Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

2.3. Vita a várható következményekről 1990–91-ben

Az SZDSZ parlamenti frakciója nem vetette el egyértelműen a kárpótlást, mert azt az elemét racionálisnak tartotta, hogy összekapcsolódott a privatizáció ügyével. Sőt, tulajdonképpen rálicitáltak a javaslatra, amikor azt mondták, hogy „hozzunk (a beterjesztett kárpótlási törvény helyett) kerettörvényt a privatizáció meggyorsításáról”.1 Ezért javasolta frakció, hogy az állam vállalati vagyonából finanszírozza a kárpótlást, ugyanakkor kizárta, hogy más vagyoni és jövedelmi források (pl. szövetkezeti földek, életjáradék) terhére az állam „osztogasson”. A Soós Károly Attila és Tardos Márton által vázlatosan kidolgozott, ún. állampolgári kárpótlás elképzelése szerint az állami vállalatok vagyonának 10%-át kellett volna vagyonjegy formájában felosztani oly módon, hogy abból minden magyar állampolgár részesedjen. 2000 Mrd Ft-os vagyonértékkel számolva ez fejenként 20 ezer Ft-ot – családonként arányosan többet – jelentett volna. Aki eladja a jegyét, az fogyasztási többlethez jut, aki megtartja, az részvényre válthatja. Fontos eleme volt ennek a javaslatnak, hogy a kárpótlás elvét előnyben részesítette az akkortájt ugyancsak kidolgozás alatt álló dolgozói részvény gondolatával szemben. A dolgozói részvénytulajdonlás ugyanis csak a vállalati szféra alkalmazottai számára jelenthet valamit, a költségvetési szféra – és általában a humán szféra – ebből ki lett volna zárva. A lakossági vagyonjegy mindenkinek állampolgári jogon járt volna. Nem a kárpótlás helyett, hanem azon túlmenően járt volna ez a 20 ezres juttatás azoknak, akik nem tudják papírral igazolni veszteségeiket – vagyis akik kárpótlást kaptak volna, azoknak nem járt volna a 20 ezer Ft.2

A mából visszatekintve talán sajnálhatjuk, hogy az I. kárpótlási törvény vitájában felvetett SZDSZ-javaslat a 20 000 forintos lakossági vagyonjegyről hamvában holt, s még az SZDSZ is mindent megtett a gyors felejtés érdekében.3 Nagyságrendileg az is mintegy 200 Mrd Ft értékű vagyon felajánlását igényelte volna, s valószínűleg a végrehajtás is gyorsabb lehetett volna. Persze a „gyilkos = áldozat” dilemmától (ld. később) ebben az esetben sem lehetett volna megszabadulni. Egyébként Szlovéniában pontosan ilyen rendszer került bevezetésre (2.9.).

A Fidesz ellenezte leghevesebben a kárpótlást, az ő szakértőik nem is voltak jelen a már említett kiskunmajsai találkozón. A fiatal demokraták kárpótlás címén nem egyszeri vagyontranszfert, hanem folyamatos jövedelmi támogatást – tulajdonképpen nyugdíj-kiegészítést – javasoltak. A kárpótlás módszeréről pedig azt gondolták – és írták –, hogy ez a fajta pótlás fog csak igazán károkat okozni.4 A Fidesz álláspontjára feltételezhetően hatással volt a filozófus Bence György is, aki ekkortájt Orbán Viktor egyik közeli, bizalmas tanácsadója volt. 1992-ben publikált tanulmányában Bence azzal érvelt, hogy az idők előrehaladtával az igazságtalan élethelyzetekre is új jogi-emberi viszonyok épülnek, s ezekre az új viszonyokra már nem, vagy csak részben megy át az eredeti igazságtalanság. Ennek következtében – írta Bence Burke angol politikai közíró felismerését interpretálva –, amikor helyre akarjuk hozni az eredeti igazságtalanságot, óhatatlanul újabb igazságtalanságot okozunk. Mert minél régebben állnak fenn az eredetileg akár a legigazságtalanabb viszonyok, az élet annál több új viszonnyal fedi el a régi igazságtalanságot.5

Az MSZP nem volt abban a helyzetben, hogy kifogást emeljen a kárpótlás ellen, bár annak a követelésnek azért hangot adott, hogy a földkárpótlás lehetőség szerint ne rontsa nagymértékben a működő termelőszövetkezetek és állami gazdaságok helyzetét. Sőt, egy interjúban Horn Gyula pártelnök meglehetősen nyersen fogalmazott: „A kárpótlási törvény egy tudatos törekvés része, amely azt szolgálja, hogy egy szűk – a század eleji kisnemesi és nyárspolgári réteghez hasonló – csoport számára előnyös anyagi helyzet teremtődjön.”6 A Soós-féle javaslathoz hasonló konstrukciót – de egy árnyalattal határozottabb kárpótlási jelleggel – korábban az MSZP-színekben politizáló Bokros (1990) is javasolt.

A Fidesz tehát a kárpótlás gondolatának egyértelmű elutasításával magára maradt, és még a közgazdász szakma részéről sem kapott támogatást. Ebben a helyzetben Orbán Viktor levélben körkérdéssel fordult tekintélyes, nem kormányhivatalt betöltő közgazdászokhoz, társadalomtudósokhoz és üzletemberekhez. A levél kulcskérdése az volt, hogy elfogadható ár-e a privatizáció felgyorsításáért az infláció felpörgetése a KPJ-k piacra dobásával. A zömmel kritikus hangvételű válaszok egy folyóiratban meg is jelentek,7 de különösebb társadalmi visszhangot nem keltettek.

11: Kornai a kárpótlásról

Szintén visszhang nélkül maradt Kornai János állásfoglalása. Pedig egy döntően fontos makrogazdasági összefüggésre hívta fel a figyelmet, és olyan világosan fejezte ki magát, mint senki más az 1989/90-es viták idején. A mellőzés részben a szerencsétlen időzítés következménye is lehetett. Kornai előadása először angol nyelven, külföldön hangzott el 1990. október 19-én – akkor, amikor Magyarországon kárpótlás ügyben még semmi sem dőlt el véglegesen. Az előadás magyar változata azonban csak egy évvel később látott napvilágot. Akkor már késő volt. A kárpótláshoz kapcsolódó etikai megfontolásokról ezt mondta:

„Még egy észrevételt kell tenni a reprivatizálási-kárpótlási programokkal kapcsolatban. Ezek hívei igyekeznek azt a benyomást kelteni, mintha itt az állam adna kárpótlást a lakosság egy meghatározott csoportjának. De hát mi az állam ebben az összefüggésben? Az adófizetők összessége. A reprivatizálás-kárpótlás programja redisztributív akció: a kárpótlásban nem részesülő, de adót fizető polgárok zsebének terhére, a kárpótlásban részesülők javára történő átcsoportosítás. Szó sincs arról, hogy aki annak idején a konfiskálás nyertese volt, az most visszaadja a vesztesnek. A kárpótlásban nem részesülő mai nemzedék maga is vesztes; ő is viseli az előző rendszer által okozott gazdasági veszteség és elmaradás összes következményét.”8

A kárpótlási folyamat további alakulása szempontjából a nyílt elutasításnál fontosabb volt a kormány meghatározó gazdaságpolitikusainak rejtett és csak áttételes módon megnyilvánuló ellenállása. Matolcsy György, Szabó Iván, Kupa Mihály nem is titkolták ellenérzéseiket, míg mások azzal „fúrták” a kárpótlást, hogy más gazdasági célokat előbbre soroltak. Ilyen értelemben jogosnak tekinthetjük az OKKH első elnökének utólagos kifakadását arról, hogy szerinte a minisztériumi jogászok és a parlamenti politikusok döntéseit a gyakorlati gazdaságpolitikusok lényegében elszabotálták.

„Az akkori privatizációs szervezetnek, az ÁVÜ-nek jelentettük, hogy két éven belül körülbelül 70 milliárdnyi jegy áramlik ki, mégsem teremtették meg e mennyiség vagyoni fedezetét. Vagy semmit, vagy nagyon keveset kínáltak, ennek ellenére elmaradt a felelősségre vonás, pedig volt az ÁVÜ-nek vezetője és volt privatizációs miniszter. Mindketten azt nyilatkozták, hogy nem értenek egyet a kárpótlással. Ehhez joguk volt, de akkor nem kellett volna ezt a pozíciót elvállalni.”9

1	Tardos felszólalását rövidítve leközölte a Beszélő (1991. 6. szám), Soós (1991) cikket is írt. A képviselők és a párt mellett dolgozó szakértők egy része viszont ellenezte az ingyenes részvényosztás bármilyen formáját. Lásd Laki Mihály korábban megfogalmazott álláspontját a Beszélő 1990. 15. számában. („Nekem az a gyanúm, hogy az ilyen »égből pottyant« tulajdonnal, mint ez az utalvány, az emberek jelentékeny része nem tulajdonosként bánik”), valamint a Bauer–Soós vitát a Beszélő 1991. 7. számában, továbbá Soós beszámolóját saját nézeteinek változásáról uott a 8. számban. Major (1991a) viszont inkább a Soós–Tardos-féle koncepciót támogatta, bár lényeges módosításokkal.
2	Az SZDSZ javaslata szerint nem járt volna alanyi jogon a 20 ezer Ft-os vócser azoknak, akik „maguk is közrejátszottak a károkozásban, és bírói ítélet ezt igazolja is”. Lásd Pető Iván felszólalását az országgyűlésben 1999. márc. 4-én (Pető, 2000: 352).
3	Amint Magyar Bálint és Pető Iván írták a visszaemlékezésükben, az SZDSZ „a reprivatizáció vitájában […] ígért valami kézzelfoghatót, de szakmai lelkiismerete ekkor is visszatartotta a politikailag versenyképes demagóg követelés megfogalmazásától. Így született meg az állampolgári jogon járó 20 ezer forintos kárpótlási jegyről szóló javaslat, mely az irreális elvárások kielégítéséhez kevés volt, a szakmai hitelvesztéshez viszont éppen elegendő (mint Kabos Gyula bon mot-ja a csapvízről: inni meleg, mosdani hideg)” (NSZ, 2012. márc. 23.).
4	Fölsz–Valentiny (1991).
5	Bence (2007: 167).
6	Idézi Romsics (2003: 283).
7	Mozgó Világ 1991. évi. 9. szám.
8	Kornai (1993: 92). Kiemelések az eredetiben. Ugyanez az érvelés megjelent Orbán Viktor 1991. febr. 4-i országgyűlési felszólalásában is.
9	Sepsey Tamás nyilatkozata az NSZ, 1996. aug. 10.-i számában. Fontos tudni, hogy Sepsey Tamás személyes tapasztalatai alapján foglalt állást. 1991–94 között ugyanis az OKKH képviseletében – meghívottként – rendszeresen részt vett az ÁVÜ Igazgatótanácsának ülésein. Ez a gyakorlat 1994 után megszűnt.