Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

2.2.2. Kicselezett kisgazdák

„Akitől a földem kapom,

szavazatom annak adom.”

FKgP választási plakát 1990-ben

A reprivatizáció az 1990-es választások során csak egyetlen párt, az FKgP programjába került be központi kérdésként, az MDF programja nem is említette. Pontosabban fogalmazva a kisgazdák az 1947. december 31-én érvényben levő tulajdoni viszonyok helyreállítását, restitúcióját követelték, mert ezt tekintették a parasztságot ért jogsértéssorozat egyetlen konzekvens megoldásának.1 Azért ragaszkodtak ehhez a dátumhoz, mert az akkori törvények 200 holdban maximalizálták az egyéni földtulajdon nagyságát – vagyis mindenképpen meg akarták akadályozni a nagybirtokok kialakulását.

Természetesen, ez az álláspont általánosabb érvénnyel is képviselhető volt – mondván, hogy az államosítás nemcsak a föld, de minden más vagyontárgy esetében is jogellenes volt. Ezért a reprivatizáció, vagyis az államosított vagyon visszaadása az egyetlen jogos és célszerű megoldás, amely nem vethető alá méltányossági és/vagy gazdaságossági megfontolásoknak. Kezdettől fogva ezt az álláspontot képviselte több írásában a jogtudós Sárközy Tamás és a kisgazda színekben politizáló ügyvéd, Tímár György is. Meglepő módon ez a vélemény – utólag – megjelent a Fidesz-politikussá vált Matolcsy (2004) írásában is, sőt utólag Csepi Lajos, az ÁVÜ akkori ügyvezető igazgatója is a restitúció pártjára állt.2 A döntés pillanatában azonban nagyobb súllyal esett latba a történészből lett politikus, Antall József miniszterelnök több fórumon, többször is kifejtett álláspontja: nincs jó megoldás, ha a történelemben visszafelé haladva újabb és újabb sérelmek után kutatunk, akkor „visszamehetünk az igazságot keresve az Árpád-korig”.3

Amikor a választás után a kisgazdák részeseivé váltak a kormányzati hatalomnak, alkudozni kezdtek az Antall-kormány gerincét alkotó MDF-fel, s annyit el is értek, hogy a reprivatizáció ügye bekerült a két párt koalíciós megállapodásába.4 A kárpótlás a kisgazdák számára csak pótmegoldásként jött szóba – olyan esetekben, ahol a vagyon közvetlen visszajuttatása nem lehetséges. Ez azután legalább három nagyon fontos politikai következménnyel járt.

Egyfelől a kárpótlás ügye elválaszthatatlanul összekapcsolódott az agrárium és a privatizáció ügyével. Korábban nem ez volt a helyzet. 1989/90 fordulóján a kisgazdák kivételével még valamennyi parlamenti párt a kárpótlást – az erkölcsi és politikai jóvátétel gesztusán túl – alapvetően nyugdíj-kiegészítésként fogta fel,5 s ennek a logikának a mentén került sor a munkaügyi miniszter felügyelete alá rendelt Országos Kárpótlási Hivatal (OKH) felállítására 1990. szeptember 1-én. Jövedelempótló, nyugdíjemeléssel járó intézkedések majd minden évben születtek – igaz, a közvélemény már alig-alig vett ezekről tudomást. A Fidesz-kormány még 2000-ben is hozott olyan rendelkezést, amely nyugdíj-kiegészítést biztosított a politikai üldözöttek egy csoportjának, sőt 2001 végén még újabb kiegészítő intézkedésekről, újabb alkotmánybírósági beadványokról és több milliárd forintos kihatású nyugdíjemelésekről is hírt adott a sajtó.

Ilyen volt – például – az 1992-ben elrendezett ún. munkabérutalványok ügye, amely a nyugati hadifoglyokat érintette, az 1995-ben bevezetett Nemzeti helytállásért elnevezésű eljárás, amely nyugdíjkiegészítést biztosított, valamint ennek az intézménynek 1999-ben történt kiterjesztése. A 267/2000.(XII. 26.) kormányrendelet havi juttatásban részesítette az 1945–1963 között törvénysértő módon elítélteket, valamint az 1956-os eseményekkel összefüggésben Recsken internált személyeket vagy akiket a Szovjetunióba hurcoltak. Mint utóbb kiderült, egyes társadalmi csoportok még e rendelkezésen túlmenően, peres úton keresték igazukat (pl. a „málenkij robot”-osok, tehát azok a személyek, akik 1945 után Magyarország területén szovjet parancsra végeztek ingyenes közmunkát rövidebb-hosszabb ideig, azok, akiket nem Recskre internáltak stb.). A kormányrendelet több pontját később az AB megsemmisítette. Először azt, mely kizárta a juttatásokból azokat, akik a Magyar Kommunista Párt vagy a Magyar Dolgozók Pártja „belső harcai során” szenvedtek el jogsérelmet. Az AB szerint a „belső harc” kifejezés jogi szempontból értelmezhetetlen. Néhány nappal később azt minősítette diszkriminatívnak a testület, hogy a Szovjetunióba elhurcolt személyek közül a jogszabály csak az internáltaknak és a politikai elítélteknek biztosított kárpótlást, a hadifoglyoknak nem.6

Az MDF agrárszakemberei azért ellenezték a kárpótlás kiterjesztését az agrárszektorra, mert az a földet az 1945-ös tulajdoni viszonyok szerint osztotta volna el – vagyis nem azok váltak volna tulajdonossá, akik 1990-ben ténylegesen földműveléssel foglalkoztak. Ezt az álláspontot képviselték az SZDSZ agrárszakértői is (például Juhász Pál országgyűlési képviselő is), akik – éppen Torgyán József személyével példálózva – úgy fogalmaztak, hogy nem lenne helyes és igazságos rendszer az, ahol a budapesti ügyvédek kapnák vissza egykor falun élt szüleik földbirtokát.

A kárpótlás ügyében egyébként kisgazdák sem voltak egységesek: a Zsíros Géza–Torgyán József vezette szárny radikális álláspontot képviselt, míg az Oláh Sándor–Nagy Ferenc József féle szárny igyekezett működőképes kompromisszumot találni. Másfelől az MDF egyik vezető agrárszakembere, Raskó György 1991 januárjában azt javasolta Antall Józsefnek, hogy az FKgP helyett a Fideszt vegye be a kormányba, de Antall mereven elzárkózott ettől.7

Az 1991 júniusában elfogadott I. kárpótlási törvényt végül csak az MDF és a KDNP szavazta meg egységesen, a kisgazdák közül öten – köztük Torgyán József – nemmel voksoltak. Miután a politikai emlékezet a kisgazdákkal kapcsolatban hamar elhalványult, érdemes utólag is kiemelni, hogy az FKgP kettészakadása, ami 1991 végén történt, éppen a kárpótlás miatt következett be, de az MDF és az FKgP formális koalícióbontása nem emiatt és nem ekkor történt.8

A másik fontos fejlemény az volt, hogy Antall József – talán időhúzás céljából, talán azért, hogy elhárítsa magától a politikai felelősséget – 1990 nyarán alkotmányossági útra terelte azt a kisgazdákkal folytatott vitát, amely éppen akkor a vagyoni sérelmek (értsd: tszesítés) jóvátételére vonatkozott. Maga az ötlet, hogy az AB-t kell felhasználni az FKgP „kicselezésére”, Draskovics Tibor pénzügyminisztériumi helyettes-államtitkártól származott.9

Beadványában a kormányfő első kérdése az volt, hogy elfogadható-e a reprivatizáció tekintetében különbségtétel állampolgár és állampolgár között aszerint, hogy mit vettek el tőle. Kaphat-e másféle vagy más mértékű kárpótlást az, akitől a földjét vették el, mint az, akinek gyára, üzlete vagy háza veszett oda? Antall József második kérdése úgy szólt, hogy jogszerű-e a tsz-ek földjét kisajátítás és kárpótlás nélkül felhasználni a korábbi sérelmek orvoslására.

2: Két kérdés, két tömör válasz

1) A kormány kérdése: Nem tekintendő-e az Alkotmány 70/A §-ába ütköző megkülönböztetésnek a földtulajdon reprivatizálása, ha az állami tulajdon egyéb tárgyai privatizálásra kerülnek?

AB válasza: De igen.

2) A kormány kérdése: Lehetséges-e a mezőgazdasági termelőszövetkezetek esetében a tulajdon elvonása törvényi rendelkezés alapján, kisajátítás és kártalanítás mellőzésével?

AB válasza: Nem.10

A két AB-döntés azután új pályára állította a földkárpótlás ügyét, miután lehetővé tette, hogy a földárveréseken gyakorlatilag bárki részt vehessen.

Amíg az alkotmányossági kontroll első fordulója zajlott, felgyorsult a reprivatizációs elképzelések tudatos jogi ellehetetlenítése. Az államapparátust részben az FKgP kicselezésének szándéka vezette, részben a több fronton való látványos előrehaladás kényszere mozgatta. A nagy sietséggel elfogadott önkormányzati törvény a települési önkormányzatoknak juttatta a korábbi tanácsi bérlakásokat, amelyek ezzel kiestek a reprivatizáció köréből. A Németh-kormánytól szinte készen kapott, de csak az 1990. évi választások után elfogadott előprivatizációs törvény11 (3.7.) a kisebb üzletek, szolgáltató cégek tömeges értékesítésével egy további potenciális sikerterületről szorította ki a reprivatizációt. Bár a kisgazda politikusok többsége ezt akkor még nem értette, képzett jogászok számára már akkor is világos volt, hogy a boltok, vendéglők és más szolgáltatóegységek privatizációja után vagy azzal egy időben jogi képtelenség lenne ugyanezen boltok, vendéglők reprivatizációjáról törvényt alkotni. Antall azonban koalíciós kérdést csinált az ügyből, és így meg tudta szerezni Torgyán József támogatását.12

A harmadik fontos következmény az volt, hogy a földtulajdon körüli vita miatt két évre háttérbe szorult a politikai üldözöttek kárpótlása. Ezzel az Antall-kormány mélyen megsértette a számára egyébként fontos 56-os szervezeteket. Ezeknek a szervezeteknek a jobbratolódása, a MIÉP szélsőségessé válása,13 sőt végső soron az MDF minipárttá olvadása is ehhez a konfliktushoz vezethető vissza.

Kevésbé ismert, hogy – amikor kisgazda-szempontból – már minden elveszett, 1993-ban Kávássy Sándor kisgazda képviselő azt is felvetette, hogy az 1920-as évek gazdaságpolitikai eszköztárának egyik elemét, a vagyonváltságot ismét be kellene vezetni a „letűnt rendszerben (1948–1990) erkölcstelenül vagy bűnös úton szerzett és felhalmozott vagyonok” megadóztatásaként. Az Országgyűlés végül még tárgysorozatba se vette a javaslatot, 101 szavazattal, 46 ellenében, 49 tartózkodás mellett elutasította a törvényjavaslat napirendre tűzését.14

1	A restitúció szó jelentése kárpótlás, visszaszármaztatás, latin eredetije alapján: helyreállítás.
2	„Így utólag nézve 20 év távlatából azt mondom, tehát a mai gondolkodásommal azt mondom, hogy ez hiba volt. Mindenki alkalmazta bizonyos mértékig a restitúciót, tehát a tulajdon visszaadását, valamennyi szomszédunk egyébként, tehát a térség minden országában alkalmazták ezt. Azt kell látni, hogy az akkori magyar politikai gondolkodásba ez egész egyszerűen nem fért bele. Egyetlenegy politikai párt állt ki a restitúció, egyébként a részleges restitúció mellett, ez volt a Kisgazdapárt. Sem a Demokrata Fórum, sem a Szabad Demokraták Szövetsége, sem a Fidesz, senki más nem akart vagyont visszaadni, nem is elsősorban politikai okokból, hanem mert annyira összetettnek látszott a dolog, annyira megváltozott a helyzet, hogy a kisgazdák is tulajdonképpen végső soron csak a föld természetbeni visszaadásához ragaszkodtak” – mondta Csepi Lajos a cukorgyárak privatizációját vizsgáló országgyűlési bizottság előtt 2011 második felében.
3	Lásd Antall előadását az Országos Agrárértelmiségi Fórumon, 1991. márc. 27-én.
4	Legalábbis Torgyán (2000) évekkel később tett nyilatkozata szerint: „Az MDF és az FKgP között konkrét koalíciós megállapodás nem született 1990-ben, de a koalíció létrehozására írásbeli megállapodás jött létre, és ebben az írásba foglalt megállapodásban szerepel a reprivatizáció végrehajtása. Ezt az írásbeli megállapodást Antall József is aláírta, én is. Rajtunk kívül aláírta még Balogh György, Vörös Vince is” (id. mű: 256). Ez a dokumentum azonban elveszett.
5	A Minisztertanács már 1989. június 26-án határozatot hozott arról, hogy visszamenőlegesen rendezni kell az 1949–1953 között rendőrhatósági őrizetben fogvatartottak munkaviszonyát és tb-jogosultságát. Az 56-os börtönviseltek egyik alapvető sérelme is az volt, hogy elvesztették a korábbi szolgálati évek után járó nyugdíjjogosultságot is (lásd 17/1975. [VI. 14.] MT sz. rendelet). Ezt nyilvánvalóan orvosolni kellett. De ilyen célzatú rendelkezés volt a Németh-kormány 500 Ft-os nyugdíjemelése, amelyet minden börtönviselt megkapott, függetlenül a szabadságvesztés időtartamától.
6	VG, 2001. nov. 20., 2002. febr. 26., HVG, 2003. ápr. 5. AB 361/B 2001. hat.
7	Raskó György visszaemlékezése a Klubrádió „Szabadság, elvtársak!” c. műsorában 2019. június 14-én.
8	A közvetlen ok az 1991. december 6-án megkötött ukrán–magyar alapszerződés, Torgyán (2005) szavai szerint „a kárpátaljai nemzettest elvtelen feladása” volt (id. mű: 142). A koalíció felbomlása után az MDF–KDNP koalíció a nem torgyánista kisgazda képviselők, az ún. 36-ok – köztük három miniszter és több államtitkár – támogatásával kormányzott tovább még két és fél éven át. Torgyán utólagos helyzetértékelése teljesen egyértelmű: „Ha a kilépésünk valóságos oka a reprivatizáció meghiúsítása lett volna, úgy már legalább egy évvel korábban ki kellett volna lépnünk az Antall József által összeeszkábált koalícióból” (id. mű: uott).
9	Draskovics T. személyes közlése 2002. dec. 15-én.
10	AB 21/1990. (X.4.) sz. határozat.
11	1990. évi LXXIV. tv. a kiskereskedelmi, a vendéglátóipari és fogyasztási szolgáltató tevékenységet végző állami vállalatok vagyonának privatizálásáról (értékesítéséről, hasznosításáról).
12	Az előprivatizációs törvény ellen csak négy kisgazda képviselő szavazott: Oláh Sándor, Zsiros Géza, Szabó Lajos és Ómolnár Miklós (Cseszka–Schlett, 2009: 106). Emlékirataiban Torgyán nem ad világos választ arra, hogy ő személy szerint a döntés pillanatában átlátta-e a két törvény közötti összefüggést (Torgyán, 2005: 150). Nagy József Ferenc egy sokkal később készült interjúban azt a benyomást keltette, hogy ő kezdettől fogva világosan látta a két ügy között az összefüggést (Stefka, 2006: 133–134).
13	Csurka István egyébként magát az AB-döntést is támadta, és ezzel a lépésével is az MDF-en belüli feszültségeket erősítette. Lásd Csurka rádiójegyzetét a Vasárnapi Újság c. műsorban 1991. jún. 2-án. Nyomtatásban lásd Csurka (1991: 84–89).
14	Juhász (2014).