Az OKKH-t kezdetben a munkaügyi miniszter, később a belügyminiszter, majd 1994 után a földművelésügyi miniszter felügyelte, követve a kárpótlási politika változó prioritásait. 1990-ben az OKKH létszáma 50 fő körül mozgott, ez 1991. augusztus 1-ig 188-ra, majd 1992 végére 1675-re bővült. Ez volt a csúcs – innentől kezdve tart a leépülés. 1996 végén a hivatalnak 940 dolgozója volt, az 1998-as évet 455 fővel kezdték. Az OKKH 1998. április 1-i hatállyal szűnt meg, s ezzel egy napon – jogutódként – létrejött a Központi Kárrendezési Iroda (KKI). A KKI-nek egy fővárosi és 12 megyei kirendeltsége működött.2 Újra felmerült a felügyelet kérdése: a választás ezúttal az Igazságügyi Minisztériumra esett. Kárpótlásügyben egyébként ez volt a Horn–Kuncze-kormány utolsó fontos döntése. Talán ez is magyarázza, hogy a Fidesz–FKgP-kormány nyomban felvetette a változtatás szükségességét, s a KKI átkerült az FKgP irányítása alatt álló Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz. Az 1998 nyarán bekövetkezett kormányváltás más szempontból is új helyzetet teremtett. Nemcsak az történt, hogy az iroda új vezetést kapott, de a Kormányzati Ellenőrzési Iroda is vizsgálatot indított. Ez az ellenőrző szervezet – melynek élén ekkor már az a Sepsey Tamás állt, aki korábban az OKKH-t alapította – arra a következtetésre jutott, hogy hiba volt az OKKH megszüntetése, új néven való elindítása és a budapesti központ elköltöztetése. Indoklásként – egyebek mellett – arra hívták fel a figyelmet, hogy az OKKH megszüntetése nyomán 150 M Ft végkielégítést kellett kifizetni a régi munkatársaknak, akiknek egy részét később az irodák tovább foglalkoztatták.3 A botrányok később sem szűntek meg. 2003-ban és 2004-ben is volt KEHI-vizsgálat, melynek eredményeképpen 2005 elején el is bocsátották a hivatal éppen akkori vezetőjét.4

A KPJ kibocsátására, forgalomba hozatalára és megsemmisítésére a Budapest Bank brókercége, a Budapest Értékpapír és Befektetési Rt. (BÉB Rt.) kapott megbízást az OKKH-tól, illetve az állami vagyonkezelő szervezetektől. A BÉB Rt. ezt a megbízatást pályázat útján nyerte. Hosszú évekig a BÉB Rt. volt az állami privatizációs szervezetek egyetlen kárpótlásijegy-letétkezelője is, ami azt jelentette, hogy aki a privatizációs pályázat során kárpótlási jeggyel kívánt fizetni, az a BÉB-nél helyezte jegyét letétbe. Ez a helyzet egészen 1996 őszéig fennállt. Akkor – minden nyilvános indoklás nélkül – a BÉB Rt. ezt a feladatkörét elvesztette, s helyette – 2002-ig – a Codex Értéktár és Értékpapír Rt. lett az ÁPV Rt. KPJ-letétkezelője.6

Természetesen időt vett igénybe és óriási költséggel járt a kárpótlási határozatokat és a KPJ-t szétterítő országos apparátus kiépítése is. A munkát több mint 100 OTP-fiók, valamint a BÉB Rt. közel 30 kirendeltsége végezte. Hogy a kárpótlási igények elbírálásával és a jegyek kiosztásával kapcsolatos társadalmi elégedetlenség mennyiben volt jogos, az viszonyítás kérdése. Tény, hogy az OKKH és a BÉB Rt. apparátusa túl volt terhelve, ellentmondásos jogszabályi környezetben, állandó sürgetés közepette dolgozott. Az érintettek – a kárpótlást igénylő állampolgárok – azonban minderről aligha tudtak, s ha tudtak is, ettől nem lettek megértőbbek. A kormányzati propaganda a kárpótlást sikersztorinak igyekezett beállítani, de ez nem vágott egybe az érintettek személyes tapasztalatával.

1997 végéig a kárpótlási hivatalok több mint 2 millió kérvény alapján 1,8 millió pozitív határozatot hoztak és 137 Mrd Ft címletértékben állítottak ki kárpótlási jegyet, vagyis a kárpótoltak átlagosan 76 ezer Ft címletértékű jegyet kaptak egy-egy határozat alapján. Ezen túlmenően 104 ezer esetben készpénzben történő kárpótlásra adtak engedélyt. (A készpénzes kifizetések összege elhanyagolható volt – kevesebb mint 340 millió Ft.7) Az illetékesek a vagyoni ügyek 99%-át, a személyi ügyek 55%-át minősítették jogosnak. Az ilyen arányú pozitív elbírálás végső soron felveti azt a kérdést is, hogy volt-e egyáltalán értelme egyedileg elbírálni ezt a hatalmas beadványtömeget. Nem lett volna-e lényegesen gyorsabb, olcsóbb és az érintettek számára is megnyugtatóbb megoldás, ha életkor alapján az érintett magyar állampolgárok valamiféle automatizmus szerint részesültek volna kártérítésben, azaz nyugdíj-kiegészítésben? Gyakorlati megfontolások alapján igenlő választ kell adnunk erre a kérdésre. Etikai-politikai meggondolások azonban ezzel éppen ellentétes következtetést sugallnak: nem lett volna igazságos, ha a gyilkos és az áldozat ugyanolyan elbánásban részesül, illetve ugyanakkora összegű kárpótlást kap. És az is tény, hogy a kárpótlás ismételt megnyitását követően már nagyon lecsökkent a jogosnak minősített beadványok aránya.