Világos, hogy ezek az igények – közgazdasági természetüket tekintve – könnyen rokoníthatók a posztszocialista kárpótlás ügyével. 2018-ban a kárpótlás kérdése Dél-Korea és Japán éles politikai konfliktusa formájában került napvilágra, miután a Dél-Koreai legfelsőbb bíróság úgy döntött, hogy egyes japán nagyvállalatok kötelesek kártérítést/kárpótlást fizetni azoknak a dél-koraiaknak, akik a II. világháború idején kényszermunkásként japán üzemekben dolgoztak.

Általánosságban véve az igazságtétel egyik lehetséges megfogalmazása az lehet, hogy a károsultak vagy leszármazottaik olyan kárpótlásban részesüljenek, amely anyagi helyzetüket olyan szintre hozza, mintha a kártétel meg sem történt volna. Csakhogy legalább két körülmény nehezíti a mértékek helyes megállapítását.

Fontos elvi kérdés, hogy helyes és praktikusan kivitelezhető elv az, hogy 100-200-300 évvel korábbi történéseket a 21. század erkölcsi elvei alapján ítélünk meg. E tekintetben Németország 2021-ben nagy jelentőségű fordulatot hajtott végre a 19. század végén, a mai Namíbiában végbement gyarmatosítás megítélésében. Öt éven át tartó jóvátételi tárgyalás után Heiko Maas német külügyminiszter a következő szavakkal jelentette be a megállapodást: „Mostantól hivatalosan is úgy hivatkozunk majd ezekre az eseményekre, ahogy a mai perspektívánk alapján kell: népirtásként.” Pántlikázott segélyként – de nem kárpótlásként (!) – a német állam 1,1 milliárd eurós kártérítést vállalt, amit 30 év alatt fog kifizetni. Az összeg jelentős része a herero és nama törzsek leszármazottait illeti.2

A másik nehézség is az időtényezővel függ össze.3 Minél régebbi a kár, annál nehezebb a számszerűsítés. Franklin Fisher amerikai közgazdász példáját magyar viszonyokra alkalmazva gondoljuk végig a következő esetet. Tételezzük fel, hogy Kádár János egyik elemi iskolai osztálytársa 1920-ban elcsente Kádár iskolai füzetét. Akkor ennek a füzetnek az értéke pénzben ki sem fejezhetően alacsony volt. Napjainkban azonban – sok-sok évvel Kádár János halála után – ez a füzet akár 100 ezer forintot is érhetne gyűjtők számára. Ha most nyolc évtizeddel a károkozás után napvilágra kerül a „bűn”, de a deliktum, a füzet nem kerül elő, vajon mekkora kártérítésre tarthatnak igényt a Kádár család leszármazottai? Könnyű belátni, hogy a kár mértékének megállapítása elsősorban attól függ, hogy az ellopott füzet az elmúlt 90 évben bekövetkezett értéknövekedésének kockázatát milyen módon ítéljük meg. Ha Kádár János elemi iskolai tanuló nem vált volna történelmi személyiséggé, akkor a füzet értéke ma is nulla lenne. De mivel időközben Kádár híres ember lett, az értéknövekedés bekövetkezett. Fel kell tennünk azonban a kérdést, hogy indokolt-e a kárpótlás mértékét úgy megállapítani, hogy a károsult – illetve annak leszármazottai – az elkerülhetetlen és természetes kockázatból semmit se vállaljanak, s a bíróság úgy ítéljen, mintha a szerencse szükségszerűen mindig a károsult javára döntött volna.

A másik elvi kérdés, amellyel az amerikai bíróságok és az őket szakértői tanáccsal segítő közgazdászok szembe kerültek, a jogosultsághoz kapcsolódik. Valójában itt nem is egy, hanem több kérdés vetődik fel.