Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.3.12. A privatizációs bevételek előrejelzése

Természetesen már 1989-ben is égető szükség volt a privatizációra kijelölt vállalati kör piaci értékének megállapítására: a kormányzat tudni akarta, hogy milyen bevételekre számíthat. Komoly számítások ennek ellenére nem készültek – vagy ha igen, nem kerültek nyilvánosságra. Még olyan álláspont is volt, hogy a privatizációból nem is fog bevétel keletkezni.1

Lassacskán azonban a 2000 milliárdos vagyonérték beivódott a köztudatba. Ez mindenki számára megnyugtatóan magasnak hangzott, és kísérlet sem történt annak számszerűsítésére, hogy a könyv szerinti értéknél nagyobb-e vagy esetleg kisebb a privatizációra váró állami vagyon realizálható piaci értéke.2 Annak sincs nyoma, hogy a kormányzat végigszámolta-e, mennyivel csökkenhetnek a privatizációs bevételek, ha az állam a privatizálható vagyon egy részének értékesítéséről eleve lemond. Az 1990-ben született kormányprogram kimondta, hogy „a nagy infrastrukturális, közellátó, energetikai és nehézipari vállalatok esetén nyomós érvek szólhatnak az állami tulajdoni többség hosszabb távú fennmaradása mellett. Ezért e körben kizárólagos vagy többségi állami tulajdonú részvénytársaságokká alakulnak át a jelenlegi vállalatok.”3 Pár oldallal később viszont ugyanez a dokumentum már arról beszél, hogy „a privatizációból befolyó bevételeket elsősorban az 1300 milliárd forintra becsült belső államadósság törlesztésére kell fordítani”,4 és fel sem vetődik az a gondolat, hogy a legértékesebb vagyoni kör privatizációból való kivételével a privatizációs bevételek is csökkenni fognak.

Úgy tűnik, hogy Bokros Lajos volt az első, aki – a kormány kárpótlási terveinek kapcsán –először számolni kezdett, és kimutatta, hogy az akkori ÁVÜ-vagyont terhelő elkerülhetetlen jogi és politikai kötelezettségek (önkormányzati vagyonigények kielégítése, tb-vagyon-átadás, dolgozói kedvezmények), továbbá a külső államadósság leépítésének gazdasági kényszere nyomán egyszerűen nincs „szabad” vagyon.

„Ha ezeket a tételeket figyelembe vesszük, akkor kiderül, hogy az állam vállalkozási vagyona valójában nem 1700–2000 milliárd, hanem legfeljebb mindössze 1100–1200 milliárd forint. Ez a vagyonösszeg pedig nem terheletlen, hiszen vele szemben áll mintegy 1400–1500 milliárd forintnyi felhalmozott államadósság. Látható tehát, hogy a magyar államnak a nettó vagyona már ma is negatív érték, amiből az következik, hogy az ingyenes vagyonszerzésre jogosító kárpótlási jegyek kibocsátása kizárólag az államadósság növelése mellett lehetséges” – írta Bokros Lajos (1991), aki ebben az időben az ÁVÜ igazgatótanácsának is tagja volt.

Lényegében ugyanerre a következtetésre jutott az a szakértői csapat, amelyik 1990/91 fordulóján a társadalombiztosítási rendszer jövőjét tervezte. Nagyon leegyszerűsített elvekre és becslési technikákra támaszkodva állapították meg, hogy a magyar nyugdíjrendszer implicit adósságának jelenértéke 1500–1600 Mrd Ft, amihez még – természetesen hozzáadandó volt az általuk 1300 Mrd Ft-ra becsült explicit államadósság. Ez így együtt szinte pontosan megfelelt az állami vagyon 3–4000 Mrd Ft-os értékének. „Azt jelenti ez – vonták le a nyilvánvaló következtetést –, hogy az államnak tehermentes vagyona alig van, a nem privatizálható közigazgatás, hadsereg, oktatás stb. állóeszközeinek levonása után pedig tehermentes vagyona tulajdonképpen egyáltalán nincsen. Mind »be van táblázva«, kimutatott, vagy nem kimutatott adóssággal. Az ingyenes, vagy nagyon kedvezményes privatizáció már ezért sem jöhet szóba.”5

E kasszandrai jóslatokat követően először 1991 közepén a Privatizációs Kutatóintézetben folytak komoly vizsgálódások a tekintetben, hogy mekkora állami bevétel keletkezhet a privatizációból. (Ez rendjén is volt, hiszen az idő tájt ez az intézet az ÁVÜ háttérintézményének számított.6) Az ő számításaik szerint az ÁVÜ-vagyon piaci értéke 1990. évi árszinten 1400 Mrd Ft volt, és ebből – figyelembe véve azt, hogy a kormány nem tervezi a teljes ÁVÜ-vagyon értékesítését – optimális esetben is legfeljebb 1000 Mrd forint körüli bevétel volt várható.7 Nagyjából ugyanebben az időpontban az ÁVÜ közvetlenül is foglalkozott a kérdéssel, és arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az állam mintegy 900 cég privatizációjából remélhet számottevő bevételt – akkori árakon mintegy 700 Mrd Ft-ot. Ez persze „bruttó” adat, amiből levonandó

az önkormányzatokat megillető 8–12%-nyi tulajdonhányad,
a munkavállalóknak nyújtandó 10%-os részvényjuttatási lehetőség,
az átalakuló önkormányzati vállalatoknak visszajuttatandó 20%-nyi bevétel, ami – az ilyen cégek arányát is figyelembe véve – 12%-kal csökkenti az ÁVÜ bevételeit,
a tranzakciós költség (6–8%), valamint
a környezeti károk fedezetére elkülönítendő garanciaalap (5%) ráfordítása.

Mindezeket figyelembe véve az ÁVÜ úgy számolt, hogy – 1991. évi árakon – 380–390 Mrd Ft összbevétel fog keletkezni.8 Ennek nyomán – és ezt érdemes kiemelni – már akkor arra a következtetésre jutottak, hogy „az államadósság meghatározó arányú csökkentésére, esetleges megszüntetésére a privatizációs bevételek semmiképpen sem elégségesek”.

Nagyjából ugyanebben az időben Urbán László, a Fidesz privatizációs szakértője – egyben képviselője az ÁVÜ igazgatótanácsában – ugyanezekből az alapadatokból kiindulva már csak 200–300 Mrd Ft-ra becsülte a szabad rendeltetésű privatizációs bevételek nagyságát, mivel ő számba vette a hazai befektetők támogatása érdekében már tervbe vett fizetési könnyítéseket is.9

Minthogy ezek a számítások már mind a privatizációs folyamat beindulása után készültek, a szerzők természetesen figyelembe vették az átalakulással járó vagyonfelértékelődés mértékét, az 1990-ben és 1991-ben kimutatott vállalati nyereségrátákat s az addigi eladások során realizált árbevétel viszonylagos nagyságát. Tehát a fentebb idézett számok már nem tekinthetők előzetes becslésnek, inkább menet közbeni, folyamatos előrejelzésről beszélhetünk. Sajnos, ezek a számítások alig kaptak nyilvánosságot. A szakmai közvéleményben és ezen keresztül a sajtóban és a nyilvánosság más rétegeiben tovább élt a 2000 Mrd Ft-os vagyon és a 2000 Mrd Ft-os bevétel mítosza, amit csak tovább erősített, hogy 1992–94 között a kormány újabb és újabb kötelezettségeket vállalt a privatizáció terhére. Így született több ízben is döntés a kárpótlás kiterjesztésére, a társadalombiztosítási alapok és a területi önkormányzatok vagyonnal történő ellátására, illetve kártalanítására, a kedvezményes dolgozói tulajdonszerzésre, a kisbefektetőknek szánt Kedvezményes Részvényvásárlási Program (KRP) beindítására stb. Ha csak ezeket a nagy hírveréssel beharangozott célokat tekintjük, máris legalább 800 Mrd Ft vagyon szétosztásánál tartunk – legalábbis a nyilvánosságra került állami ígéretek dimenziójában.10

Bármennyire indokolt lett volna, az 1994-ben megalakult új kormány sem vállalta a nyilvánvalóan teljesíthetetlen ígéretek visszavonását. A KRP kivételével minden korábbi elkötelezettség érvényben maradt, ami megint csak azt a tévhitet erősítette, hogy a privatizációra váró állami vagyon számottevő gazdaságélénkítő forrás lesz vagy lehet. Ha pedig ez a kiindulás pont, akkor a bevételözön elmaradása csakis kudarcként volt értelmezhető, s megindultak a találgatások az ezermilliárdos vagyonvesztés okairól.

1	Valamikor 1989 végén egy tanulmányban Sárközy Tamás így fogalmazott: „A tulajdoni reform […] hosszadalmas folyamat lesz, amely rövid távon egyáltalán nem fog gazdasági eredménnyel járni. Ebben hiába reménykednek politikusaink” (Sárközy, 1989: 7).
2	Lásd például A Kék Szalag Bizottság Gazdasági Programjavaslata (1990: 40–41).
3	A nemzeti megújhodás programja, 1990: 34.
4	Uo.: 37.
5	Fraternité (1991: 245). (Kiemelés az eredetiben – M. P.)
6	Ezt támasztja alá, hogy az intézet vezetői állandó meghívottként részt vettek az ÁVÜ heti vezetői értekezletén.
7	Matolcsy (1991: 161–169).
8	ÁVÜ (1991: 18–19). A számításban említett környezetvédelmi garanciaalap sohasem jött létre, viszont egyre költségesebbé vált a kárpótlási törvényekből fakadó kvázi ingyenes vagyonosztogatás. Ennek a hatását az 1991-es becslés nem vette figyelembe.
9	Urbán (1992: 292–298).
10	A kisebb értékű elkötelezettségek között megemlíthető még a MÁV részére beígért kb. 10 Mrd Ft vagyonátadás, a nemzetiségi önkormányzatok vagyoni megsegítése is, ami további 1-2 Mrd Ft-ot jelentett.