaság, az alapítókat 5 éven át terheli az ún. apportfelelősség, ami annyit jelent, hogy felelősséget kell vállalniuk a társaságba vitt vagyon értékéért. Ez a felelősség azonban csak a jegyzett tőkébe vitt vagyonra vonatkozik, mert csak a jegyzett tőkével szemben áll idegenek számára kibocsátott részvény.

A látszólag száraz és mechanikus számviteli szabályok gyakorlati alkalmazása során húsbavágóan fontos kérdésekben kellett dönteni az érintett társaság vezetőinek, a mérlegeket hitelesítő auditornak, valamint a mérleget jóváhagyó állami vagyonkezelői apparátusnak.5 Gondoljuk csak végig, milyen következményekkel járt, ha a jegyzett tőke értékét alul-, illetve felülértékelték! Abban az esetben, ha a társaság eszközeit alulértékelték, előfordulhatott, hogy a végösszeg alatta maradt a kötelezettségek nagyságának. Az olyan állami vállalat viszont, amelynek mérlegében az idegen források összege nagyobb volt, mint az eszközoldal-mérleg főösszege, nem tudott átalakulni társasággá.

Annak a szabálynak, hogy negatív vagyonértékű cég nem jöhet létre, az volt az elvi alapja, hogy átalakulásnál is érvényesülnie kell a cégalapításra vonatkozó minimális induló értékeknek (tőkenagyság, készpénzhányad stb.). A negatív vagyonértékű cégen az sem segített, ha hitelből biztosította a szükséges készpénzt, hiszen a hitelfelvétellel az idegen források összege is nőtt a mérlegben. Elvben tehát egy ilyen helyzetből egyenes út vezetett a felszámoláshoz. (Tény, hogy a mindennapi közgondolkodás számára nem könnyű átlátni és elfogadni azt a helyzetet, amelyben egy gazdálkodó szervezet reális, kézzel fogható eszközök halmazát működteti, saját vagyona mégis negatív.)

A másik szélsőség oldaláról nézve azonban azt is látnunk kell, hogy egy túlértékelt vagyonú cég könnyen kerülhetett olyan helyzetbe, hogy jövőbeni nyereséghozama irreálisan alacsonnyá vált a befektetett tőke nagyságához viszonyítva. Ilyenkor beszélünk túltőkésített cégről. A túltőkésítettség komoly veszély – például azért, mert nehezen vagy egyáltalán nem fog a cég hitelt kapni a bankoktól. Az eszközök túlértékeltsége abból a szempontból is hátrányos, hogy akadályává válhat a későbbi tőkeemelésnek. (Tőkét emelni ugyanis csak névértéken vagy afelett szabad.)

A vagyonértékelés a későbbi eladás szempontjából is minősíttetett. Az ÁVÜ korabeli vezetői úgy gondolták – ebben utólag is igazat kell adnunk nekik –, hogy jobb híján végül is ezek az átalakulási mérlegek adják majd minden áralku kiinduló pontját. Ha tehát az a cél, hogy a privatizáció során az állam minél magasabb árat érjen el, akkor célszerű ezt már az átalakulási mérlegben is érvényesíteni. Abban is igaza volt az ÁVÜ-nek, hogy igyekezett a saját tőkén belül a jegyzett tőke hányadát a lehető legmagasabban tartani, mondván, hogy a részvény (vagy kft. esetén: üzletrész) eladása során a vevők a megajánlott ár nagyságát a részvények névleges nagyságához fogják viszonyítani, és általában nem fogják elismerni a tőketartalékban elhelyezett vagyontömeg értékét. Ezért ragaszkodott az ÁVÜ ahhoz, hogy a tőketartalék csak 10%-kal haladja meg a jegyzett tőke nagyságát.9

A fentiekből érzékelhető, hogy az átalakulási vagyonmérlegek és az ezek összesítése nyomán kialakuló, aggregált mérlegek egymással ellentétes szempontok és érdekek ütközése – alkuja – nyomán formálódtak. Ilyen értelemben véve azt is mondhatjuk, hogy miközben a vagyonértékelés alapvetően egy bürokratikus alkufolyamat eredménye volt, a rögzítésre került nyitómérleg bizonyos mértékben már tükrözte a piac értékítéletét is.10 Ez az állítás empirikusan is igazolható: Mellár (1992) 381 átalakulást vizsgált, s úgy találta, hogy a felértékelés átlagos értéke 2,25-szörös. Az ÁVÜ kis mintás vizsgálata szerint – Vanicsek (1993) – az átalakulások 70%-ában a megállapított vagyonérték magasabb volt, mint az állami vállalat könyveiből átvett kiinduló érték. Ezen belül is a leggyakoribb az 1-2-szeres felértékelés volt, és csak 23%-ban fordult elő a vagyon leértékelése.

Mint már említettük, az ÁVÜ és az ÁV Rt. számítógépes nyilvántartási rendszereinek egységesítése nyomán első ízben 1996 elején nyílt mód arra, hogy éves nyitó és záró mérlegek formájában teljes áttekintés készüljön a vállalati és társasági formában megtestesülő állami vagyon értékváltozásáról. Ilyen áttekinthető, mérlegszerű adatsort soha korábban nem készítettek az állami vagyonkezelő szervezetek.

Ebből kiderült, hogy az állami vagyonkezelők portfóliójába tartozó 1 857 cég vagyona 1990. január 1-én közelítőleg 2600 Mrd Ft-ot ért. Ez a szám magában foglalja az ÁPV Rt. mai nyilvántartásai szerinti nyitó vagyonértéket (1631 Mrd Ft), valamint az 1990 és 1995 között fokozatosan elszámolásra került, átalakuláskori vagyonkülönbözetet (969 Mrd Ft). Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a 2600 Mrd Ft-os vagyonérték egy „képzetes” szám – azt fejezi ki, hogy mekkora lett volna az 1990. január 1-i induló vagyon, ha a társasági formába történő átalakulás és az ezzel járó vagyonértékelés ezen az eszmei fordulónapon minden cég esetében megtörtént volna, és ha nullának tekintették volna mindazon vállalatok értékét, amelyek reménytelen helyzetük miatt később megszűntek, felszámolásra kerültek vagy átkerültek más állami vagyonkezelőhöz.

Az 1857-es darabszám természetesen csak az állami vagyonkezelők által közvetlenül tulajdonolt társaságok számát jelenti, de nem foglalja magában e társaságok tulajdonában álló altársaságok – tehát a közvetett állami tulajdonban lévő társaságok – számát. A 2600 Mrd Ft-os értékadat viszont az altársaságok értékét is magában foglalja, hiszen a társaságok mérlegében a különféle kft.- és rt.-beli résztulajdonok pénzbeli értéke a mérleg „Befektetés” során megjelenik, így a 2600 Mrd-ba az altársaságok vagyonának értéke is beleszámítódik. Olyan ez, mint a bolti kirakatban lévő matrjoskababa. Azt nem tudhatjuk, hogy hány baba van a babában, de abban biztosak lehetünk, hogy a legkülső babára ragasztott árcédula arányos azzal, ahány kisebb baba van a belsejében.

A 2600 Mrd Ft-os adattal kapcsolatban felvethető, hogy nem lenne-e indokolt ezt az összeget az inflációs rátával korrigálni. Végtére is a forint sokat vesztett értékéből 1990 óta. Számviteli szakemberek egybehangzó véleménye szerint egy ilyen eljárás nem csökkentette, hanem növelte volna a vagyon mérésével kapcsolatos bizonytalanságot.