A budapesti Gerbeaud család cukrászdája 1945–1950 között is a család nevén üzemelt, jóllehet a tulajdonosok Nyugatra menekültek, s onnan perelték a magyar államot. Pontosabban az történt, hogy a névadó Gerbeaud Emil 1919-es halála után felesége vezette a boltot, akitől 1940-ben a két veje vette át az irányítást, ám 1945-ben ők is külföldre távoztak. A perkövetelés nem is volt eredménytelen: a magyar állam 1950-ben lemondott a névhasználat jogáról, s a patinás cukrászda Vörösmarty néven működött tovább. A család azonban ekkor sem hagyta abba a pereskedést. Végül 1984-ben született megegyezés: ekkor vette vissza a Vörösmarty téri cukrászda a Gerbeaud nevet. Hogy ez pénzben kifejezve mibe került, arról nincs információ. Az üzlet privatizálása egészen 1995-ig húzódott. Akkor az ÁPV Rt. egy német ingatlanbefektetőnek, Erwin Müllernek mintegy 1,4 Mrd Ft-ért adta el a patinás épületet, a cukrászda tulajdonjogát és védjegyét is. Müller 1997-ben felújíttatta az épületet, majd 1999-ben 20 évre bérbe adta a brit Compass Grouphoz tartozó – a nagyvilágban munkahelyi étkeztetéssel nevet szerzett – Eurestnek.2

Hasonló az ugyancsak patinás nevű Ruszwurm cukrászda története is. A névadó, Ruszwurm Vilmos afféle ipari tanulóként házasodott be a jól menő budai cukrászdába. Mint új tulajdonos 1884-től egészen 1922-ig, 80 éves koráig vezette a cukrászdát. A mester halála után a céget a család a névhasználati joggal együtt eladta. Az intézményt Tóth Ferenc vette át, aki egészen az 1951-es államosításig vitte az üzletet. A rendszerváltás után az egykori tulajdonos leszármazottja és egy másik nagy cukrászdinasztia, a Szamos család kezében van a cukrászda.3

Precedens értékűnek is mondható a Gundel étterem, pontosabban a Gundel család esete.4 1991 nyarán az ÁVÜ hajlandó volt 200 ezer dollár kártérítést fizetni a Gundel család örököseinek csak azért, hogy azok per útján ne nehezítsék a Gundel étterem eladását.5 Ily módon tehát a ma is nagy sikerrel működő Gundel étterem úgy viseli az egykori éttermes család patinás nevét, hogy a tulajdonosoknak az égvilágon semmi közük nincs a Gundel családhoz. Két magyar származású amerikai üzletember, George Lang, a jeles restauratőr, gasztronómiai író és újságíró a multimilliomos Ronald S. Lauderrel vásárolta meg az ÁVÜ-től a Gundel éttermet 1991. szeptember 25-én, egyidejűleg ő is megegyezést kötött a Gundel család tagjaival anyagi igényeik kielégítésére. Hírek szerint a 36 Gundel-leszármazott további 300 ezer dollárt kapott.6 Másfél évtizeddel később, 2004 nyarán azután a Gundel, valamint két hozzá tartozó étterem és két borpincészet bekerült a Danubius szállodalánc portfóliójába. Lang és Lauder 2 Mrd Ft-ot kaptak cserébe. Hogy az ÁVÜ mennyit kapott a Gundelért, az soha nem került nyilvánosságra.7

A budapesti Hauer cukrászdát 1949-ben államosították.8 Ennek a szintén patinás műintézménynek a története egy ponton kapcsolódik a Gerbeaud sztorihoz, mivel az alapító Hauer Rezsőt Gerbeaud Emil cukrászatában avatták mesterré. Az 50-es és 60-as években az intézmény különféle állami vállalatok részeként továbbra is cukrászdaként üzemelt – egy ideig Erkel néven (utalva a közelben található Erkel Színházra) –, majd 1970-től ismét Hauer név alatt. 1989-ben (vagy 1990-ben?) a Kelet-pesti Vendéglátóipari Vállalat decentralizált privatizáció keretében értékesítette az üzletet. Az Orient Vendéglátóipari Rt. név alatt bejegyzett vevő mögött ugyanaz az Amerikából visszatelepült magyar befektető állt, aki Bonbon Hemingway néven a budapesti édességboltok nagy részét is megvásárolta (3.2.1.). Máig nem világos, hogy milyen okok vezettek a Rákóczi úti Hauer cukrászda bezárásához. Tény, hogy 1991-ben ez történt, és ezt követően 12 évig zárva volt. Ekkor már a Hauer család egymással is jogi vitában álló leszármazottai évek óta pereskedtek a Hauer márkanév visszaszerzéséért – eredménytelenül. A Hemingway Holding Rt. ugyanis szabályosan levédette a Hauer nevet a Magyar Szabadalmi Hivatalnál, majd kiegyezett az őt perlő kerületi önkormányzattal is. 1999-ben a hírek arról szóltak, hogy a kerületi önkormányzat a „visszaszerzett” Hauer cukrászdát ismét eladta, miközben az egymással pereskedő Hauer családtagok egy második cukrászdát már meg is nyitottak Hauer néven a Petőfi hídnál. Végül egy cukrászszakmában ismeretlen üzletember szerezte meg a legendás épületet, és miután megegyezett a Hauer család leszármazottaival, 2002 októberétől négy éven át rendben üzemelt a sok fordulatot megélt vendéglátóhely. Azután megint bezárták – és csak 2017 augusztusában nyílt meg ismét. A történet utolsó fejezete az volt, hogy az egykori cukrászda helyén konditerem nyílt 2023 őszén.

Hasonló a története a Haas & Czjzek gyár budapesti porcelán- és kristályboltjának. Az eredeti, belga–cseh tulajdonú cég még a Monarchia idején alakult meg, és legfőbb értéke egy 1867-ben megvásárolt csehországi porcelángyár volt. Érdekes módon a budapesti üzletet soha nem államosították. A Czjzek család valamikor az 50-es években kivásárolta partnerét, és egyedül működtette a boltot. 2001-ben a család a csődközeli boltot egy szakmai befektetőnek adta tovább, így ma már a kettős névnek csak márkaértéke van, de egyáltalán nem utal az időközben bolthálózattá fejlődött cég valódi tulajdonosaira.

A köztudatban úgy él, hogy a Zwack család a rendszerváltás után visszakapta azt, ami valaha az övé volt. Ha azonban részletesen is megvizsgáltjuk a történetet, akkor kiderül, hogy a folyamat ennél sokkal bonyolultabb és ellentmondásosabb volt. Amint Zwack Péter visszaemlékezéséből tudni lehet,10 őt – egy másik emigráns magyar, a Kanadában élő Munk Péter közvetítése nyomán – 1987-ben Demján Sándor hívta haza, mert a magyar állam szeretett volna megegyezéses úton hozzájutni a Zwack Unicum titkához és a névhasználat jogához. A furcsa helyzet ugyanis az volt, hogy Magyarországon akkor már évtizedek óta úgy gyártották és exportálták az Unicumot, hogy annak az eredeti recepthez semmi köze sem volt. Éppen ezért a Magyarországon gyártott Unicumot ezen a néven sehol a világon nem lehetett eladni, mert az erre vonatkozó, Amerikából indított pereket Péter édesapja, Zwack János sorra megnyerte. (Az elsőt már 1958-ban.) Másfelől viszont a Zwack család által, az eredeti recept alapján gyártott olaszországi Unicum üzletileg képtelen volt sikert hozni, mert a piac „igazi magyar” Unicumra vágyott. Nem volt sikeres az általuk gyártott „álmagyar” barackpálinka sem. Logikusnak tűnt tehát a megállapodás keresése. Így jött létre a Zwack család és az érintett magyar vállalat, a Budapesti Likőripari Vállalat (Buliv) vegyes vállalata, a Zwack Unicum Budapest Kft. Ekkor még szó sem volt reprivatizációról vagy visszavásárlásról.11 Csakhogy a vegyes vállalat létrehozásához pénz kellett volna, és az sem a magyar félnek, sem a Zwack családnak nem állt rendelkezésére. Így került be az üzletbe a német Underberg család, amely szintén a gyomorkeserű-piacon volt érdekelt. 1989-ben tehát Zwack tulajdonképpen saját versenytársának pénzével, afféle strómanként került vissza a magyar üzleti életbe. Zwack ezt a félig személyes, félig üzleti tőkét azonnal politikai tőkére váltotta. Miután az 1990. évi választások idején minden újonnan alakult párttal jó viszonyt alakított ki, azt remélte, hogy eséllyel pályázhat a köztársasági elnök pozíciójára. Ezt nem kapta meg, de az MDF javaslatára „simán” kiutalták számára a washingtoni nagyköveti posztot. Ilyen politikai hátszéllel azután nem volt nehéz elérni, hogy az 1991-es privatizációs pályázaton az Underberg család pénzéből gründolt vállalkozást az ÁVÜ előnyben részesítse a nagyobb vételi ajánlatot tevő, angol United Distillersszel szemben.12 Végül az Underberg család irányításával a Zwack Rt. az ország legnagyobb szeszipari vállalkozásává nőtte ki magát, amelyet 1993 tavaszán a BÉT-re is be lehetett vezetni. Az Unicum csodájára azonban továbbra is szükség volt: még 2001-ben is ez a termék adta a vállalat nyereségtömegének felét!

Nagyjából ezzel egy időben peren kívüli egyezséggel végződött az 1992-ben indított Richter-per, ahol a család leszármazottai a Richter-névre visszakeresztelt Kőbányai Gyógyszerárugyárat perelték. A Richter unoka végül beérte 1 M Ft névértékű részvénnyel.13

Ezzel szemben hosszú éveken át eredménytelenül pereskedett a Pick szalámi névhasználata ügyében a család Ausztráliába szakadt sarja, Pick Tamás.14 A per vége megállapodás lett. Az alapító unokáját 2001 novemberében a Pick Szeged Rt. tiszteletbeli elnökévé választotta,15 sőt 2003-ban az ő arcképével készített óriásplakáttal árasztotta el Budapest utcáit, ami marketingfogásként szolgált, hogy a céget felvásárló Arago Befektetési Holding Rt. magasabb áron adhassa tovább a céget. Meg is tette – a Pick végül Csányi Sándor agrárbirodalmához került.

A Zsolnay család által 1853-ban alapított Zsolnay Porcelángyárat az ÁV Rt. úgy privatizálta, hogy sok éven át mégsem került magánkézbe.16 Pedig a gyár eladása már 1989-től kezdve napirendben volt. Több sikertelen és több sikeres pályázat is lezajlott, de az utolsó pillanatban mindig megfeneklett a tranzakció.17 A család öt leszármazottja névhasználati perben próbálta jogait érvényesíteni, de 1992-ben jogerősen is vesztettek. Végül az ÁV Rt. 1995-ben szabadult meg ettől a tehertől. Ekkor a részvények 75%-át, az állami tulajdonú MBFB leányvállalata vásárolta meg, néhány magánszeméllyel közösen. Később a gyakorlatilag 100%-ban állami cégnek tekinthető tulajdonos különböző vagyonkezelő cégekre bízta a Zsolnay Rt.-t. Hét év alatt 10 igazgató irányította a hajdan nagy hírű céget, ami már önmagában is jelzi, hogy miféle gondok lehettek a vállalat irányításában. 2000-ben azután a Zsolnay család örökösei megelégelték a vitát és a pereskedést, és új céget alapítottak. Mivel az új cég felfuttatásához az örökösöknek nem volt elegendő pénzük, 2002-ben ismét felvetődött a megegyezés lehetősége,18 de ez mégsem jött össze. Csak 2013 elején került a cég valóban magánkézbe, de Pécs városa továbbra sem mondott le arról a szándékáról, hogy a patinás céget megszerezze magának (5.2.5.). A Zsolnay család két érdekelt leszármazottja, Mattyasovszky-Zsolnay Viktor és Mattyasovszky-Zsolnay Zsófia sem adta fel a küzdelmet. Bár csak minimális részvénymennyiség volt a kezükben, név- és védjegyfronton próbáltak küzdeni a cég visszaszerzéséért.

A Kotányi fűszerek és a Váncza sütőpor visszatérése a magyar piacra szintén érdekes történet. Itt az történt, hogy a hírneves fűszerkészítő család cégét előbb államosították, majd 1953-ban megszüntették. Időközben azonban a cég egykori bécsi lerakata önálló életre kelt, sőt arra is képes volt, hogy a kelet-európai piacon regionális pozíciókra tegyen szert. 1992-ben azután ez az osztrák cég, amelynek nevén kívül ekkor már semmi köze sem volt a Kotányi családhoz, elérkezettnek látta az időt arra, hogy Magyarországon is leányvállalatot alapítson. Így tehát a Kotányi cég visszatéréséhez sem a privatizációnak, sem a privatizációs szervezeteknek nem volt közük. A Váncza sütőport gyártó üzem története is hasonló: előbb államosították, majd megszüntették. Érdekes módon azonban a hatóságok türelemmel viselték, hogy a Váncza család 1956 után egy másik telephelyen kisiparosként folytassa tevékenységét és a márkanevet is megtarthatta. Végül a történet számunkra érdekes része 1988-ban zárult le, amikor a Váncza család örökösei a Szilasmenti Mgtsz.-nek adták el szabadalmi és névhasználati jogaikat – a privatizációs szervezetek tehát itt sem játszottak szerepet.