Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

A magyar modell

A posztszocialista magánosítás folyamata Magyarországon szinte minden formai és tartalmi elemében eltért a hozzánk hasonlítható országok gyakorlatától, s ami legalább ilyen fontos, más volt a folyamat időbeli lefolyásának ritmusa. Jól ismert, hogy Magyarországon a piaci gazdálkodási és tulajdoni formák kiépülése már 1989 előtt elkezdődött. „Úttörők voltunk” – szoktuk mondani. Beilleszkedésünk a transznacionális vállalatok által meghatározott globális világrendbe az 1960-as évek második felében kezdődött. Ekkor jöttek létre az első együttműködési megállapodások olyan emblematikus cégekkel, mint – például – a Shell és a Coca-Cola (lásd 1.1.3.). Ez a beilleszkedés azonban – mint arra Bauer (1985) nagy nyomatékkal felhívta a figyelmet – csak passzív lehetett, miután a KGST-rendszer logikája eleve kizárta a szocialista nemzetközi vállalatok létrejöttét.

1972 végén jelent meg az első jogszabály a vegyes vállalatokról (joint venture). Magyarország 1973-ban lett a GATT tagja, 1982-ben csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz. Az első nyugati bank budapesti képviselete 1975-ben nyílt meg. 1988 második felében kezdődött a Tungsram és a Hungária Biztosító privatizációja (az egyiket az amerikai General Electric, a másikat a német Allianz konszern vásárolta meg), és már javában folytak azok a privatizációs tárgyalások, amelyek azután csak 1989-ben vagy 1990-ben jutottak el a szerződés aláírásáig (pl. Chinoin). Kelet-európai összehasonlításban ezt az előnyünket 1989 és 1992 között még fokoztuk is. Utána egy 2-3 évig tartó lassulási periódus következett, majd 1995-ben egy huszáros hajrával ismét visszaszereztük a legsikeresebben privatizáló kelet-európai ország címet. Ezt követően egy hét évig tartó, eseménytelenebb szakasz következett. Magyarországon a privatizáció csak 2003 utolsó két hónapjában gyorsult fel ismét – a korábbiakhoz képest már lényegesen kedvezőtlenebb nemzetközi feltételek között –, majd ismét csigatempót vett fel. 2008 közepéig szinte semmi sem történt, csak nagy tervek születtek (lásd Új Tulajdonosi Program; lásd 4.8.). A 2008 végén kitört globális pénzügyi válság azután még ezeket a terveket is elsöpörte. A végeredmény azonban egyértelmű: két évtizeddel a rendszerváltás után a legnagyobb magyar vállalatok közül egyetlen egy volt csak többségi állami tulajdonban (MVM), három céget a BÉT-en jegyeznek (Mol, Magyar Telekom, Richter), a többi négy külföldi szakmai befektető irányítása alatt áll.

14. táblázat. A legnagyobb magyar cégek rangsora 2009-ben

	Cégnév	Árbevétel	Adózott eredmény	Saját tőke	Létszám	Export
		szerinti helyezés
1.	Mol *	1.	3.	1.	2.	1.
2.	Magyar Telekom *	7.	4.	4.	9.	17
3.	Audi Hungária Motor Kft.	3.	5.	2.	18.	4.
4.	MVM **	9.	6.	5.	11.	–
5.	GE Hungary	4.	1.	22.	8.	4.
6.	Nokia Komárom Kft.	2.	8.	14.	16.	2.
7.	Richter *	20.	7.	7.	10.	11.
8.	Tesco-Global Áruházak Zrt.	10.	37.	10.	4.	–

Megjegyzés: * Nemzetköz számviteli szabályok szerint. ** Konszolidált adatok.

Forrás: Creditreform Kft. adatai alapján, HVG, 2010. júl. 24.

A többi posztszocialista országgal összehasonlítva a magyar privatizációnak hét olyan sajátossága volt, amely több-kevesebb elvi következetességgel fő szabályként kezdettől fogva érvényesült. Másutt ezek az elemek inkább csak kivételként voltak megfigyelhetők, vagy csak egy évtizedes késéssel váltak elfogadottá.

Nálunk a privatizáció tárgya a társasági formára alakított, működő vállalat, amelynek továbbműködtetéséhez az új tulajdonosnak többségi – legalább 50% + 1 szavazatnyi – tulajdoni hányadot kellett megvásárolnia.1 Az új tulajdonos megszerzi a cég összes korábbi jogosultságait (pl. szerződések, működési engedélyek), de magára kell, hogy vállalja a cég kötelezettségeit (pl. adósságok, garanciák) is. Az angolszász jogi nyelv ezt nevezi going concern elvnek. Ez a gyakorlat alapvetően eltért a tömeges és ingyenes privatizáció Kelet-Európában és a szovjet utódállamokban elterjedt minden formájától, ahol az új tulajdonosok kuponokkal és/vagy dolgozói részvényekkel csak töredék tulajdoni hányadot szerezhettek. Ezért ezekben az országokban rövidebb-hosszabb ideig életképtelen módon szétforgácsolttá vált a vállalatok tulajdonosi struktúrája, és ezzel összefüggésben mindenütt fennmaradt az állami gazdaságirányítás és a vállalati menedzsment összefonódása, aminek csak egy újabb privatizációs hullám tudott véget vetni.2 A magyar modell különbözött a kelet-németországitól, mert ott az esetek túlnyomó részében az értékesített vállalatok a tulajdonosváltás után megszűntek létezni: beolvadtak valamelyik nyugatnémet vállalkozásba. Ugyanez a helyzet magyar–lengyel összehasonlításban is. Lengyelországban is – különösen az első évtizedben – a likvidáción alapuló értékesítés volt a fő módszere.
Az esetek túlnyomó többségében az új tulajdonosok a vállalat szempontjából külső befektetők voltak. A dolgozók és a menedzsment csak kivételes esetekben szerezhette meg a vállalat működtetéséhez szükséges többséget, noha a tulajdonosváltás esetleges negatív következményei őket sújtották leginkább. Ezért a vállalaton belüli ellenállás legyőzése érdekében a magyar privatizációs gyakorlat egyszeri jövedelemjuttatással igyekezett ezeket a csoportokat maga mellé állítani és kárpótolni. Ez a jövedelemtranszfer különféle kedvezmények formájában jelent meg, ami végső soron a privatizációból származó költségvetési bevételeket csökkentette.
A vállalatvezetők és a velük részben összefonódó pártállami irányító apparátus a vállalati vagyon nagyobb részét – ti. az óriásvállalatokat – korrekt módon, nagy pénzért, devizáért adta el, és az így befolyó pénzből a kormány a külfölddel szemben felhalmozott államadósságot csökkentette. Munkájukért persze a menedzserek tisztes fizetést, esetenként prémiumot is kaptak, de nem lettek tulajdonosok az általuk privatizált cégben. A privatizációs bevétel maximalizálása a 90-es években mindvégig első számú szempont volt, ennek alapján ítélték meg a privatizációs vezetők teljesítményét is. Ez egyetlen más posztszocialista országban nem volt ennyire döntő szempont.
Számos nagy értékű társaságot az állami vagyonkezelő szervezetek a tőzsdén keresztül értékesítettek, és összességében ezzel a technikával sikerült generálni a privatizációbevételek több mint 40%-át. De a közepes méretű vállalatok, a kisebb szolgáltató egységek, az egyedi ingatlanok, sőt a bérleti jog privatizációja során is általános gyakorlattá vált a kötelező versenyeztetés, pontosabban szólva a pályáztatás. Mindkét privatizációs technikára igaz, hogy az állami vagyon eladásakor az nyert, aki a legtöbbet fizetett érte.
Ha 1988-at tekintjük a privatizációs folyamat kezdetének, akkor világosan látható, hogy a legtöbb magyar nagy és közepes méretű vállalat nem egy lépésben került privatizálásra. Először a külső befektetők csak kisebbségi tulajdont szerezhettek, és csak évek múltával tudták megszerezni a többségi tulajdont, esetleg a 100%-ot. Ez a tudatos kormányzati stratégia sokszor – de nem minden esetben! – odavezetett, hogy az állami vagyonkezelő szervezetek kényszerpályára kerültek: az első tulajdonost nem lehetett már verseny útján kibillenteni kényelmes helyzetéből. Így végül a privatizációs vételár elmaradt attól, ami egy egylépéses, szakmai befektetők számára meghirdetett versengő privatizáció esetén elérhető lett volna.

15. táblázat. A részvény- és üzletrész-értékesítés főbb módszerei Magyarországon, 1990–2007

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_314/#m1259peam1_314 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_314/#m1259peam1_314)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_314/#m1259peam1_314)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

Megjegyzések és forrás: 10.6. táblázat.

Az állami vagyon értékesítése egységes törvényi szabályozás alapján, centralizáltan folyt budapesti székhelyű privatizációs intézmény(ek) irányításával. Ez megint alapvető eltérést jelent a legtöbb kelet-európai ország, a volt NDK, Kína és a posztszovjet gyakorlatához képest, ahol a területi apparátusok meglehetős döntési szabadsággal maguk privatizáltak. Részben ennek a centralizált működési mechanizmusnak volt a következménye, hogy a privatizációból befolyó bevételek 2/3-a – közvetve vagy közvetlenül – a központi költségvetésbe került. De igaz ennek az állításnak a fordítottja is: azért volt centralizált a magyar privatizáció, hogy a bevétel minél nagyobb arányban a központi költségvetésbe kerülhessen.3
Magyarországon a privatizáció időszakának legnagyobb részében az eladásra kerülő vállalatok felett a tulajdonosi jogosítványokat egy holding módjára működtetett, viszonylag kevés speciális jogosultsággal rendelkező részvénytársaság gyakorolta. Erre a társaságra – kevés kivételtől eltekintve – érvényes volt a piaci gazdálkodás összes játékszabálya. Ugyanakkor ez a holding sok tekintetben úgy működött, mint a szocialista tervgazdaság idején az ún. középirányító szervek. Bár elvileg nagy volt az autonómiája, a gyakorlatban a kormány és a különféle minisztériumok közvetlenül és közvetett módon irányították, befolyásolták. 1998-tól – vagyis a Fidesz-kormány hatalomra kerülésétől kezdve – az ÁPV Rt., illetve jogutódja, az MNV Zrt. gyakorlatilag semmiféle önállósággal nem rendelkezett, a kormány, illetve a Pénzügyminisztérium közvetlen megrendelésére született minden fontos döntés.

1	A részvények és kft.-üzletrészek értékesítése adta a privatizációs bevételek 90%-át. A fennmaradó 10% az előprivatizáció (üzletek, éttermek, benzinkutak stb.), illetve ingatlanértékesítés nyomán folyt be.
2	Ezt a folyamatot Soós (2009) – a Lengyelországban kialakult szóhasználatot követve – másodlagos privatizációnak nevezte.
3	Két évtized távlatából visszatekintve szembeötlő, hogy az 1–4. pont nagyjában-egészében megfelel annak, amit a rendszerváltás hajnalán Jeffrey Sachs (1990) felvázolt a The Economistban megjelent, nagy hatású programadó cikkében.