Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

2.1.1. Kárpótlás 1945 után

Érdekes módon 1989/90 táján kevés szó esett arról, hogy az akkor megkezdett kárpótlási folyamat nem volt példa nélküli a magyar történelemben. Restitúció és kárpótlás történt azt követően, hogy véget ért a 150 éves török hódoltság – már amennyire egy ilyen hosszú folytonossághiány esetén a korábbi földbirtokviszonyok helyreállítása egyáltalán lehetséges volt (1.13.). De voltak később példák is. A 1870-es évektől az I. világháborúig a magyar Országgyűlésben többször is napirendre került a jászkunok kárpótlása. Igaz, érdemi döntés nem született (1.1.3.6.). Az is tény, hogy 1945-ben a fasizmus magyarországi áldozatai közül sokan részesültek valamiféle erkölcsi kárpótlásban. Pontosabban szólva jogszabályok születtek, melyek ezt a kifejezést is használták – ezek közül a legfontosabb a párizsi békeszerződés becikkelyezése volt –, ám számottevő anyagi kompenzációra akkor, a háború után nem került sor.

A holokauszt áldozatainak, ezen belül a koncentrációs táborokat túlélő kb. 70 ezer magyar zsidónak a kárpótlása már közvetlenül a II. világháború után megkezdődött. Berend (2018) említi, hogy amikor 1945 szeptemberében visszaérkezett Magyarországra, 1500 pengőt kapott, amit tekinthetett akár kárpótlásnak, akár segélynek.1 Mindenesetre akkor ez a pénz már keveset ért: két szelet tortát lehetett érte kapni egy cukrászdában. 1946-ban hozták létre az Országos Zsidó Helyreállítási Alapot (OZSHA), amelynek az volt a fő feladata, hogy kezelje azokat a magyarországi2 zsidó vagyonokat, amelyek fizikai értelemben túlélték a háború pusztításait, de a tulajdonosok és a tulajdonosok családjának elpusztulása következtében „uratlan vagyon”-nak minősültek. Az OZSHA néhány évi aktív működés után gyakorlatilag megszűnt, de jogi értelemben egészen a rendszerváltásig fennmaradt. Ezt követően az Alap kezelése, irányítása majd a megszűnése utáni jogutódlás kérdése hosszan elnyúló vitát gerjesztett a zsidó közösségen belül is. A jogi helyzet viszonylag egyszerű volt, az OZSHA vagyonát 1997-ben az e célból alapított új szervezet, a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) kapta meg (2.2.4.).3

Kárpótlás az 1950-es és 60-as évtizedben. Viszonylag jelentősnek mondható anyagi kárpótlást (készpénzt és lakást) kapott az 1950-es évek első felében ártatlanul bebörtönzött személyek egy csoportja, akkori szóhasználattal „a személyi kultusz áldozatai és hozzátartozóik”.4 Az állampárt 1953–56 között különösen a Rajk-per nagyszámú érintettjének anyagi kárpótlására figyelt, és közel 6 millió forint „bánatpénzt” osztott szét, sőt egyesek tanácsi bérlakásokat kaptak kárpótlásul a bebörtönzésük idején elvett lakásaikért is. Ezen túlmenően 1956 nyarán a kivégzettek családtagjai és az ártatlanul bebörtönzöttek egy másik csoportja – összesen 601-en – 26 millió forintos „kártérítést” kaptak.5 Azokban az években, amikor az átlagfizetés 1200 Ft körül volt, a szétosztott 10 és 100 ezer forintos tételek jelentős summának számítottak. Ezt a nagyobb összeget kapta az élet újrakezdéséhez – például – a történelmi Hatvany család leszármazottja, Hatvany József számítástechnikus, aki koholt vádak alapján, 1952-ben kémkedés miatt 11 év börtönbüntetést kapott, és ebből 4 évet le is töltött.6

Az államigazgatásban 1962-től folyt a rehabilitáció, ez elsősorban azokat érintette, akiket munkásmozgalmi tevékenységük miatt ért valamiféle sérelem, de közülük sem mindenkit.7 Említésre méltó továbbá, hogy 1964-től államközi megállapodás alapján lehetőség nyílt a Felvidékről és a Délvidékről kitelepített magyarok (töredékes) kártalanítására (a szovjet és a román kormány elzárkózott minden ilyen megállapodástól).8 A Felvidékre vonatkozóan 60, a Délvidékre vonatkozóan 40 ezer kárigényt adtak be.9 1981-től az egykori internáltak egy kis csoportja – döntően egyéni politikai mérlegelés alapján – kaphatott 5–30 ezer forintnyi egyszeri segélyt.10

Az 1956-os forradalom idején kevés szó esett arról, hogy szükséges és/vagy lehetséges-e az 1945 utáni államosítások károsultjainak valamiféle kárpótlása. Csak egyetlen dokumentum ismert, amely ezt a kérdést tárgyalta – Bibó István híres novemberi tervezete, amely akkor fogalmazódott, amikor a szovjet csapatok már gyakorlatilag felszámolták a Nagy Imre-kormány hatalmi intézményeit. Ebben a dokumentumban a következő megfogalmazás szerepelt: „A történt gazdasági és erkölcsi igazságtalanságok, jogfosztások és tulajdonelkobzások jóvátétele semmilyen vonatkozásban sem történik az azelőtti helyzet (status quo) visszaállítása alapján; minden jóvátétel a kizsákmányolt helyzetek tilalma elvének szem előtt tartásával, nem az elvett tulajdoni vagy gazdasági hatalmi helyzet mértékéig, hanem csupán a feldúlt otthon, megsemmisített egzisztencia, személyes munka elvett eredménye mértékéig történik.”11 Végső soron nagyjából így ment végbe a kárpótlás 1990 után – de úgy, hogy közvetlenül Bibóra soha, senki nem hivatkozott.

1	Id. mű: 57.
2	Ez a megszorítás azért lényeges, mert a II. világháború kitörését megelőzően gazdag magyar zsidó családok Ausztriában, Németországban, Franciaországban stb. is komoly vagyonnal rendelkeztek. Ez a vagyon sohasem került be a magyarországi kárpótlás körébe. 1946. évi Ft-árszinten becsülve ez a vagyon kb. 2,7 Mrd Ft-ot képviselt. Hatalmas összeg ez, ha ahhoz hasonlítjuk, hogy az 1946 augusztusában történt pénzreform keretében az év végéig összesen kevesebb mint 1 Mrd Ft került forgalomba. Ugyanakkor a magyar állam által birtokolt területeken elkobzott vagyon értéke, ugyanezen az árszinten kifejezve, ennek a sokszorosa, kb. 19 Mrd Ft értékű volt. Erről a vagyontömegről lásd Botos (2011).
3	1999 végén a Mazsihiszen belül alakult egy kárpótlással foglalkozó bizottság. Elnöke Sessler György, tagjai: dr. Feldmájer Péter, Sebes Gábor, dr. Szenes Iván, Ungár Lajos, dr. Szeszlér Tibor voltak. Ugyanezen személyek alkották a Mazsök hasonló ügyekre szakosodott bizottságát is (http://www.szombat.org/archivum/karpotlasi-fejlemenyek-1352774074).
4	Sepsey (1998: 328).
5	Gervai (2020).
6	BBC History, 2021. febr. 16.
7	A kommunista párton belül 1945 előtt fontos szerepet játszó Demény-frakció tagjait, illetve az ún. weisshausistákat nem rehabilitálták (Kárpótlás és kárrendezés, 1998: 20).
8	Lásd 17/1964. (VIII. 8) számú kormányrendelet egyes magyar állampolgárok Csehszlovákiában és Jugoszláviában társadalmi tulajdonba vett vagyontárgyaiért járó kártalanításról, valamint a végrehajtásra vonatkozó 9/1964. (VIII.8.) pénzügyminisztériumi rendelet.
9	Erről részletesen lásd Mohi (2020) tanulmányát.
10	Kárpótlás és kárrendezés (1998: 20).
11	Idézi Rainer (2016).