Az SZDSZ parlamenti frakciója nem vetette el egyértelműen a kárpótlást, mert azt az elemét racionálisnak tartotta, hogy összekapcsolódott a privatizáció ügyével. Sőt, tulajdonképpen rálicitáltak a javaslatra, amikor azt mondták, hogy „hozzunk (a beterjesztett kárpótlási törvény helyett) kerettörvényt a privatizáció meggyorsításáról”.1 Ezért javasolta frakció, hogy az állam vállalati vagyonából finanszírozza a kárpótlást, ugyanakkor kizárta, hogy más vagyoni és jövedelmi források (pl. szövetkezeti földek, életjáradék) terhére az állam „osztogasson”. A Soós Károly Attila és Tardos Márton által vázlatosan kidolgozott, ún. állampolgári kárpótlás elképzelése szerint az állami vállalatok vagyonának 10%-át kellett volna vagyonjegy formájában felosztani oly módon, hogy abból minden magyar állampolgár részesedjen. 2000 Mrd Ft-os vagyonértékkel számolva ez fejenként 20 ezer Ft-ot – családonként arányosan többet – jelentett volna. Aki eladja a jegyét, az fogyasztási többlethez jut, aki megtartja, az részvényre válthatja. Fontos eleme volt ennek a javaslatnak, hogy a kárpótlás elvét előnyben részesítette az akkortájt ugyancsak kidolgozás alatt álló dolgozói részvény gondolatával szemben. A dolgozói részvénytulajdonlás ugyanis csak a vállalati szféra alkalmazottai számára jelenthet valamit, a költségvetési szféra – és általában a humán szféra – ebből ki lett volna zárva. A lakossági vagyonjegy mindenkinek állampolgári jogon járt volna. Nem a kárpótlás helyett, hanem azon túlmenően járt volna ez a 20 ezres juttatás azoknak, akik nem tudják papírral igazolni veszteségeiket – vagyis akik kárpótlást kaptak volna, azoknak nem járt volna a 20 ezer Ft.2