Mint már korábban említettük, az 1945 előtti földtulajdoni viszonyokat, a nagybirtokrendszert a rendszerváltás idején egyetlen politikai párt sem tekintette példának. Az a javaslat tehát, hogy a termőföldet az arisztokráciának, illetve a katolikus egyháznak kellene visszaadni, fel sem merült. Még a legradikálisabb követeléseket megfogalmazó kisgazdák is arra kényszerültek, hogy valódi céljaikat szóvirágokkal álcázzák. Az ő szándékuk ugyanis az volt, hogy a kárpótlás elsősorban azokat a személyeket, illetve családokat hozza helyzetbe, akiket, illetve akiknek a felmenőit egykor kuláknak bélyegezték;1 földjeiket, vagyonukat elvették és kénytelenek voltak városokba költözni. Ezt ugyan ilyen világosan az FKgP soha nem fogalmazta meg, de ez volt a valódi indoka annak, hogy a jogszabályok lehetővé tették, hogy a földárveréseken az is indulhasson, aki az adott településtől távol eső helyen lakott. Ezt a logikát – más kiindulási alapról – végül az Alkotmánybíróság is támogatta. Sólyom László szerint általános jogelvi szempontok szerint éppen az lett volna elfogadhatatlan, ha a kárpótlási igények elbírálása során aszerint lett volna különbség a magyar állampolgárok között, hogy ki hol lakik. A végül jogerőre emelkedett I. kárpótlási törvény azt mondta ki, hogy az állam kárpótlási kötelezettsége nem is jogi kötelezettség, hanem méltányossági döntés.