Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

2.2.4. A kárpótlási törvények születése

A választott megoldás lényege. Most térjünk vissza a kormányzó pártok 1990.évi vitájára! Mint láttuk, az Alkotmánybíróság a miniszterelnök által feltett két kérdésre viszonylag gyorsan megadta a választ.1

5: A kárpótlás szellemi atyja

A fentebb már említett miniszterelnöki beadványnak – és a későbbiekben szinte valamennyi kárpótlással kapcsolatos AB-ítéletnek – az előadója Sólyom László volt, az AB akkori elnöke, akinek 2005 nyarán köztársasági elnökké történt megválasztása kapcsán ezek a döntések ismét fontosakká váltak. Sólyom gondolatvilágát, munkásságát nagyban befolyásolta a német jogi iskola, nem véletlen tehát, hogy a reprivatizációval és a kárpótlással kapcsolatos döntései sokban hasonlítottak a német alkotmánybíróság döntéseihez. Más posztszocialista országokban – hasonló történelmi előzmények után – az alkotmánybíróságok más jogi érvrendszert dolgoztak ki, s ennek nyomán nagyon más lett a kárpótlás egész konstrukciója is (2.9.).

Az AB-döntése után előállott jogi helyzetben öt parlamenti párt agrárszakértői 1990. november 17–18-i kiskunmajsai találkozójukon2 megegyeztek abban, az agrárkárpótlás alapvető eszköze a kárpótlási kötvény, pontosabban – az egy nappal később megszületett törvényjavaslat szerint – a kárpótlási jegy (KPJ) lesz. Politikai értelemben az idő sürgetett: alig egy hónap telt el az ún. taxisblokád óta (6.2.10.), amely kis híján kormányválsághoz vezetett. Kellett valami biztató, népszerű kezdeményezés. Koncepciójával az MDF egyedült maradt, a többi párt elvből ellenezte ezt a megoldást. Az SZDSZ – például – határozati javaslatban azt kezdeményezte, hogy először a kárpótlás elveiről döntsön az Országgyűlés. Később az SZDSZ vezérszónokaként Soós Károly Attila kerettörvény készítését javasolta.3

Mint láttuk, az MDF ellenében csak az FKgP volt igazán eltökélt, a KDNP-n belül a vélemények megoszlottak. Ez utóbbiak hangulatát jól érzékeltette Isépy Tamás 1991. márc. 4-i felszólalása az Országgyűlés plénumán. Ekkor már kb. 1 hónapja folyt a vita a T. Házban és lezárult az általános vita.

„[A] kárpótlási vita tekintetében megosztott Kereszténydemokrata Néppárt képviselőjeként szólalok fel. Ugyanakkor annak az Igazságügyi Minisztériumnak vagyok a dolgozója, amely sátáni merészséggel a Ház asztalára tette ezt a leírhatatlanul primitív, ördögien gonosz, botrányosan gyenge, szakmailag megalapozatlan, törvényellenes, minden létező jogszabállyal ütköző és legjobb esetben tákolmánynak minősülő törvényjavaslatot. A többi jelzőt, miután most 10 percre korlátozódtam, nem olvasom fel.”

A beterjesztett javaslattal az SZDSZ olyan mértékben elégedetlen volt, hogy – egy kivételével4 – visszavonta korábbi módosító javaslatait, és közölte, hogy a részletes vitában egyáltalán nem kíván részt venni. Ezen túlmenően több kérdéssel az Alkotmánybírósághoz fordult.5

Az AB addig megszületett határozatait és az időközben megváltozott szóhasználatot is figyelembe véve, az I. kárpótlási törvény elvetette a reprivatizációt, figyelmen kívül hagyta az 1956-hoz kapcsolódó „személyi” sérelmeket és kizárólag az állam által 1949 után magánszemélyeknek okozott vagyoni károkat6 kívánta kárpótolni. Közben azonban a beterjesztéstől a végszavazásig eltelt fél év során az ötpárti konszenzus is elolvadt. A három ellenzéki párt – az SZDSZ, a Fidesz és az MSZP – szinte egyhangúan nemmel szavazott, és Göncz Árpád köztársasági elnök sem volt hajlandó aláírni a törvényt. Így az az AB elé került, és ennek nyomán a normaszöveg három szakaszát is módosítani kényszerült az Országgyűlés.7 Végül a 30 szakaszból álló – vagyis viszonylag rövid – törvényt június 26-án 57%-os többséggel szavazták meg, és 1991. július 11-én hirdették ki – jóval több mint egy évvel az első szabad választások után.8

6: Hogyan született a Fidesz „nem” szavazata?

Mintegy 10 évvel az 1991-es szavazás után Ungár Klára – az egykori fideszes politikus – érdekes adalékkal szolgált a döntés hátteréről: „Ültünk húszan egy vasárnap, és mondtuk, hogy a törvényjavaslatot nem szabad támogatni, mert igazságtalan, még nagyobb igazságtalanságot szül, gazdaságilag nem járható, nem lehet visszaállítani stb. Ennek ellenére a nap végén Viktor azt mondta: »De mégis meg kellene szavazni, nem lehetne?« Mire mondtuk neki, hogy nem. Én nem tudtam eldönteni, hogy viccel vagy sem. Ma már tudom, hogy nem volt vicc. Azért nagyon fontos a kárpótlási törvény, mert 1991 elején volt, és mutatta, hogy akkori önmagához képest mára Viktorban nem ment végbe fél vagy teljes fordulat. Nem az történt, hogy megváltozott, mint azt sokan szeretnék hinni, hanem mára ő valójában visszaérkezett igazi önmagához. Megtett egy ívet, egy – ha úgy tetszik, liberális – kitérőt, majd visszatért a kiindulóponthoz, a gyökerekhez, amelyek valójában egy kisgazda értékrendből táplálkoznak.”9

A törvény alapjában véve az ingatlanok – vagyis a tsz-ekbe kényszerített földek10, az államosított lakások és az egykori vállalatok épületvagyona11 – után ígért kárpótlást, és azt is csak részlegesen. A törvény 1. és 2. sz. melléklete részletesen felsorolta azt a 64 darab, 1939–1987 között született jogszabályt – az ún. második zsidótörvénnyel kezdve –, amelyet a kárpótlás elbírálása során figyelembe lehetett venni.12 Az 1939 előtti jogszabályok által okozott károkra az I. kárpótlási törvény nem vonatkozott.

7: A kitelepített svábok kárpótlása Magyarországon és Németországban

A fentebb említett 64 jogszabály között a svábok kitelepítésére vonatkozó, 1945–48 között kibocsátott rendeletek (1.1.8.8.) is szerepeltek – vagyis elvben a magyarországi németek is jogosultak lettek a kárpótlásra. A magyarországi németek erkölcsi rehabilitációját az Országgyűlés 35/1990. számú határozata nyilvánította ki. Elismerte, hogy a magyarországi németek 1944-től kezdődő elhurcolása, majd ezt követő kitelepítése az emberi jogokat súlyosan sértő, igazságtalan eljárás volt. A határozat külön kimondta, hogy a kárpótlási eljárás során a magyarországi németek ugyanolyan elbírálásban részesülnek, mint azok a nem német nemzetiségű magyar állampolgárok, akik hasonló sérelmeket szenvedtek. A kárpótlási törvények vitájában azonban a kitelepített svábok-németek kollektív kárpótlása közvetlenül nem merült fel; ilyen jogszabály nem is született. Ennek ellenére a kitelepítettek vagy leszármazottaik közül néhányan külföldről nyújtották be kárpótlási igényüket. Az ő ügyeiket korrekt módon el is bírálták a magyar hatóságok.

Meglepő módon a kitelepítettek németek kárpótlásáról Németországban csak 2016-ban született törvény. Ez kimondta, hogy 2500 eurós, jelképes összegű, egyszeri juttatást igényelhetnek azok, akiket német állampolgárság vagy német nemzetiség miatt 1939. szeptember 1. és 1956. április 1. között „idegen hatalom által”, erőszakkal vagy fenyegetéssel kényszermunkára fogtak ( 2.2.3.).

200 ezer Ft-ig a teljes kártérítés járt (természetesen jegy formájában), fölötte azonban degresszíven csökkent az összeg, és 5 M Ft-nál húzták meg a felső határt. Akkortájt ez az összeg – készpénzre váltva – egy kisebb méretű budapesti öröklakás megvásárlásához volt elegendő. A törvény szerint – alapesetben – ingóságért önmagában13 nem járt kárpótlás.

A Zwack család az államosított gyárért és a budai Várban található Úri utcai házért mindössze 1 M Ft-nyi KPJ-t kapott. Szerencsésebbek voltak a kevésbé ismert Stummer család leszármazottai: ők a Stummer Károly Cukorgyárak Rt. után összesen 5 M Ft értékű KPJ-t kaptak. Szintén 5 M Ft-nyi jegyhez jutottak Richter Gedeon örökösei az elvett gyárért, a kisajátított 400 holdas Debrecen-közeli birtokért, valamint egy svábhegyi villa kertjéért. A Pick család örököseinek 650 ezer Ft-nyi kárpótlás jutott. 14

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_4660/#m1259peam1_4660 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_4660/#m1259peam1_4660)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_4660/#m1259peam1_4660)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

2.1. ábra. Az I. kárpótlási törvény által érintett korábbi jogszabályok száma, 1939–1987 (db)

Forrás: Saját számítás, a Kárpótlás és kártérítés (1998) c. szöveggyűjtemény alapján.

A KPJ jogi konstrukciójának részleteit – a jegytől a licitálásig – Bogdán Tibor, az Igazságügyi Minisztérium államtitkára dolgozta ki.15 Eszerint a KPJ szabadon forgatható értékpapír, mellyel lehetett

az állami vagyon privatizációja során értékesítésre kerülő vagyontárgyakat, részvényeket, üzletrészeket vásárolni,
termőföldet venni,
állami és önkormányzati tulajdonban lévő lakástulajdont szerezni,
életjáradékot igényelni,
az E-hitel felvétele esetén saját erőként (készpénzként) elismertetni.

A kárpótlás nem „jár”… Ritkán említett, de fontos körülmény, hogy a rendszerváltás utáni kárpótlási jogalkotás mindvégig a köznyelvi szóhasználattól eltérő logikát követett. Erre Vörös Imre alkotmánybíró hívta fel a figyelmet kisebbségi véleményében,16 amikor leszögezte, hogy a kárpótlás fogalmában keveredik a jogszerűen és a jogszerűtlenül okozott kár megtérítési kötelezettsége.

E mögött mélyenszántó jogelméleti és jogfilozófiai megfontolások húzódtak meg. Mint Sepsey Tamás, a korszak egyik főszereplője írta: „Az Alkotmányból nem lehetett levezetni azt a követelményt, hogy az állam adja vissza a korábbi rendszerben […] elvont tulajdont, és sem az Alkotmány, sem egyéb jogszabályok nem tartalmaztak olyan rendelkezéseket, hogy ezekért a sérelmekért az államnak teljes kártérítést vagy kártalanítást kell adnia. […] A vagyoni sérelmeket orvosló jogszabály előkészítése során a jogalkotó az eredmény felől közelítette meg a jóvátétel alapjául szolgáló tényállások meghatározását. […] Az érintett tulajdonos számára nem az volt a meghatározó, hogy milyen jogi úton fosztotta meg őt az állam tulajdonától […], hanem az eredmény bekövetkezte volt az a közös ismérv, amely alapján utólag rendezni lehetett az igényeket.”17 Az AB – vagyis Sólyom László – jogfelfogása szerint ugyanez volt a helyzet a politikai üldözöttek kárpótlása ügyében is. A magyar államot semmiféle jogi kötelezettség nem terhelte a korábbi személyi sérelmek orvoslásáért, függetlenül attól, hogy az egykori sérelmek az elkövetés idején törvénnyel igazolhatók voltak-e vagy sem.18

Bár ezt a kárpótlással kapcsolatos vitákban csak jogászok szokták hangsúlyozni,19 a laikus közvélemény számára is fontos lett volna annak megértése, hogy a III. Magyar Köztársaságban senkinek sem volt alkotmányos joga a kárpótláshoz.20 Az államosítási törvényeket (1.1.1.) nem helyezték hatályon kívül,21 ezért sem kártérítésre (a jogellenes károkozás miatt), sem kártalanításra (a jogos károkozás miatt) nem volt mód. A nem teljes kármegtérítést célzó, erkölcsi alapú kárpótlásnak viszont határt szabott az erre fordítható fedezet korlátozott volta.

Az AB egyik vezérlőelve az volt, hogy a törvény eltérő jogi megítélésű tulajdoni változásokra és politikai indíttatású személyi sérelmekre egységes alapon nyújtson orvoslást. Az AB értelmezése szerint a törvényi rendezés alapgondolata, hogy a különböző alapon fennálló régi, több évtizedes kötelezettségek helyébe a törvényalkotó új jogcímen, új terjedelemben, új feltételekkel (nováció), méltányossági alapon határozza meg a kárpótlást. A kárpótlás a társadalmi tulajdon rendszerének lebontási folyamatába illeszkedik. Nem a kisajátítás elmaradt kártalanításának, illetve az egyéb sérelmek esetén nem az állam kártérítési kötelezettségének a helyébe lép. A törvényhozó erkölcsi megfontolások alapján, méltányosságból (ex gratia) dönt a kárpótlásról a társadalmi teherelosztás figyelembevételével.22 Az AB nem tekintette alkotmányellenesnek, hogy a sajátos történelmi körülményekre tekintettel, nem a tulajdonjog védelmének az alkotmányban szabályozott elvei alapján rendelkezett a törvényalkotó, hanem más módon gondoskodott a tulajdonjog sérelmének orvoslásáról.

Közgazdasági szempontból persze a méltányosságnak nincs és nem is lehet egységes mértéke: a különböző időpontokban, különféle személyeket, különféle módon ért, különböző mértékű jogtalanságok olyan logikai láncolatot képeznek, amely bármely ponton megragadható és onnantól kezdve csak politikai erő kérdése, hogy kinek sikerül a maga követelését úgy beállítani, hogy a már törvényileg akceptált, kárpótlás alá eső sérelmekhez képest csak egy kismértékű továbblépést igényelt. Így született meg 1992 májusában a II. törvény,23 amely időben terjesztette ki a vagyoni sérelmeket (1939–1949), majd a III. törvény,24 amely a személyes szabadság jogtalan elvonásáért, a deportálásért és a szovjet hadifogságért, illetve kényszermunkáért helyezett kárpótlást kilátásba. Hogy a jogalkotót valóban a politikai méltányosság szempontjai vezették, a 111/1992. (VII. 1.) Korm. rendelet azon intézkedése is alátámasztotta, amely a III. kárpótlási törvény kedvezményezettjei közül kizárta azokat, akik erre nem érdemesek, így például az 1956-os forradalom leverésében részt vett karhatalmistákat. További gondok forrása volt, hogy 1989–2000 között több ún. semmisségi törvény született, amelyek sok korábbi elítélt ügyét felülvizsgálva kimondták az érintettek ártatlanságát, s ezzel jogalapot teremtettek a kárpótlásra.25 Ez történt számos 1945–49 között született népbírósági ítélettel is (1.1.9.), és az 1956-os elítéltek közül is sokakat rehabilitáltak.

8: Málenkij robot

Az 1997 júniusában hatályba lépett személyi kárpótlási törvény nyugdíj-kiegészítéshez juttatta a még életben maradt egykori szovjet hadifoglyokat. A Szovjetunióba irányuló tömeges elhurcolások áldozatai három nagy csoportba voltak sorolhatók: (i) hadifogolylétszám-kiegészítés; (ii) etnikai tisztogatás; (iii) németként való internálás.

A hadifogolylétszám-kiegészítés egyik oka Budapest ostromának elhúzódása volt. Ezt a szovjet frontparancsnok, Malinovszkij marsall az ellenséges magyar–német erők számával magyarázta: jelentésében 180-200 ezer fős ellenséges seregről számolt be. Ezzel szemben a fővárost egy 79 ezres sereg védte. Az ostrom végeztével Malinovszkijnak gondot okozott a valós és fiktív számok közti különbség, ugyanis így kénytelen volt 138 ezer hadifogolyról beszámolni Sztálinnak. Ehhez képest valójában csak 35-40 ezer főnyi hadifoglyot ejtett, hiányzott tehát 100 ezer fő, akiket össze kellett szedni a fővárosból és környékéről. Ezért történt, hogy a szovjet hadsereg elkezdte málenkij robotra (kis munkára) összegyűjteni a munkaképes magyar lakosságot. Különös előszeretettel vitték el az egyenruhás közalkalmazottakat (postásokat, vasutasokat, beszkártosokat,26 rendőröket), mert könnyen rájuk lehetett fogni, hogy valamelyik fegyveres testület tagjai voltak. A civil foglyokra gyakran meghalt német és magyar katonák ruháit adták. De vittek el embereket óvóhelyekről, lakásokról, munkahelyekről, utcáról is. Nem számított semmi, csak a létszám meglegyen. A Budapest környékéről elhurcolt civilek összeszedése decembertől egészen március végéig tartott. A Szovjetunióval szövetségre lépett szomszédos államok a tömeges elhurcolásokat igyekeztek a magyar lakosság eltávolítására, megfélemlítésére felhasználni. Így járt el Csehszlovákia és Románia is, és ez történt Kárpátalján is, ahonnan szintén sokan kerültek szovjet hadifogságba. Ebbe a tervbe illeszkedett bele a hazai németek (férfiak, nők egyaránt) elhurcolása. Hogy ki számított németnek, azt a szovjetek teljesen önkényesen határozták meg. A deportáltak közé szép számmal kerültek színmagyar települések lakói és németes nevű zsidók is.

A málenkij robotosok – akár hadifogolyként, akár internáltként hurcolták el őket – nem a Gulagra, hanem a GUPVI lágereibe kerültek, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság felügyelete alatt működő táborokba. Persze mindkét táborrendszer az NKVD, vagyis a Belügyi Népbiztosság alá tartozott, mégis különbség volt a két lágerrendszer között. A GUPVI-lágerek lakóit tömegesen hurcolták el, lényegtelen volt a foglyok személye. Csak egy dolog számított: a tervezett fogolylétszám meglegyen. A Gulag-lágerek lakóit viszont egyenként, személyre szóló, általában koholt vádak alapján ítélték és hurcolták el. A GUPVI-lágerek általában a Szovjetunió európai részén helyezkedtek el, főként Dél-Ukrajnában és a Donyec-medencében.27

A IV. törvény értelmében kárpótlásban részesülhettek azok is, akiknek ez Magyarország által aláírt nemzetközi szerződés alapján járt volna, de korábban mégsem kapták meg. E címszó alatt a II. világháborút lezáró békeszerződés(ek) alapján számíthatott kárpótlásra néhány tízezer érintett. Az 1947 februárjában kötött párizsi békeszerződésre utaló megfogalmazás részben az ún. „zsidó kárpótlás” ügyét fedte, amelyre vonatkozóan 1993-ban és 1996-ban egy-egy AB-határozat,28 1996-ban pedig egy általános jellegű országgyűlési határozat született29 – a törvényre 1997 tavaszáig kellett várni.30 Ebben a törvényben a személyi és a vagyoni kárpótlás ügye jó alaposan összekeveredett. Egyfelől 565 ezer magyar zsidó halála, másfelől mintegy 3000 közösségi tulajdonú ingatlan elvesztése, valamint egyes magánszemélyek elveszett, ellopott, letétbe helyezett kincsei fejében fizetendő kárpótlásról volt szó. Miután az AB elutasította azokat az indítványokat, amelyek arra irányultak, hogy az arany- és más nemesfém tárgyak elvesztése miatti kártalanítást a kárpótlási eljárás keretein kívül rendezzék, döntés született a Mazsök felállításáról, valamint arról, hogy ez az alapítvány 4 Mrd Ft címletértékű – csakis életjáradékra váltható – KPJ-t kap, továbbá visszakerül hozzá hét ingatlan és számos műkincs. A KPJ-k átváltásával 20 ezer Magyarországon élő, magyar állampolgárságú holokauszt-túlélő jutott életkorától függő járadékhoz.31 Egy évvel később a közalapítvány államkötvény formájában további 14 Mrd Ft kárpótlást kapott 152 elveszett, elkobzott ingatlan után.32 Ezekből a forrásokból az alapítvány még 2019-ben is jelentős rendszeres anyagi támogatást nyújtott kb. 22 ezer holokauszt-túlélőnek (pontosabban olyan élő személyeknek, akik 1945 előtt születtek).33

A IV. kárpótlási törvény – természetesen – a romákra is vonatkozott, de mivel erről ők nemigen tudtak és nem is nagyon segítettek nekik, hogy tudjanak róla – csak nagyon kevesen adtak be kérelmet a határidőn belül.

9: Az Országgyűlés adósságai

Az AB 37/1996 (IX. 4.) sz. határozatában kimondta, hogy alkotmányellenes helyzet állt elő azáltal, hogy Magyarország nem tett eleget az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett párizsi békeszerződés 29. cikkének 3. pontjában foglaltaknak, mely szerint „a magyar kormány kötelezi magát, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek javait e cikk értelmében elvették és nem adták vissza, kártalanítani fogja”. Az AB döntése szerint az Országgyűlésnek 1997. június 30-ig kellett volna új törvényt alkotnia, de még 2012-ben is csak ígéret – pontosabban mondva: alkotmányos mulasztás – volt.

Említésre méltó részlet, hogy ebben az ügyben 1995-ben, az akkor éppen ellenzéki pozícióban lévő kárpótlási szakértő, Sepsey Tamás is a taláros testülethez fordult, de nem a holokauszt összefüggésében.34 A beadványt csak 2003 őszén bírálta el a testület, ám részben igazat is adott a panaszosnak. Az AB szerint az Országgyűlés valóban alkotmányellenes helyzetet idézett elő azzal a mulasztással, hogy nem rendelkezett a Csehszlovákiából 1946/47-ben áttelepített magyar nemzetiségű személyek Csehszlovákiában lévő, de 50 hektárt meg nem haladó nagyságú, mezőgazdasági rendeltetésű földön fennálló tulajdonjogának elvonása miatt történő kárpótlásról. Az AB ismét felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotó feladatát 2004. június 30-ig teljesítse.35 A Fidesz nevében három képviselő egy év késéssel, 2005 júniusában be is nyújtott egy ilyen célt szolgáló törvényjavaslatot, mely szerint egy kétlépcsős jogalkotás keretében néhány tízezer érintett vagy azok leszármazottai kaphatnának kárpótlást Csehszlovákiában, illetve Jugoszláviában maradt vagyonuk után.36 De ebből sem lett semmi, így e témában is fennáll az alkotmányos mulasztás esete.37

2007 novemberében egy kormányhatározattal a magyar állam kinyilvánította, hogy a rendszerváltás óta meghozott intézkedésekkel összességében Magyarország teljesítette a párizsi békeszerződésből fakadó kötelezettségeit.38 Ugyanez a kormányhatározat viszont intézkedett egy tárcaközi bizottság felállításáról, amelynek az a feladata, hogy az örökös nélkül elhunytak utáni, ún. uratlan zsidó vagyon átadásával kapcsolatos ügyeket intézze.39

Az V. kárpótlási törvényt 1997 őszére ígérte a kormány – ez a hozzátartozók elvesztése miatti kárpótlásról gondoskodott volna –, de az ígéret később elfelejtődött.40

Még kényesebbnek bizonyult a II. világháború győztes „szövetséges és társult hatalmak” állampolgárainak kárpótlása. Itt elsősorban az önmagukat „magyar”-nak valló, cseh, szlovák és jugoszláv állampolgárok törvényes kártalanítás ügye tűnt kínosnak – ez lett volna a VI. törvény. Az Igazságügy Minisztérium 1993-ban el is készítette a törvénytervezetet, de ez sem került a Parlament elé.41

2004 tavaszán újabb kárpótlási tervezet készült, amely az érintett magyar állampolgárok számát több tízezerre, a jogos kárigényt 20 Mrd Ft alatti összegre becsülte. A javaslat mintegy 20 nemzetközi szerződésre hivatkozott, melyek alapján a magyar államnak valamilyen kártérítési kötelezettsége keletkezett. Így a javaslat szerint, ha – például – egy magyar állampolgárnak a náci Németországhoz csatolt Bécsben egykor „árjásították” a lakását, akkor ezért ő vagy örököse 2004-ben 100 ezer Ft-ra lett volna jogosult. Hasonló elvek szerint kapott volna kárpótlást az, aki Csehszlovákiából vagy Jugoszláviából menekült Magyarországra. A tervezet szerint az igényeket állampapírban és készpénzben elégítették volna ki.42 Mindebből semmi sem valósult meg.

Nehezen teljesíthető kárpótlási igénnyel léptek fel Magyarországgal szemben azok a Kárpátaljáról 1938-ban és 1939-ben kitelepített „valódi” csehszlovák állampolgárok, akiknek számát egy 1946-os jegyzék 6300-ban állapította meg.

Kárpátalja évszázadokon át a magyar állam része volt, de 1918-ban Csehszlovákiához csatolták. A bécsi döntés nyomán Magyarország 1938-ban elfoglalta Kárpátalja déli részét, majd egy évvel később egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá került. Ez az évtizedekig alvó ügy 2002 tavaszán támadt fel, miután Orbán Viktor miniszterelnök magyar sérelemként nyilvánosan is felemlegette a Beneš-dekrétumok ügyét (2.9.). Ekkor jelentkezett a sajtóban és Magyarország prágai nagyköveténél a Podkarpatská Rus nevű szervezet.43

Mi legyen a biztosítási kötvényekkel? Ezt a kérdést egy állampolgári panasz nyomán, 1996 és 1998 között Polt Péter ombudsman is megvizsgálta.44A VII. törvény ötlete 1998 végén vetődött fel, amikor világossá vált, hogy a CC nyomást gyakorol Magyarországra és a Magyarországon működő, külföldi tulajdonban lévő biztosítókra, hogy fizessenek kárpótlást az 1946-ben kormányrendelettel érvénytelenített 1,4 millió életbiztosítási szerződés örököseinek.

Az ún. ICHEIC-bizottságot (International Commission for Holocaust Era Insurance Claims) a Biztosítási Kormánybiztosok Országos Szövetsége alapította 1998-ban, több európai biztosítótársaság, európai biztosításszabályozó szerv, zsidó szervezetek képviselői és Izrael Állam közreműködésével. A bizottság feladata egy igazságos folyamat kidolgozása, amely kivizsgálja a holokauszt áldozatai számára 1920–1945 között kibocsátott, kifizetetlen biztosítási kötvényeket. Ez követően jelentette ki Asztalos László, az Állami Biztosításfelügyelet (ÁBF) elnöke, hogy több százezer életbiztosítási szerződés sorsáról lehet szó.45 Lábady Tamás egykori alkotmánybíró pedig egy későbbi nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy a kárpótlási törvények alkotmánysértő mulasztása volt, hogy az életbiztosításokról nem ejtett szót. Az ÁBF 2000 végéig tervezte kidolgozni a kárpótlás részleteit, de időközben a szervezet önállósága megszűnt, s ezzel a téma egy időre elfelejtődött. Az igények bejelentési határideje 2003. szeptember 30. volt. Az ICHEIC munkáját az első öt évben nem sok siker kísérte: lapjelentések szerint a szervezet többet költött önmagára, mint amennyit a károsultaknak kifizetett. 2006 végén azonban ismét lehetett hallani erről a kezdeményezésről: a Generali Biztosító fizetett hirdetés útján kereste a károsultakat.46

És még ezzel sincs vége a sornak! Az 1947–49 között végbement csehszlovák–magyar lakosságcsere alapján is járt volna kárpótlás az érintetteknek. Szlovákiából 89 ezer családot költöztettek át Magyarországra, míg Magyarországról 71 ezer család költözött Csehszlovákiába. A Csehszlovákiával 1946-ban és 1964-ben megkötött megállapodások értelmében a magyar fél lett volna köteles kárpótolni a Csehszlovákiából kitelepített és Magyarországra betelepített lakosokat.47 Jelentős és aszimmetrikus tételekről van szó: a kitelepített magyarok 233 ezer holdnyi földterületet hagytak hátra, míg az áttelepülő szlovákok csak 33 ezer holdat, hasonlóak voltak az arányok a házingatlanok terén.48

Nem jár kárpótlás az 1945 előtti kötvényekért sem. Magyarország és a magyar állam 1945-ben orbitális méretű adóssággal került ki a vesztes háborúból. Kerek számokban kifejezve a bruttó külföldi államadósság 7 Mrd,49 a belföldi 14 Mrd pengőre50 rúgott. Összesítve tehát az adósság (21 Mrd P) a háború előtti békeévek 5 milliárd körüli nemzeti jövedelmének legalább a négyszerese volt! A kortársak számára is nyilvánvaló volt tehát, hogy fennálló adósságait a magyar állam nem lesz képes kifizetni. Ilyen kötelezettségvállalás 1945 után nem is született.

1999 áprilisában azonban a Fővárosi Bíróság precedens értékű, elsőfokú döntést hozott egy 1000 svájci frank névértékű, 1924-ben kibocsátott ún. népszövetségi kötvény tárgyában. Az ilyen jellegű kötvények tulajdonosait korábban a magyar állam csak akkor volt hajlandó kárpótolni, ha az illető olyan állam polgára volt, amellyel Magyarországnak kétoldalú megállapodása volt. A Fővárosi Bíróság legújabb döntése szerint azonban a magyar állam a magyar állampolgárokat is köteles névértéken kárpótolni, egészen 1999. augusztus 1-ig. A döntés által előállott helyzeten felbuzdulva a fővárosi önkormányzat azt mérlegelte, hogy kárpótlást kér a jogelőd székesfőváros 1914-ben kibocsátott kötvényei ügyében is. Ezekben a kötvényügyekben – jogi értelemben – a Legfelsőbb Bíróság 2000 májusában született felülvizsgálati döntése volt az utolsó szó. A bíróság kimondta, hogy a magyar felperesek részére a magyar államnak forintban kell kifizetnie az 1924-ben kibocsátott és 1979-ben lejárt államkötvényt. A döntés során a bíróság meghatározó módon vette figyelembe, hogy a szóban forgó kötvények esetében a magyar állam a külföldi tulajdonosokat már évtizedekkel korábban kárpótolta. Az 1914-ben kibocsátott székesfővárosi kötvények ügyében viszont 2001 novemberében a Fővárosi Bíróság első fokon úgy döntött, hogy a jelenlegi önkormányzat nem jogutódja Budapest székesfővárosnak, így nem is kell helytállnia a korábbi kölcsönért.51 Voltak más kötvényperek is, például az 1944. évi búzakötvény ügyében, ami annak idején a háborús erőfeszítéseket szolgálta, és léteztek ún. vármegyei kötvények is. Mindkét esetben az elévülés a perek legfontosabb vitakérdése. A kötvények ügyében 2004 tavaszáig 10 alkotmánybírósági beadvány is született.52

… sőt, a bankbetétekért sem. 2004-ben egy magyar bíróság – elsőfokú döntésben – 5600 dollár és az összeg többszörösét kitevő 50 éves kamat megfizetésére kötelezte a magyar államot, miután egy 92 éves felperes ötévi pereskedés után be tudta bizonyítani, hogy az általa még az 1930-as években elhelyezett devizabetét jogszerűen visszajár neki. A károsult az egykori Olasz–Magyar Bankban helyezte el devizabetétjét. Bizonyítást nyert, hogy a bank 1947-es államosítása és megszüntetése az akkori törvények szerint sem volt szabályszerű. A felperest képviselő Gál Péter ügyvéd hasonló perek megindítására készült – elsősorban a devizabetétekre, illetve az ún. aranykoronás és aranypengős betétekre koncentrálva. A pengőben elhelyezett betétek az infláció miatt olyan mértékben elértéktelenedtek, hogy azt még a kamatos kamat sem tudja ellensúlyozni. Ez a döntést azonban másodfokon még 2004-ben hatályon kívül helyezte másodfokú joghatóság. Az indoklás szerint a felperesnek az eljárás során igazolnia kellett volna, hogy a magyar állam vagy szerződésben, vagy jogszabályban kezességet vállalt a takarékbetétért. Mivel egyik sem történt meg, a bíróság úgy döntött, hogy ezekért a betétekért a magyar állam nem köteles helyt állni. A bíróság döntése precedensértékű abban a kérdésben, hogy Magyarországon az ’50-es évek elején született takarékbetétekre vonatkozó jogi szabályozás visszamenőleges hatállyal nem terjed ki az 1945 előtti takarékbetétekre. Később az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság is jóváhagyta. Az LB ugyanakkor ítéletében hangsúlyozta: azt a kérdést nem vizsgálta, hogy milyen felelősség terheli a magyar államot az államosított magánbankok betéteiért. Ezért elképzelhető, hogy e tárgyban további perek indulnak.53

Per analogiam … Az ügyek hasonlósága és a méltányosság alapján sok minden felvethető. Ha jár kárpótlás a hadiárváknak,54 akkor járhat a hadiözvegyeknek is, ha jár kárpótlás az elvett istállóért, akkor van jogalap az államosított kocsma italkészletének visszaperlésére is. Igényt lehet támasztani az államosítás során értékét vesztett üzletrészek, részvények,55 az 1945 utáni államadóssági kötvények56 vagy a hadifogság után kapott dollárutalványok57 után is. Ha jár kárpótlás az ÁVH okozta veszteségekért, akkor járhatna a megszálló szovjet csapatok okozta veszteségekért58 is stb.

Ha az elveszett telekkönyvi igazolás helyett egy tanúvallomás is elegendő a földtulajdon igazolására,59 akkor legyen elég a tanúskodás a börtönben elszenvedett kínzásokért is. Ha időt vesz igénybe, amíg a földárverések útján a szövetkezetek kárpótlásijegy-tulajdonossá válnak, akkor a várakozás idejére bocsásson ki az állam pótkárpótlási jegyet. Ha határidőhöz van kötve a kárpótlási igények beadása, méltányossági okból az is javasolható, hogy kapjanak azok is lehetőséget a „pótkárpótlás”-ra, akik valamilyen okból mégis elmulasztották ezt a határidőt. Ezt hívták a kárpótlási törvény újramegnyitásának, amire több példa is volt, s amelyre részben az adott hivatkozási alapot, hogy a magyar és orosz levéltárak kutatható anyagai folyamatosan bővültek. Hamar kiderült, hogy sem az Országgyűlés, sem a bíróságok nem tudnak ellenállni az effajta nyomásnak.

1993 októberéig 21 beadvány érkezett az AB-hez, amelyek mind a kárpótlás jogi kereteinek tágítását igényelték.60 1996 végén már látható volt, hogy emiatt mind az I., mind a II. kárpótlási törvényhez újra hozzá kell majd nyúlni. Így került sor 1997. április 29-én a politikai, május 6-án pedig a vagyoni kárpótlásra vonatkozó törvények módosítására, illetve kiegészítésére.61 A politikai okokból üldözöttek kárpótlásával kapcsolatos, 1997 októberében lejárt határidőt hat szocialista és egy SZDSZ-es képviselő (Wekler Ferenc) még 2005 decemberében is újra megnyitni javasolta! Ezt a javaslatot 2006 februárjában – közvetlenül a választásokat megelőzően – az Országgyűlés el is fogadta.62 Ezzel 4 hónapra – vagyis a 2006. március 31. és július 31. között időszakra – ismét megnyílt a politikai kárpótlás igénylésének lehetősége.63

De még ezzel sem ért véget a történet! A költségvetés módosítása után, a 2006-os nyári rendkívüli ülésszak utolsó munkanapján – szinte észrevétlenül – az Országgyűlés további 6 hónappal, 2006 végéig meghosszabbította a beadást.64 Így a személyes kárpótlás ügyét még 2011-ben sem lehetett lezárni. Az újbóli megnyitás 99 100 új beadványt eredményezett, melyek kapcsán közel 90 ezer határozat született (egy beadvány alapján több is!). A döntések mindössze 18%-a volt helyt adó, a többi beadványt valamilyen formai vagy tartalmi okból elutasították. Így nem csoda, hogy a kárigénylők 1941 esetben pert is indítottak. Az új igények – az előzetes számítások szerint – 26 Mrd Ft többletkifizetést generáltak. Emiatt a 2. Gyurcsány-kormánynak már a 2006. évi költségvetést is módosítani kellett.

A személyi kárpótlás ügyében a magyar kormányt külföldről is nyomás érte: mind az Egyesült Államokban, mind az Izraelben működő érdekképviseletek többször is kérték, hogy az ott élő magyarok számára hosszabbítsák meg a beadási határidőket, illetve egyszerűsítsék az igényjogosultság igazolását.65 Végül is az USA-ból 17, Izraelből 16, Kis-Jugoszláviából 14 ezer kérelem érkezett a 2006-os újranyitás nyomán.

10: A pótkárpótlási jegy eredete

Tanulságos és jellemző, hogy miként született ez az intézmény, melynek pontos neve „kárpótlási előlegutalvány” volt. 1993 márciusában a napisajtóban több támadás jelent meg az ÁVÜ ellen, miszerint az ígérvény elfogadásáról már korábban döntött volna az ÁVÜ igazgatótanácsa, és csak adminisztrációs hibák miatt nem működik a rendszer. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy korábban ilyen döntést az ÁVÜ nem hozott, sőt nem is hozhatott, hiszen a kárpótlási törvények erre nem adtak lehetőséget. Végül a támadás hatására az ÁVÜ mégis rákényszerült arra, hogy „üzleti megfontolások”-ra hivatkozva, egy sajátos halasztott fizetési konstrukciónak átkeresztelve befogadja az ígérvényeket. Természetesen, ehhez szükség volt egy bonyolult eljárási rend kialakítására, hiszen azt mindenképpen meg kellett akadályozni, hogy egy tsz egymástól függetlenül mind a KPJ-t, mind az ígérvényt felhasználhassa.66

Mint utólag kiderült, a törvények előkészítésekor rendre alábecsülték az érintettek körét. Ki gondolta volna, hogy 1939 és 1963 között 26 olyan haláltípust kellett felsorolni, amely érintett lehet a kárpótlásban? Elődjét bírálva Nagy Ferenc, az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal (OKKH) elnöke egy nyilatkozatában ezt el is ismerte: „A politikai kárpótlás esetében (ez a III. kárpótlási törvény – M. P.) nagyjából százezerre becsülték a majdan kártalanítandók számát. Ez utólag egészen érthetetlen, hiszen csak a keleti hadifoglyok száma meghaladta a 230 ezret.67 Még nagyobb volt a melléfogás az 1994 elején meghirdetett pótkárpótlás esetében.68 Maga a hivatal is 50-100 ezerre tette a jogosultak számát, a törvény kihirdetése után azonban 600 ezer új igény érkezett.”69 Aki ismeri, miként működött 40 éven keresztül a tervgazdaság, annak ez a fajta alátervezés nem ismeretlen, épp ezért nem is érthetetlen. A politikai erők, a különféle érdekcsoportok bevett gyakorlata volt, hogy a döntéshozókat a javasolt akciók költségeinek tudatos alultervezésével terelték kényszerpályára. Az volt a fontos, hogy a döntés megszülessen, azután majd utólag hozzá lehet szabni az erőforrásokat a kényszerpályán felmerülő igényekhez. A szocializmus politikai gazdaságtana ezt a mechanizmust hívta „tervbeakaszkodás”-nak. Valami ilyesmi történt a kárpótlás esetében is, és minthogy az Antall-kormány kulcsemberei számára ezek a praktikák ismeretlenek voltak, gyanútlanul lépre is mentek. Akik viszont ismerték ezt a mechanizmust – például a tervhivatali-pénzügyminisztériumi apparátusból jött vezető szakemberek –, azok némi vonakodással hajtották végre saját kormányuk kárpótlási politikáját.

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_4741/#m1259peam1_4741 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_4741/#m1259peam1_4741)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_4741/#m1259peam1_4741)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

2.2. ábra. A kárpótlási törvények rendszere

Forrás: Saját szerkesztés.

1	AB 21/1990. (X. 4.) sz. határozat.
2	Ezen a találkozón a Fidesz nem vett részt (MH, 1997. szept. 26.).
3	Lásd Pető Iván felszólalását 1991. márc. 4-én (Pető, 2000: 350–352).
4	Ez azt orvosolta volna, hogy a kárpótlási javaslat, eredeti formájában, a német kisebbséget kirekesztette volna a kárpótoltak köréből. Végül is ez a probléma rendeződött: a német nemzetiség nem volt akadálya a kárpótlásnak. Az eredeti javaslatban nem szerepelt a cigányság és a zsidóság kárpótlása sem. Később ezekre a hiányosságokra is született megoldás.
5	Lásd Pető Iván felszólalását 1991. ápr. 8-án (Pető, 2000: 353–356).
6	Ez azt jelentette, hogy a törvény kizárta a jogi személyek kárpótlását. Sárközy Tamás szerint ez elvileg is problematikus volt és szemben állt az EU jogelveivel. Csakhogy 1990-ben Magyarország nem volt tagja az Európai Uniónak (Sárközy, 2009: 92).
7	28/1991. (VI. 3.) AB határozat. Mint utólag kiderült, Göncz beadványát valójában Sárközy Tamás írta (Sárközy, 2012: 471).
8	1991. évi XXV. tv. a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról.
9	Petőcz (2001: 235–236). Ugyanerről Ungár később is nyilatkozott. Lásd http://www.atv.hu/videok/video-20150311-korrupcios-ugyek-kovetkezmeny-nelkul
10	Ez persze azt jelentette, hogy egy adott földdarabért akár két család is kérhetett kárpótlást. Előbb az arisztokraták, akik 1945-ben vesztették el a földet, majd az a kisbirtokos, akitől a földosztás során kapott földet vették el a tsz-szervezés idején. 1990-ben a KSH 1267 tsz-t tartott számon, átlagosan 3000-3500 hektáron gazdálkodtak.
11	Gyárak esetében a foglalkoztatottak száma alapján határozták meg a vagyon értékét.
12	Az 1939–59 között született legfontosabb államosítási törvények és kormányrendeletek teljes szövegét, továbbá a beterjesztett törvény szövegéhez tartozó indoklást lásd Orosz (1991) és Orosz–Papp (1992) szöveggyűjteményében, amely az 1991–92-es kárpótlási törvények hivatkozásai alapján készült.
13	Bizonyos esetekben az ingóságok értéke – implicit módon – mégis beszámított. A lakások esetében a kárpótlás négyzetméter-arányos volt.
14	HVG, 2003. dec. 20.
15	NSZ, 1996. aug. 10. Az ÁVÜ egykori munkatársainak szóbeli visszaemlékezései szerint a konstrukció formába öntésében a brit Know-How Fund tanácsadóinak is jelentős szerepük volt. Az ő felfogásukban a magyar KPJ a csehszlovák vócserprogram „kisöccse” lett volna. Ne feledjük, 1991-ben a nemzetközi szakközvélemény igen sokra tartotta ezt a privatizációs technikát, emiatt érezhető nyomás is nehezedett az ÁVÜ-re.
16	28/1991. (VI. 3.) AB határozat. Figyelemre méltó, hogy az AB első kárpótlással kapcsolatos határozata – AB 21/1990 (X. 4.) – még nem is használta a „kárpótlás” kifejezését.
17	Sepsey (1998: 332–334).
18	1/1995. (II. 8.) AB határozat.
19	Sajó (1992).
20	Érdemes felfigyelni arra, hogy ez a megoldás jogi értelemben hasonlított ahhoz, ami a török hódoltsági területek visszafoglalása után történt: az udvar elvi alapon úgy döntött, hogy az egykori birtokosoknak nincs alanyi joguk ahhoz, hogy visszakérjék az őseiktől 150 évvel korábban elvett birtokokat (1.1.1.).
21	Mindez összefüggött azzal, hogy más országoktól (pl. Csehszlovákia) eltérően sem az alkotmány, sem a magyar Alkotmánybíróság nem vonta kétségbe, hogy Magyarország 1989 előtt is jogállam volt. 2011-ben az Alaptörvény és az ún. átmeneti rendelkezések életbe lépésével ez a helyzet alapvetően megváltozott.
22	Lásd az 16/1991. (IV. 20.) AB határozatot, valamint a különösen nagy terjedelmű 15/1993. (III. 12.) AB határozatban megfogalmazott érvelést.
23	1992. évi XXIV. tv. a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában az 1939. május 1-jétől 1949. június 8-ig terjedő időben alkotott jogszabályok alkalmazásával igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról. E törvény korábbi változatával kapcsolatban 52 országgyűlési képviselő „menet közben” kérte az AB állásfoglalását. Ezt – elvi alapon – a 16/1991 (IV. 20.) AB határozat visszautasította, mondván, hogy a testület nem tanácsadója, hanem bírája az Országgyűlésnek.
24	1992. évi XXXII. tv. az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról. Ez a törvény négy évvel később, egy tervbe vett módosítás kapcsán törvényjavaslat formájában az AB elé került, mert az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága állásfoglalást kért a taláros testülettől (22/1996. (VI. 25.) AB határozat).
25	1989. évi XXXVI. tv. az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról (I. Semmisségi törvény); 1990. évi XXVI. tv. az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról (II. Semmisségi törvény); 1992. évi XI. tv. az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról; 2000. évi CXXX. tv. az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról. Lásd http://tib1956.shp.hu/hpc/web.php?a=tib1956&o=7__semmissegi_rehabilitaciok_2b1e
26	Az 1922 végén megalapított Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. (BSZKRT) dolgozóiról van szó. A céget a köznyelvben leginkább „Beszkárt”-ként emlegették.
27	https://torimaskepp.blog.hu/2019/08/04/4_dolog_amit_biztosan_nem_jol_tudtal_a_malenkij_robotra_elhurcoltakrol
28	Lásd 16/1993 (III. 12.) AB határozatot, amely történészi pontossággal igyekezett rekonstruálni, hogy mi is történt az 1944-ben elveszett, ún. kényszerletétbe került zsidó vagyonnal.
29	89/1996. (X. 30). Ogy. határozat. Egyébként az ellenzék azt a tényt is kifogásolta, hogy egy ilyen jellegű ügyben a kormány miért igyekszik áttolni a felelősséget az Országgyűlésre. Lásd a plenáris ülés vitáit 1996. szept. 11-én és dec. 11-én.
30	1997. évi X. tv. a Párizsi Békeszerződésről szóló 1947. évi XVIII. tv. 27. cikke 2. pontjában foglaltak végrehajtásáról. Lásd még a Kormány 1035/1997. (IV. 10.) sz. határozatát, valamint e törvény 2005. évi módosítását (2005. évi XXXI. tv.)
31	2003 őszén a kormány ezt az összeget további 200 M Ft-tal megtoldotta (MH, 2003. nov. 8–9.), majd a 2003. évi CVIII. tv.-nyel módosította az 1997. évi X. tv.-t. Ez – egyebek mellett – arról rendelkezett, hogy az igénybenyújtás végső határideje 2006. május 9. 2013-ban az életjáradék összegét 50%-kal megemelték.
32	http://www.claimscon.org
33	Haraszti (2019).
34	Lásd Sepsey (1998: 344).
35	Lásd 960/B/1995. AB határozat, illetve 45/2003. (IX. 26.) AB határozat.
36	T/16820 sz. alatt, 2005. jún. 20-án.
37	Egyes becslések szerint a kétoldalú lakosságcsere kapcsán 8-10 ezer családnak, illetve az ő leszármazottaiknak járt volna részleges kárpótlás. További fontos részleteket és egy konkrét szlovákiai kérelmező kálváriáját lásd NSZ, 2011. júl. 23.
38	Érdemes megemlíteni, hogy az Országgyűlésbe 2010-ben beválasztott Jobbik Magyarországért Mozgalom nevet viselő, nyilas szellemiségű párt egyik vezető politikusa, Gaudi-Nagy Tamás 2011-ben a költségvetési vitában „az 1947-es párizsi békeszerződésből eredő kárpótlás” kiadásainak törlését kezdeményezte arra hivatkozva, hogy Magyarország sem Izraellel, sem a zsidókkal nem állt háborúban. T/4365/38. sz. költségvetési módosító indítvány. Erre a fejleményre Bauer Tamás hívta fel a figyelmet (NSZ, 2012. márc. 12.).
39	HVG, 2007. dec. 8.
40	MH, 1997. máj. 8.
41	1998 júniusában ismét fordult a helyzet. A választásokon győztes Fidesz vezette pártszövetség ismét „helyzetbe hozta” az Antall-kormány kárpótlási specialistáját, Sepsey Tamást, aki még az új kormány megalakulása előtt elkötelező ígéretet tett a kárpótlási törvénykezés folytatására. Lásd „Ősztől új kárpótlási törvények” címmel megjelent nyilatkozatát (NSZ, 1998. jún. 12.). De ez is csak ígéret maradt.
42	HVG, 2004. ápr. 10.
43	NSZ, 2002. febr. 25.
44	Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettesének jelentése (OBH 7084/1996).
45	NSZ, 1998. dec. 17. HVG, 1998. dec. 12., 1999. jún. 19. The Economist, 2003. aug. 2.
46	Lásd NSZ, 2006. dec. 14. és az ott hivatkozott internetcímet: www.nazierainsurancesettlement.com
47	Erre az elintézetlen „ügy”-re az általános ombudsman 2001. évi beszámolója hívta fel a figyelmet (VG, 2002. ápr. 12.).
48	Minderről részletesen lásd Honvári (2012).
49	A Népszövetség 1942/44. évi Statisztikai évkönyve szerint Magyarország külső adóssága 1943 végén 6501 milliárd pengő volt.
50	Az MNB által a párizsi béketárgyalásokra készített, igen részletes kimutatás az 1944. dec. 31-i állapotot rögzítette. A belföldi államadósság legnagyobb tétele, 11,2 Mrd pengőnyi rövid lejáratú kölcsön közvetlenül kapcsolódott a háborúhoz. Erre vonatkozóan a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk 155%-ra egyetlen mondatos felhatalmazást tartalmazott: „A minisztérium a hadiszükségletek kielégítéséhez, valamint a jelen törvényen alapuló rendkívüli intézkedések végrehajtásához szükséges kiadásokat teljesítheti és azok fedezéséről hitelműveletek útján is gondoskodhatik.” Ezen túlmenően a külföldi hitelezőknek jelentős követeléseik voltak magyar magánvállalatokkal, illetve számos helyhatósággal szemben is. Berend (1972) szerint az ország teljes adósságállománya a külföld felé 500 millió dollár volt 1945 szeptemberében (id. mű: 9).
51	Mihályi (1987), MH, 1999. ápr. 6., ápr. 9., 2000. máj. 13., HVG, 2005. febr. 5.
52	A kötvénytulajdonosok érdekképviseletére szakosodott Patay Géza ügyvéd nyilatkozatát lásd Manager Magazin, 2004. május.
53	A beadványt készítő Gál Péter ügyvéd egész oldalas nyilatkozatát lásd NSZ, 2006. jún. 15.
54	Legalábbis elvben jár – ti. az V. kárpótlási törvény szerint, amely sosem született meg. Lásd Sepsey Tamás nyilatkozatát (NSZ, 1998. jún. 12.).
55	Így például az 1991-es II. kárpótlási törvény alapján jogosultak voltak a kárpótlásra azok is, akik hajdan bankrészvények tulajdonosai voltak. Arról nem készült összesítés, hogy ilyen címen hányan nyújtottak be kárigényt (HVG, 2000. máj. 13.).
56	Ilyen volt például az 1946-ban kibocsátott államadóssági kötvény, amelyet a búzarekvirálás során az állam a termelőknek adott egy későbbi fizetés ígérvényeként. Ezt az ígéretét a magyar állam soha nem teljesítette. Így 2004-ben egy végeláthatatlanul elhúzódó per is lett az ügyből (NSZ, 2006. aug. 16.).
57	A 22/1990. (X. 16.) AB határozat nyomán az 51/1992 (III. 18.) Korm. rendelet intézkedett arról, hogy miként kárpótolják az egykori nyugati hadifoglyokat a soha be nem váltott, ún. dollárutalványokért.
58	Erre vonatkozóan született is AB-beadvány, és az AB meg is állapította, hogy az Országgyűlés mulasztásos törvénysértést követett el azzal, hogy nem alkotott erre az élethelyzetre vonatkozó kárpótlási jogszabályt.
59	Ez a megoldás mind a magyar, mind a román földreprivatizációs gyakorlat során polgárjogot nyer.
60	HVG, Kárpótlás’93 különszám, 1993. nov.
61	Lásd Az 1997. évi XXIX. tv. az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. tv. módosításáról; 1997. évi XXXIII. tv. a vagyoni kárpótlási eljárások lezárásával összefüggő egyes kérdésekről.
62	2006. évi XLVII. törvény az életüktől és a szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvényben meghatározott határidők ismételt megnyitásáról és a kárpótlás lezárásáról.
63	HVG, 2006. jan. 7., febr. 18. A részleteket szabályozó kormányrendeletről lásd www.portfolio.hu, 2006. márc. 21.
64	2006. évi LXX. tv. az életüktől és a szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvényben meghatározott határidők ismételt megnyitásáról és a kárpótlás lezárásáról szóló 2006. évi XLVII. törvény módosításáról.
65	Lásd Szabó Lajosnak, a Központi Igazságügyi Hivatal főigazgató-helyettesének nyilatkozatát (MTI, 2008. máj. 12.).
66	Privinfo-évkönyv (1993: 188, 425). Lásd még az ÁVÜ IT 1993. márc. 12-i döntését.
67	A legújabb kutatási eredmények szerint a mai Magyarország területéről 6-700 ezren kerültek szovjet fogságba – 1/3-nyi civil és 2/3-nyi katona (HVG, 2021, ápr. 1., 38–40).
68	1994. évi II. törvény a kárpótlás iránti kérelmek benyújtásának határidejéről és az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény módosításáról. Pár hónappal később még egy kisebb technikai módosítás is történt: 1994. évi XII. törvény az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról.
69	NSZ, 1996. aug. 10.