Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

2.2.8. ... és mi lesz a műkincsekkel?

A II. világháború során többfajta káresemény történt – Magyarország és a magyar állam nyertese is, vesztese is volt a világháborús forgatag műkincsekkel kapcsolatos (sokadik) mellékviharának. Nem véletlen tehát, hogy a Nemzeti Galériában egy szakértői csapat, az ún. Restitúciós Munkacsoport évtizedeken át foglalkozott/foglalkozik ezekkel a nehezen kibogozható adok-kapok ügyekkel, és az sem, hogy Magyarország aktív tagja volt az efféle restitúciós ügyekkel foglalkozó, az UNESCO égisze alatt működő nemzetközi szakértői testületnek.1 A holokauszt idején elkobzott műtárgyakra vonatkozóan a nemzetközi jog, 44 ország szakértőinek munkája nyomán, egyfajta rendezési gyakorlatot javasolt. Ezeket a nem kötelező elveket tartalmazza az 1998-ban kidolgozott „washingtoni elvek” dokumentuma, amely 11 pontból áll.2

Hogyan kerültek állami múzeumokba vitatott műtárgyak? A vészkorszak idején a zsidó származású nagytőkések részben az ország négy legnagyobb bankjában, részben múzeumokban helyezték el letétként műkincsvagyonuk egy részét.3 1944. március 19-ét követően jogszabály rendelte el a zsidó tulajdonban álló műtárgyak állami letétbe vételét, majd a lefoglalt tárgyak tetemes részét a Szépművészeti Múzeumban lajstromozták. Sok műkincs, amely nem zsidó családok tulajdonában volt, Budapest 1942. szeptemberi szovjet bombázása után került a bankok széftermeibe, majd amikor azok megteltek, közraktárakba, illetve a Budapesten működő követségek pincéibe.

1944 végén, függetlenül a tulajdoni helyzetüktől, a Szálasi-kormány a legtöbb nyilvános gyűjtemény remekműveit Németországba szállíttatta. 1946–1947 folyamán sok tétel a müncheni gyűjtőpontokból visszakerült Magyarországra, azok a tételek azonban, amelyek Németország keleti részében kötöttek ki, nyomtalanul tűntek el a szovjet szektorban.

1945 első hónapjaiban a bankok széfjeiből, a közraktárakból és egyes követségek épületeiből sok tízezer műalkotást – köztük Goya-, El Greco-, Corot-, Manet-, Renoir- és Munkácsy-képeket – a Vörös Hadsereg ún. gazdasági tiszti bizottságai hadizsákmányként összegyűjtöttek és kiszállítottek a Szovjetunióba.4 Ez lett a sorsa – például – a Hatvany-, az Andrássy és részben a Herzog-gyűjteménynek, vagyis a magyar arisztokráciától elvett műtárgyaknak. Ebből a hadizsákmányból 1971-ben 17 kép visszakerült Magyarországra,5 majd 1992-ben Jelcin elnök budapesti látogatásakor Oroszország még két képet „visszaajándékozott”. 2006-ban, amikor Putyin elnök járt Budapesten, a magyar állam visszakapta a sárospataki református könyvtár 136, művészettörténeti szempontból lényegében értéktelen kötetét.6

Más összesítések szerint „csak” 40 000 műtárgy tűnt el ebben az időszakban.7 Egy részük nem is közvetlenül a háborús események miatt:

1938–44 között műkincsek kerültek exportra, jóllehet a hatályos törvények ezt tiltották. Hasonló illegális műkincsexport bonyolódott 1945–49 között is – részben a valódi tulajdonosok tudtával, részben anélkül.
1944–45-ben a németek és a nyilasok nagy tömegű műkincset szállítottak Németországba, melyek nagy része később visszakerült az eredeti tulajdonosokhoz, de egy kisebb rész eltűnt.

1946-ban egy friss törvény alapján8 a magyar restitúciós bizottság nyomban nekifogott a zsidóktól elvett/elkobzott műtárgyak visszaszolgáltatásának, ami 1947-ig annyira le is bonyolódott, amennyire módjában állt a bizottságnak, hiszen a németországi helyzethez hasonlóan sok tárgy, illetve tulajdonosa nehezen volt azonosítható, eltűnt, elmenekült vagy meghalt. A magyar múzeumokban elhelyezett kincsek nagyrészt átvészelték a háborút. 1945 után a magyar arisztokrácia az államosítástól való félelem miatt – miként korábban a zsidó származású nagytőkések – ugyancsak a múzeumi letét intézményét választotta. Ha azután az örökösök később – akár 500 év múlva is – bizonyítani tudják, hogy az adott műkincset az ő örökhagyójuk helyezte el, akkor a műtárgyat a magyar törvények szerint is vissza kell adni.

A műkincsek kálváriája azonban nem ért véget a háború befejezésekor. Hamvay (2017) szerint 1945 után a hatóságok a Magyarországra külföldről visszahozott műtárgyakért 10%-os értékvámot kértek, amit a tulajdonosok sok esetben műtárgyban róttak le. De az is előfordult, hogy az állam a tulajdonosokat nyomott áron történő eladásra kényszerítette. Az 1948-as, ún. nagypénteki államosítás (1.1.10.9.) során került állami kézbe az államosított Zsolnay gyár múzeumában kiállított porcelángyűjtemény. A korabeli gondolkodás szerint ebben semmi különös nem volt, ám a család jogászai akkor is és még évtizedekkel később is azzal érveltek, hogy ezek a műkincsek a család magántulajdonát képezték és nem tekinthetők a pécsi székhelyű vállalat vagyonának. Az MNV Zrt. jogászai viszont azt állították, hogy az egykori tulajdonosnak és leszármazottainak legfeljebb kárpótlás jár, de a műkincsek visszaadásának nincs jogalapja. A mintegy 12 ezer darabos gyűjtemény akkor a Janus Pannonius Múzeumé lett, és bár más elnevezés alatt, de a műkincsek továbbra is Pécsett vannak a gyár mellett épült múzeum területén. Az 50-es években is került műalkotás állami múzeumba – például a kitelepítések során, illetve akkor, ha a lakás tulajdonosa disszidált.9 A kiüresített lakásokban mardat műkincs vagyonelkobzás alapján az állami múzeumokba került.

A múzeumokban őrzött műkincseket évtizedeken át „evidens” módon állami tulajdonnak kezelte mindenki. Másfelől viszont az is fontos tény, hogy formális jogszabály sohasem született a műalkotások államosításáról, jóllehet az 1945-öt követő ingatlanállamosítások végrehajtása során az állam magától értődőnek tekintette, hogy az épületek köztulajdonba vételével az épületben található berendezési tárgyak is az állam tulajdonába mennek át. 1954-ben történt kezdeményezés a nyilvános gyűjteményekben fellelhető, letétben levő műtárgyak tulajdoni helyzetének tisztázására, és ennek megfelelő jogszabály is született.10 Nemzetközi kötelezettségvállalást jelentett az 1970-es Unesco-egyezmény ratifikálása 1978-ban.11

Csak a rendszerváltást követően merült fel az a kérdés, hogy a magyar állam tulajdonosi jogait név szerint melyik állami intézmény képviseli. Miután a kincstár intézménye kapcsán nem született végső döntés, ez a kérdés hosszú időn át a levegőben lógott. Amikor szükség volt rá, akkor a mindenkori pénzügyminiszter döntött. Csak az ÁPV Rt. megalakulása után alakult ki az a jogértelmezés, hogy az állami múzeumok vagyona felett a végső szót az állami vagyonkezelő mondhatja csak ki, a múzeumok maguk csak kezelői a rábízott műtárgyaknak. 1990 után többször is készültek listák arról, hogy mely műkincsek esetében áll fenn az a helyzet, hogy a magyar állam nem tudja kétséget kizárólag bizonyítani, hogy miképpen került a tulajdonába. A 2012/13 fordulóján készült listák szerint a legnagyobb országos múzeumokban kb. 1000-1000 ilyen műtárgy volt.

Kezdődnek a perek. Az első kártérítési perek még jóval a rendszerváltás előtt kezdődtek – de külföldön. Ilyen volt a széthurcolt Hatvany-gyűjteményért12 Németországban indult perek sorozata is. Az 1958-ban elindult és még a 60-as években is folyt perek nyomán a Hatvany család (1881–1958) leszármazottai végül 17,5 M DM kártérítéshez jutottak. Meglepő módon viszont a rendszerváltást követő 15 évben magyar bíróság előtt senki sem próbálkozott azzal, hogy peres úton visszakövetelje a II. világháború idején elvesztett műkincseket, vagy kártérítést kérjen.

2004-ben került napvilágra a nagy sajtóvisszhangot kiváltó perek kapcsán, hogy különféle konstrukciók keretében – a nyilvánosság tájékoztatása nélkül – már korábban is kapott vissza műkincset a Hatvany család, a Delmár család,13 a Károlyiak, az Esterházyak,14 a Wittlelsbach család15 sőt a bajor királyi hercegi család is.16 Egy ugyancsak nem nyilvános kormányhatározat alapján 1999 decemberében ifj. Andrássy Gyula (1860–1929) örökösei is visszaszereztek a magyar államtól öt nagy értékű festményt, amelyet korábban a magyar múzeumok állami tulajdonnak tekintettek.17

A Weiss, Chorin és Herzog18 és Kornfeld19 családok egymással is rokonságban álló, külföldön élő leszármazottai már 1989 végén felvették a kapcsolatot a magyar Külügyminisztériummal, de akkor elsősorban a csepeli ipartelepek visszaszerzése állt a figyelem középpontjában. A visszakövetelt műkincsvagyon nagysága szempontjából legjelentősebb persorozatot viszont éppen ők indították 1992-ben, illetve 1999-ben. Az Andrássy út 114. alatt található Weiss-palotából20 a műkincseket – köztük Cranach, Courbet, El Greco, Renoir, Monet és Munkácsy festményeit – részint a nyilasok, részint a Vörös Hadsereg vitte ki Magyarországról, de a háború után jelentős részük visszakerült. Ezek egy részét a család Nyugatra csempészte, más részét viszont a magyar állam – mintegy büntetésként – formálisan is államosította, és múzeumokban helyezte el.21 Az MNV Zrt. nyilvántartása szerint ennek az egyetlen egy ügynek a perértéke is 20 Mrd Ft nagyságrendű volt.22

A magyar állam álláspontja szerint az 1973-as magyar–amerikai vagyonjogi megállapodás (2.2.4.) a Herzog-perben szereplő tulajdoni igényeket már rendezte, a Herzog-család leszármazottja az Egyesült Államok által, a magyar–amerikai egyezmény alapján fizetett kártalanítással tulajdonjoga elvonását is elfogadta. Miután Herzog Erzsébet 1992-ben, 92 éves korában meghalt, a tárgyalásokat az unoka folytatja, aki szerint az 1973-as megállapodás nem zárt le minden vitás ügyet. 1999-ben az ügy ott tartott, hogy az egyik Herzog–Weiss unoka23 a család nevében 12 képet kért vissza. Ügyvédei azzal érveltek, hogy a magyar állam nem mentesülhetett a párizsi békeszerződésben foglalt kötelezettségektől, s korábban az örökösök csak töredékértéket kaptak a műtárgyak utáni kárpótlásként. Szerintük az Egyesült Államok az ottani, 1958-as kárpótlási eljárás eredményeként az igényeket a forgalmi értéknek csak 37%-ában elégítette ki. Arra vonatkozóan azonban sem a felperes, sem az alperes nem tudott érdemben nyilatkozni, illetve bizonyítékokkal szolgálni, hogy az Egyesült Államok fizetett-e tényleges kártalanítást a felperesi jogelőd számára, és ha igen, pontosan mikor és milyen összegben.

Az 1999 októberében indított magyarországi perben, első fokon, a Fővárosi Bíróság 2000-ben elrendelte a műkincsek visszaadását, a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság azonban 2003 novemberében új eljárást rendelt el. A Fővárosi Ítélőtábla 2008 januárjában – jogerős döntésében – lényegében mégis a magyar államnak adott igazat.24 Ezt követően – 2010 júliusában – a Herzog család nevében David de Csepel egy washingtoni bíróság előtt 44 műtárgyra jelentett be igényt, és 100 M USD-ben határozták meg ezek pénzbeli értékét.25 Ebből a követelésből 11 képre vonatkozóan az elsőfokú washingtoni bíróság gyorsan döntött is: 2011. szeptember 1-én a magyar államnak adott igazat. A többi műtárgy esetében a per másodfokon folyik – ugyancsak Washingtonban.26 2016 tavaszán újabb per indult, ezúttal a Washington állambeli Columbiai Megyei Bíróságon, amely – elsőfokú döntésével – l44 műtárgy közül 42-ben elismerte saját joghatóságát. A magyar állam természetesen azonnal fellebbezett, ám ezzel egyidejűleg tárgyalni is kezdett az örökösökkel az esetleg peren kívüli megegyezés lehetőségéről.27 2017 végén a per még folyamatban volt.28

A magyar államhoz került Hatvany-műkincsek29 visszaszerzéséért 2004-ben indult per Magyarországon. Hatvany unokája a Szépművészeti Múzeumban egykor elhelyezett négy grafika és egy jól ismert festmény (Courbet: Birkózók) kiadását vagy ellenértékének megfizetését kérte. A Fővárosi Bíróság első fokon a magyar államnak ítélte a képeket, elfogadva azt az indoklást, hogy az 1951-ben érvényes jogrend szerint legális volt az illegálisan külföldre távozók – ebben az esetben Hatvany Alexandra – vagyonának elkobzása.30 A család ügyvédei szerint ez a hivatkozás téves volt, miután a vagyonelkobzás egy évvel korábban történt, mintsem hogy a Hatvany-örökös 1952-ben disszidált volna.

A Dános család is hosszú időn keresztül eredménytelenül perelt. A 31 képre vonatkozó jogvita csak 2003-ban jutott a közvélemény tudomására – nagyjából akkor, amikor már közel volt a jogerős ítélet. Dános Géza ugyanis azokat a képeket követelte vissza, amelyeket 1948-ban, röviddel Amerikába történő kivándorlása előtt helyezett letétbe a Szépművészeti Múzeumban. A másodfokú ítélet végül kimondta, hogy a képeket a magyar állam jogszerűen államosította, ezért a képeket nem kell visszaadni.31

Más eredménnyel végződött a Vida Jenő32 örökösei által támasztott követelés ügye.33 Ebben az esetben – miként a Dános ügyben is – a bíróságok egyrészt azt vizsgálták, hogy az 1944-ben, illetve 1948-ban a Szépművészeti Múzeumban letétbe helyezett képeket később jogszerűen vette-e birtokba a magyar állam. Másrészt pedig azt, hogy az Amerikában élő örökösök által ott felvett kártérítéssel elvesztették-e minden további igényjogosultságukat a leszármazottak. A gyáros Dél-Amerikában élő unokája végül négy Munkácsy-festményt visszakapott, de – mivel védett képekről volt szó – a képek külföldre vitelére nem kapott engedélyt. A képek közül kettőt 2002-ben,34, egyet-egyet 2003-ban, illetve 2004-ben árvereztek el. A tulajdonosok bevétele a három képből több mint 475 M Ft volt – sokszorosa a „közönséges” kárpótlásért kapható legmagasabb összegnek (5 M Ft)! Ezt az ügyet egyébként az Állami Számvevőszék is vizsgálta, s aggályosnak tartotta, hogy a képek visszaadásának ügye sem az adott esetben, sem általában nem volt megfelelően szabályozva, sőt az adott esetben még jogerős bírói ítélet sem született.35

Gróf Sigray Antal36 muzeális értékű vagyontárgyait – több száz tételt – 1943-ban, illetve 1950–52-ben a családfő és családtagjai helyezték letétbe hat magyarországi múzeumban. A rendszerváltást követően a család a letétbe helyezett tárgyakat simán visszakapta az egyes múzeumoktól, más esetekben viszont perre ment. A család a perekből kettőt meg is nyert. Látványos fordulata volt az ügynek, amikor egy festményt 2007 őszén a család jogi képviselője37 bírósági végrehajtás útján vitt el a Nemzeti Múzeumból. Meglepő módon 2012 végén ezen döntések ellen az MNV Zrt. perújítást kezdeményezett.38 Ennél már csak az volt meglepőbb, hogy 2013 tavaszán Lázár János miniszterelnökségi államtitkár nagy ünnepség keretében, a keszthelyi Festetics-kastélyban 86 műtárgyat mégis visszaadott a család képviselőinek.39

Az MNV Zrt. nyilvántartása szerint 2017-ben már csak egy ilyen per volt folyamatban magyar bíróság előtt, amelyet Káldi Irma Mária kezdeményezett, de 2013-ban ezt a pert is felfüggesztették a felperes elhalálozása miatt.

Mégis restitúció? A 2. Orbán-kormány 2013 novemberében gyorsított ütemű parlamenti vitában olyan törvénymódosítást fogadtatott el, amely az államra testálta a bizonyítási kényszert a II. világháborút követően közgyűjteménybe vett műkincsek eredetét illetően – szemben azzal a korábbi, két évtizeden át folytatott gyakorlattal, hogy a vagyont visszakövetelő személynek kell bíróság előtt bizonyítania, hogy ő a jogos örökös.40 A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a múzeumok kötelesek listát készíteni a bizonytalan „származású” műkincseikről, és aki ennek alapján hitelt érdemlően valószínűsíteni tudja, hogy az adott műtárgy az ő felmenőinek volt valaha a tulajdona, rövid úton – az MNV Zrt. jóváhagyása alapján – vissza fogja kapni. Ugyanekkor módosították a nemzeti vagyonról szóló törvényt is, amely első alkalommal fogalmazta meg világosan, hogy „az állami vagy helyi önkormányzati fenntartású közgyűjtemény (muzeális intézmény, levéltár, közgyűjteményként működő kép- és hangarchívum, valamint könyvtár) saját gyűjteményében nyilvántartott kulturális javak” is az MNV Zrt. rábízott vagyoni körébe tartoznak. Ezt – mint már említettük – korábban nem fogalmazta meg jogszabály.

Bár a törvény indoklása még tartalmazott egy olyan kitételt, hogy az új rendelkezés csak „a II. világháborút követően közgyűjteményekbe” került, vitatott műtárgyakra vonatkozik, az elfogadott törvénymódosításban ilyen kitétel már nem szerepelt. (Mint majd látni fogjuk – ez nem a véletlen műve volt!) Meglepő módon a restitúciós folyamat operatív irányítását a törvény a Miniszterelnöki Hivatalra – és nem a vagyonkezelőre vagy a kultúráért felelős miniszterre – bízta.41 A helyzetet azután tovább bonyolította egy későbbi rendelet, amely kimondta, hogy „a visszaadás nem eredményezi a tulajdonosi igény eldöntését”, amit a gyakorlatban több múzeum is úgy értelmezett, hogy visszaadhatná a magántulajdonosnak a műkincset, de ha nem adja, akkor erre nem fogják kötelezni.

Tulajdonképpen a döntés időzítése is különös volt. Pár hónappal a választások előtt miért állhatott a Fidesz és főként a Miniszterelnöki Hivatalt vezető Lázár János érdekében, hogy beleártsa magát ebbe az ügybe is? Könnyen lehet, a választ ott kell keresni, hogy az államosított műkincsek dolgában Magyarországra már hosszú évek óta nyomást gyakorolt egy amerikai lobbiszervezet, a Ronald S. Lauder elnökletével létrehozott Commission for Art Recovery (Műtárgy-visszaszerzési Bizottság). Első nyilatkozatában a bizottság szóvivője sietett is megdicsérni a magyar kormányt.42 Márpedig a magyar állam éppen ezekben a novemberi hetekben volt kénytelen megjelenni egy washingtoni választott bíróság előtt, ahol a sukorói kaszinóberuházás koncessziós szerződésének (9.5.10.) felmondása miatt Lauder és befektető társai voltak a felperesek. Könnyen lehet tehát, hogy a magyar kormány ezzel az intézkedéssel szeretett volna jó pontokat szerezni Laudernél.

A restitúciós rendelet hatályba lépése után ritkán jelent meg hír új fejleményről. Csak az MNV Zrt. 2013 és 2015 között 18 ügyben, közel 300 műtárgyra vonatkozóan született olyan „nemleges döntés”, amely valójában a műtárgyak visszaadását jelentette. A legfőbb kedvezményezettek között volt a Sigray, a Mikes, a Károlyi és a Chernel család, valamint a katolikus egyház.

2015 januárjában az egyik napilap részleteket is megtudott arról, hogy a Sigray család örökösei tényleg visszakaptak bizonyos, 1945 után elkobzott ingóságokat, 9 portréfestmény került vissza a Károlyi családhoz, és – néhány kisebb értékű ügyleten túlmenően43 – előkészítés alatt állt még egy felbecsülhetetlen értékű, a Szépművészeti Múzeumban őrzött Bruegel-kép44 visszaadása a Batthyány-család leszármazottainak, akik 2015 augusztusában jelentették be először igényüket a képre. A kép történetének érdekes részlete, hogy a magyar állam ezt a műalkotást az 1919-es Tanácsköztársaság idején rekvirálta a Szépművészeti Múzeum számára (1.1.9.1.), és a kép azóta is ott volt az elbirtoklás jogán. A kép visszaadásáról két felkért szakértő véleménye alapján Lázár János kancelláriaminiszter döntött.45 A kép azonban – legalábbis 2018 tavaszáig – továbbra is az állami múzeum falán maradt, de odakerült mellé a felirat, miszerint a Batthyány család letétjéről van szó. Vélhetően az örökösök valójában nem is akarták visszakapni a pénzt, arra számítottak, hogy a magyar állam megvásárolja tőlük a festményt.46

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_4898/#m1259peam1_4898 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_4898/#m1259peam1_4898)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_4898/#m1259peam1_4898)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

2.3. ábra. A legnagyobb értékű restitúció Magyarországon

Magyarázat: Id. Pieter Brueghel: Keresztelő Szent János prédikációja. A Batthyány-család által a Szépművészeti Múzeumtól visszakért kép.

2018-ban újabb fordulat történt: a burgenlandi Güssing Alapítvány is igényt formált a képre. Amint arról az osztrák média beszámolt, a Batthyányak güssingi (németújvári) várát és annak tárgyait kezelő alapítvány, illetve annak egyik fenntartója, Burgenland tartomány eljárást kezdeményezett a festmény tulajdonosi jogainak tisztázására, illetve a kártalanítás lehetőségének vizsgálatára.47 Az Ausztriában működő Esterházy Magánalapítvány – vagyis lényegében az Esterházy család – 2017 kora tavaszán beperelte a magyar államot az ún. fraknói ötvösművek tulajdonjogának megállapításáért. Úgy tudni, az alapítvány nem akar a páratlan értékű ötvöstárgyak birtokosa lenni, azokat továbbra is magyar közgyűjteményben látná szívesen, csupán a tulajdonjogot szeretné tisztázni. Érvelése szerint a család és az állam között 1923-ban született letéti szerződés máig érvényes. Az állam szerint viszont a hitbizományok megszüntetéséről szóló 1949. évi tv. értelmében kerültek a műtárgyak állami tulajdonba – vagyis jogszerűen (1.1.10.5.). Csakhogy – legalábbis a család állítja – Esterházy Pál a Trianon után Ausztriához került Fraknó várához rendelte a műtárgyakat, így azokat – hiába voltak épp Magyarországon – mégsem államosíthatták jogszerűen. A letéti szerződés szerint Pál herceg az Iparművészeti Múzeumra bízta a kollekciót, ezért a magánalapítványnál sérelmezték, hogy a tudtuk nélkül vitték a műkincseket Fertődre, ahol máig nem láthatók, ráadásul ott nem adottak a biztonsági és szakmai feltételek sem.48 Lehet, hogy ezzel a perrel állt összefüggésben, de az is lehet, hogy Lázár János politikai befolyásának csökkenése miatt történt – de tény, a fentebb említett 2013-as kormányrendeletet 2019 februárjában hatályon kívül helyezték.49 Ennek logikus folyományaként a pert 2021 májusában másodfokon is a magyar állam nyerte meg, 2022 februárjában viszont a Kúria ezt a döntést hatályon kívül helyezte, és visszautalta első fokra. Ez a fórum, a Fővárosi Ítélőtábla 2022 szeptemberében ismét a magyar állam javára ítélt.

A Batthyány-örökség tárgyában folyó per ideje alatt,50 2019-ben a közgyűjteményekben őrzött, vitatott tulajdonú műkincsekkel kapcsolatos eljárást egy kormányrendelet úgy módosította, hogy megfordította a bizonyítási kötelezettséget. Az új eljárás szerint visszaadására abban az esetben kerülhet sor, „amennyiben az igénylő tulajdonjogát kétséget kizáróan bizonyítja”. A pert id. Batthyány Iván jogutódai indították a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó két táblakép kiadásáért, de jogerősen vesztettek. Végül az ügy az AB elé került, amely 2022 őszén megállapította, hogy a per közbeni jogalkotás alaptörvény-ellenes volt. De a két képet nem kell visszaadni. Sőt, az AB szerint a kormánynak joga volt az alaptörvénynek arra a cikkére hivatkozni, amely szerint „a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége”, a testület csak azt hangsúlyozza, hogy még ezen a címen sem szabad megsérteni a visszamenőleges jogalkotás tilalmát.

1	Az UNESCO kormányközi restitúciós bizottságát (Intergovernmental Committee for Promoting the Return of Cultural Property to its Countries of Origin or its Restitution in Case of Illicit Appropriation; ICPRCP) 1978-ban hozták létre abból a célból, hogy az államok rendezni tudják a műtárgyak jogtalan eltulajdonításából fakadó vitáikat azokban az esetekben is, amelyekre a vonatkozó nemzetközi egyezmények (főként „A kulturális javak jogtalan behozatalának, kivitelének és tulajdona jogtalan átruházásának megakadályozását és megelőzését szolgáló eszközökről szóló” 1970. évi párizsi egyezmény) rendelkezései nem alkalmazhatóak (http://www.unesco.hu/kultura/jelentes-unesco).
2	http://www.state.gov/p/eur/rt/hlcst/122038.htm, lásd még: https://444.hu/2018/11/27/magyarorszag-semmit-nem-tesz-hogy-visszaadja-a-nacik-altal-ellopott-mukincseket-jogos-tulajdonosaiknak
3	Ez nemcsak Magyarországon történt így, hanem – például – Hollandiában is. 2021-ben közel 3 ezer műtárgy esetében merült fel, hogy ezeket a holland múzeumoknak vissza kellene adni az eredeti tulajdonosoknak vagy leszármazottainak (MaNcs, 2021. júl. 1., 6).
4	Lásd www.claimscon.org, http://www.beutekunst.de/bremen/sow4/ar2.html. A műkincsek restitúciójáról részletesebb kitekintést lásd Buzinkay (2011), Hamvay (2013), Hazai (2016). Mrávik László művészettörténész szerint a moszkvai hatóságoknak az 1990-es években átadott lista 80 ezer tételt tartalmazott (NSZ, 2015. jan. 24, 2016. júl. 16.).
5	Ezek között voltak az Andrássy-gyűjtemény képei is, csak éppen erről az érdekelt családok nem értesülhettek (HVG, 2000. márc. 31., 2013. nov. 23.).
6	NSZ, 2015. jan. 24.
7	Kevéssé ismert, hogy jelentős mennyiségű műkincset raboltak el a Tanácsköztársaság leverése utáni időszakban is, amikor román csapatok szállták meg az ország egy részét, beleértve Budapestet is.
8	1946. évi XXV. tvc. a magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzéséről és következményeinek enyhítéséről.
9	Erre vonatkozóan 1954-ben egy külön jogszabály is született.
10	1954. évi 13. tvr. a múzeumokról és műemlékekről szóló 1949. évi 13. tvr. kiegészítéséről és módosításáról.
11	Convention on the Means of Prohibiting and Preventing the Illicit Import, Export and Transfer of Ownership of Cultural Property.
12	Hatvany Ferenc báró (1881–1958) gyűjteménye becslések szerint 750–900 műkincset tartalmazott a budai Vár Duna felőli bejáratánál, Ybl által épített palotában, az ún. Lónyay–Hatvany-villában, amelyet Hatvany 1923-ban vásárolt meg. A II. világháború idején a házat bombatalálat érte, és 1945 után sem építették újjá. Ezt az akkor már felújítás alatt álló épületet vásárolta meg az MNB 2014-ben, rekord áron kisebb politikai botrányok közepette (NSZ, 2014. dec. 13.). A gyűjtemény Eichmann által elrabolt értékes darabjairól (pl. Monet-, Manet- és Cézanne-festmények) azt gyanítják, hogy egy németországi ezüstbánya mélyén rejtőztek még 2012-ben is (http://www.mult-kor.hu/20120328_ezustbanyaban_lehet_a_nacik_altal_elrabolt_hatvanygyujtemeny).
13	NSZ, 2004. szept. 16.
14	A szövevényes történet elejét lásd Sümegi (2009).
15	A Wittlelsbach család műkincseit a sárvári vár falába rejtették, amit azután a hatóságok 1952-ben „megtaláltak”, majd múzeumokba szállítottak. Ezeket a család a 90-es évek elején visszakapta (Hamvay, 2013).
16	HVG, 2003. ápr. 19., MH, 2003. dec. 22.
17	Beszélgetés Pásztory Balázs New York-i ügyvéddel (http://www.axioart.com/Muerto___muveszeti_es_mukereskedelmi_folyoirat/Mukincskereses__-_Beszelgetes_Pasztory_Balazs_ugyveddel/index.php?op=news&id=10). A Herzog, a Hatvany és a Dános család peres ügyeiről lásd a Herzog család budapesti jogi képviselőjének angol nyelvű összefoglalóját (Peresztegi, 2008). Peresztegi egyébként a Lauder által elnökölt washingtoni szervezet, a Commission for Art Recovery (CAR) budapesti megbízott képviselője is.
18	Herzog Lipót Mór báró Európa egyik és Magyarország leggazdagabb művészeti magángyűjteményének volt a tulajdonosa. El Greco, id. Lucas Cranach, Zurbarán, van Dyck, Velázquez, Renoir, Monet és mások alkotásai, továbbá bútorok, faliszőnyegek, szobrok, ötvösmunkák képezték a vagyonát. Volt olyan időszak, amikor az állomány 2500 műkincset számlált. Herzog 1934-ben bekövetkezett haláláig az Andrássy út 93. szám alatti palotában élt. Szállítmányozásból gazdagodott meg. Cége, a Herzog M. L. & Co. elsősorban visszleszámítolási és devizaügyletekkel foglalkozott. Halála után a vagyont három gyermeke között osztották szét. A kincsek kis része – feltehetően – még a II. világháború előtt külföldre került. Másokhoz hasonlóan a Herzog család is megpróbálta elrejteni a műkincseit, főleg a Budafoki Labor Vállalatnál, ahol azonban a nyilasok megtalálták. Amikor az egyik gyermek, Herzog István felesége és a munkaszolgálat során, 1943-ban eltűnt Herzog András özvegye a háború után Nyugatra csempészte az örökség egy részét, válaszul a magyar állam elkobozta Herzog Erzsébet itthon maradt örökségét. Ezek a képek kerültek azután a Szépművészeti Múzeumba (Hamvay, 2018). Ezekből egy kisebb tételt (erdélyi ötvösmunkákat) a magyar állam 2014-ben az MNV Zrt.-n keresztül visszavásárolt (http://nol.hu/kultura/herzog-kincsek-kerultek-vissza-magyarorszagra-1491733). 1992-ig, az Egyesült Államokban élő Herzog Erzsébet 7 műtárgyat kapott vissza – kivétel nélkül ismeretlen mesterek alkotásait. Lásd még Komoróczy (2012b: 693–694).
19	A Kornfeld család műkincseiről, amelyek a család Budakeszi út 48. szám alatt található villájából kerültek szanaszét, részletesebben lásd Széchenyi (… : 303–304) és V. Nagy Viktória (2001).
20	Ez az épület egészen 2015 elejéig állami (MNV Zrt.) tulajdonban volt, akkor a katari állam vásárolta meg nagykövetség működtetése céljából. Ezt megelőzően az épületet a Köztársasági Őrezred használta.
21	Bonyolította az ügyet, hogy a Herzog család leszármazottai – hasonló követelések alapján – Lengyelországtól, Oroszországtól, Ausztriától és Németországtól is próbáltak műkincseket visszakapni, sőt részben vissza is kaptak (The New York Times, 2010. júl. 28., NSZ, 2010. júl. 29.).
22	Magyarország Kormánya (2012: 29).
23	A Herzog-örökösök 1999 óta állnak perben a magyar állammal – jelenleg 28 nagy értékű képet kérnek még vissza. A „csepeli báró” címet viselő Martha Nierenberg (Weiss Alfonz lánya) perelt, aki anyai ágon Herzog Lipót unokája volt. Martha Nierenberg 2020 augusztusában, 96 éves korában hunyt el az USA-ban. 2010 óta az ügyet Nierenberg egyik unokája, Robin Bunevich viszi tovább egy washingtoni bíróságon. A perköltségek egy részét Ronald S. Lauder állja.
24	A család a rendszerváltás előtt már visszakapott egy képet és további hat műtárgyat, ami bizonyíthatóan letétben volt a Szépművészeti Múzeumban. Egy közbenső ítélet során, hasonló jogi megfontolás alapján, a Nemzeti Galéria egy Munkácsy-festményt is visszaadott az örökösöknek (HVG, 2008. jan. 19., NSZ, 2010. júl. 29.). Egy 2010-ben visszakapott képet, G. Pencz alkotását a család a Christie’s árverésén 5 millió ₤-ért (≈ 160 M Ft) egy éven belül értékesített (MTI, 2011. szept. 3.).
25	Az amerikai bíróságon visszakövetelt műtárgyak jegyzékét lásd Demokrata, 2010. aug. 8., HVG, 2011. szept. 10.
26	www.nol.hu, 2013. jan. 23. A per dokumentumainak egy részét lásd http://www.commartrecovery.org/sites/default/files/AnswertoComplaint103113.pdf
27	MN, 2016. jún. 15.
28	Magyarország Kormánya (2017: 67–68).
29	A Hatvany család Tanzániában élő leszármazottai 2000-ben egyetlen műalkotást, Hans Canon képét kapták vissza a magyar hatóságoktól. Ez egyike volt annak a 15 képnek, amely a Szovjetunióból érkezett vissza Magyarországra 1972-ben. 2015-ben a Hatvany-örökösök egy olyan John Constable-képet kaptak vissza a londoni Tate Gallerytől, amelyet 1944-ben raboltak el a családtól, majd 1946-ban legálisan szállítottak el Magyarországról (NSZ, 2015. szept. 11., 2016. júl. 16.).
30	Dunai (2009), MH, 2004. ápr. 3–4., 24-25., MTI, 2005. febr. 9.
31	NSZ, 2003. okt. 3.
32	Vida, alacsony társadalmi helyzetből self-made manként futott be nagy üzleti karriert a bányászatban és az alumíniumiparban. Az 1945 előtti legnagyobb magyar tőzsdei cég, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. elnök-vezérigazgatója, az ország 30-40 leggazdagabb emberének egyike volt, és a Gyáriparosok Szövetségében (GYOSZ) is meghatározó szerepe volt. Auschwitzban érte a halál, nem sokkal a tábor felszabadulása után.
33	Vida (Weil) Jenő (1872–1945) életéről – egy róla megjelent friss monográfia kapcsán – lásd a NSZ, 2015. jan. 24-i írását.
34	Munkácsy Mihály „A baba látogatói” c. képe 200 M Ft-ért, a „Poros út” I. változata 220 M Ft-ért kelt el egy árverésen (MH, 2004. ápr. 3–4.). Ugyanezt a képet 2018 végén az MNB – saját Értéktár programjának keretében – 500 M Ft-ért visszavásárolta (https://index.hu/kultur/2019/01/18/felmilliard_ertektar_munkacsy_poros__ut_guth/).
35	A döntést Görgey Gábor kulturális miniszter hozta (2002–2003). 2018-ban adott nyilatkozatát lásd https://fuhu.hu/rettenetes-szethullas-ami-lezajlott/
36	Sigray Antal (1879–1947) németellenes nézeteiről ismert, arisztokrata származású politikus. 1944-ben a németek a mauthauseni koncentrációs táborba szállították.
37	dr. Patay Gézáról van szó.
38	NSZ, 2007. nov. 10., 17., 2009. szept. 17., 2012. dec. 10.; www.zona.hu, 2008. nov.24.; Figyelő, 2009. nov. 12.
39	http://www.kormany.hu/hu/miniszterelnokseg/hirek/visszaszolgaltatjak-a-letetbe-helyezett-mutargyakat. Később még további ingóságokat, szám szerint 273 tárgy tulajdonjogát kaptak vissza a 2013-as restitúciós törvény alapján. Az alku részeként ezekből több mint 130 tárgy az állami múzeumokban maradt (NSZ, 2015. jan. 24.).
40	Lásd 2013. évi CXCV. törvény egyes törvényeknek a közgyűjteményekben őrzött, vitatott tulajdonú kulturális javak visszaadásával összefüggő módosításáról, valamint a 449/2013 (XI. 28) kormányrendeletet.
41	Hamvay (2013), HVG, 2013. nov. 23.
42	http://nol.hu/kult/20131122-targyak_helyett_penz_
43	2017 végéig bezárólag restitúciós igénnyel lépett még fel a Nádasdy család (9 db festmény, a nádasdladányi levéltár stb.), a Garzuly–Wimpffen család (ún. Schiffer-pannók), a Károlyi család (9 festmény, 220 db műtárgy), a Lichtenstein család (1 db Canaletto-festmény), a Batthyány Alapítvány (2 táblakép), a Rieden család (Kölcsey Ferenc hagyatéka), a Káldi család (28 db festmény), az Esterházy család (8 db pannó), a Pongrácz család (76 db festmény, 3 db grafika) (NG, 2018. febr. 14.).
44	Id. Peter Bruegel Keresztelő Szent János prédikációja c. képéről volt szó, az igényt Veronika Batthyány–Strattmann és Batthyány Ádám jelentette be. A jogvita középpontjában az a kérdés állt, hogy ki volt az államosítás előtti utolsó tulajdonos. Az MNV Zrt. jogászai szerint Batthyány Fülöp családi alapítványáé volt a kép, ám az ilyen alapítványokat a magyar állam annak idején jogszerűen államosította. A család álláspontja szerint a képet Batthyány–Strattman László magánszemélyként helyezte állami letétbe (HVG, 2018. febr. 15. 14–15).
45	Lásd a családot képviselő Patay Géza nyilatkozatát az NSZ, 2016. jan. 30-i számában.
46	Hasonló módon zajlott a folyamat Lengyelországban is. A lengyel állam 1991-ig saját tulajdonaként kezelte az arisztokraták államosított műkincseit – így például a Czartoryski család gyűjteményét. 1991-ben azonban a család – pontosabban a család által létrehozott alapítvány – egy legfelső bírósági döntés alapján visszakapta a műkincseket. 2017-ben azután a lengyel kormány – 100 millió eurós, valójában jelképesnek mondható áron – visszavásárolta a 86 ezer műtárgyat és 250 ezer kéziratot tartalmazó, hatalmas gyűjteményt, melynek piaci értékét a lengyel szakértők 2 milliárd euróra becsülték (HVG, 2017. jan. 12., MaNcs, 2017. jan. 5.).
47	https://www.napi.hu/magyar_vallalatok/osztrak-magyar-mukincs-botrany-allam.670547.html?utm_source=index.hu&utm_medium=doboz&utm_campaign=link
48	HVG, 2018. ápr. 5. máj. 24. https://index.hu/kultur/2019/01/17/esterhazy_csalad_per_mutargy_iparmuveszeti_fertod_kincs/
49	Népszava, 2019. febr. 27., HVG, 2019. ápr. 25.
50	https://hvg.hu/kultura/20221007_alaptorveny_mukincs_jogszabaly_alkotmanybirosag