Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

2.5.4. Falun nem lehetett visszafelé forgatni a történelem kerekét

Mint már korábban említettük, az 1945 előtti földtulajdoni viszonyokat, a nagybirtokrendszert a rendszerváltás idején egyetlen politikai párt sem tekintette példának. Az a javaslat tehát, hogy a termőföldet az arisztokráciának, illetve a katolikus egyháznak kellene visszaadni, fel sem merült. Még a legradikálisabb követeléseket megfogalmazó kisgazdák is arra kényszerültek, hogy valódi céljaikat szóvirágokkal álcázzák. Az ő szándékuk ugyanis az volt, hogy a kárpótlás elsősorban azokat a személyeket, illetve családokat hozza helyzetbe, akiket, illetve akiknek a felmenőit egykor kuláknak bélyegezték;1 földjeiket, vagyonukat elvették és kénytelenek voltak városokba költözni. Ezt ugyan ilyen világosan az FKgP soha nem fogalmazta meg, de ez volt a valódi indoka annak, hogy a jogszabályok lehetővé tették, hogy a földárveréseken az is indulhasson, aki az adott településtől távol eső helyen lakott. Ezt a logikát – más kiindulási alapról – végül az Alkotmánybíróság is támogatta. Sólyom László szerint általános jogelvi szempontok szerint éppen az lett volna elfogadhatatlan, ha a kárpótlási igények elbírálása során aszerint lett volna különbség a magyar állampolgárok között, hogy ki hol lakik. A végül jogerőre emelkedett I. kárpótlási törvény azt mondta ki, hogy az állam kárpótlási kötelezettsége nem is jogi kötelezettség, hanem méltányossági döntés.

A legnagyobb kormányzó párt, az MDF, azokat a falusi gazdákat kívánta helyzetbe hozni, akik túlélték a kuláküldözést vagy már egy fiatalabb, tanultabb generáció képviselői, akiktől remélni lehetett, hogy igazi mezőgazdasági vállalkozók lesznek majd. Sokak szeme előtt az amerikai farmercsaládok képe lebegett, de erről nyíltan az MDF-esek sem gyakran beszéltek. Mint ahogyan arról sem, hogy a tsz-ekből kilépő, önállóan gazdálkodni kívánó emberek jó része korábban a tsz-ben is vezető szerepet töltött be (agronómus, ágazatvezető stb.), sőt még MSZMP-tag is volt.

Az MSZP, melynek ebben az időszakban nem volt komoly politikai súlya, alapjában véve a tsz-ek fennmaradásáért küzdött, mert úgy gondolta, hogy a tsz-tagság többsége, az egykori cselédek, zsellérek, summások leszármazottai kulturális hátterük és életkoruk miatt nem kívánnak vállalkozóvá válni. Számukra a kvázialkalmazotti lét nagyon is megfelelő, s mindezen okok miatt többségük a 90-es évek elején szocialista szavazónak is számított vagy számíthatott.

* * * * *

Amikor 1989/90 fordulóján világossá vált, hogy jelentős befolyással bíró politikai csoportok tűzték zászlójukra a mezőgazdasági termőföld reprivatizációját, illetve a földkárpótlás gondolatát, az ezzel szemben álló erők elsősorban gazdasági érvekre hivatkoztak. A tsz-be vitt földek visszaadásának jogilag volt különösebb akadálya – annak ellenére sem, hogy 1963-tól az állami földkönyveket a reálfólium elve szerint vezették, ami annyit jelentett, hogy ettől kezdve a nyilvántartás alapja nem az ingatlantulajdonos személye, hanem maga az ingatlan mint önálló nyilvántartási egység. Ugyanakkor viszont a tsz-tagok túlnyomó többsége megőrizte az ún. részaránylapokat, amelyeket annak idején kaptak.

A rendszerváltást követően a földek visszaadását ellenző szakértők egyrészt arra hívták fel a figyelmet, hogy az 1945–47 közötti földosztás „nyertesei”, az egykori parasztok már jórészt nem élnek, leszármazottaik pedig városlakók. Az SZDSZ szakértői azzal érveltek, hogy az egykori földtulajdonos parasztok gyermekeinek és unokáinak kétharmad része városlakó, így az FKgP tervei alapján túlnyomórészt olyanok jutnak majd földtulajdonhoz, akik maguk nem foglalkoznak földműveléssel és a jövőben sem kívánnak visszatérni az agráriumba.2 Így a mezőgazdaság nagyrészt városi járadékosokat tart majd el, az ő jövedelmük nem fog visszaáramolni az ágazatba. Ráadásul a földjáradék beépülne az árakba, és így valójában a tulajdon nélküliek fizetnék meg a földtulajdonosok jövedelmeit. A másik érv – amelyet egyébként a Fidesz is és az MSZP is hangsúlyozott – az volt, hogy a földbirtokok elaprózódása rontani fogja a magyar mezőgazdaság általános versenyképességét.

A három ellenzéki párt kétségbe vonta a földkárpótlás jogszerűségét és igazságosságát is. A Fidesz arra helyezte a hangsúlyt, hogy az 1945 utáni földfoglalások és földosztások tulajdonképpen jogszerűtlenek voltak (noha igazságosnak mondhatjuk őket), hiszen ellenszolgáltatás nélkül vették el a korábbi tulajdonosok földjét. Az SZDSZ viszont az 1945-ös földosztás igazságtalan momentumaira hívta fel a figyelmet: akkor sem kapott mindenki földet, aki „megérdemelte” volna (elsősorban a romák, azok, akik szovjet hadifogságban voltak stb.), míg az MSZP a kárpótlással nehéz helyzetbe hozott termelőszövetkezeti parasztság jogai és érdekei mellett emelt szót.

Az MDF–KDNP–FKgP koalíciót sem gazdasági, sem jogszerűségi, sem igazságossági érvekkel nem sikerült „lebeszélni”. Ragaszkodtak a kárpótláshoz, s ezen belül a földreformmal egyenértékű földkárpótlási programhoz. A mából visszatekintve jól láthatók az okok is: az FKgP által képviselt populista-nacionalista érvrendszernek az 1990-ben győztes politikai erők sem intellektuálisan, sem érzelmileg nem tudtak ellenállni. Noha értették és tudták, hogy a kárpótlás negatív gazdasági következményekkel fog járni, lelkük mélyén igazságosnak érezték azt, ami valójában eleve igazságtalan volt, és amiről előre lehetett látni, hogy további igazságtalanságot fog eredményezni. Nemcsak a kisgazdák, hanem az MDF vezetőinek jelentős része is így gondolta.3

A földkérdés többször is megjárta az Alkotmánybíróságot. A taláros testület, ha módosításokkal is, de végeredményben áldását adta ahhoz, hogy a termelőszövetkezetek földjét is bevonják a kárpótlás alapjául szolgáló – képletes – földalapba.4 A földárverések 1992 augusztusában kezdődtek, és 1994 végéig 90 százalékban be is fejeződtek. Bár a földlicitálások formális lezárására 1997. augusztus 20-án került sor, valójában még 2012-ben is voltak licitek, sőt a peres ügyek miatt még későbbre is maradt elintéznivaló. Persze minél később került sor földárverésre, annál kisebb volt a valószínűsége annak, hogy az „eredeti” kárpótoltak még birtokában legyenek a korábban megkapott kárpótlási jegynek. Ezért érthető, hogy amikor 2009 őszén Békéscsaba határában földárverést hirdettek, országos botrány robbant ki. Mindenki azt gyanította ugyanis, hogy ingatlanbefektetők készülnek – a szabadpiacon megvásárolt jeggyel – kedvezményes módon földhöz jutni.5

13: Mádl Ferenc a kárpótlásról utólag is szentimentálisan gondolkodott

Halála előtt két évvel Mádl Ferenc (2009) egy hosszabb tanulmányt tett közzé a privatizációról, amelynek az Antall-kormányban egy időre közvetlen irányítója volt. A termőföld reprivatizációjáról szólva a jogtudós, az egykori privatizációs miniszter, a későbbi köztársasági elnök utólag is az Alkotmánybíróságra hárította a felelősséget a szerinte hibásan megvalósult gyakorlatért. „Magyarország – az Alkotmánybíróság reprivatizációellenes állásfoglalása miatt – az általános kárpótlási rendszer jegyében, a föld népét sajnos általában nem engedte vissza eredeti tulajdonához és eredeti életformájához: történelmi jussát a kárpótlási jegyek szerény összegeivel fizette ki. Ezzel a földműves-paraszti életforma anyagi-tárgyi feltételeit már nem lehetett ígéretesen életre kelteni. Pedig akkor még sok családban megvoltak a paraszti életvitel hagyományai, a gazdasági épületek és felszerelések. A magyar parasztság sokmilliós tömegének a szabadság és polgári értékrend újjáépítésétől várt utolsó lehetőségét sodorta el a földhözragadt reprivatizáció-ellenesség. A polgári társadalmi struktúra jobb jövője szempontjából is több mint hiba, hogy ezzel a kormány nem tudott hatékonyan szembemenni. […] A farmergazdaságok és a kisparcellás földművelés szerepének erősödése ellenére a magyar mezőgazdaságot ma is a nagybirtokrendszer jellemzi. Ez jobb jövőnk egyik nagy gondja. ”

A földtörvény 2012. évi módosítása. 2013 tavaszán járt le az a 7+3 éves moratórium, amelyet a földforgalom korlátozása érdekében Magyarország az Európai Uniótól kapott. Ezt megelőzően a 2. Orbán-kormány tovább szigorította a földtörvényt, amely – más, ugyancsak fontos problémákon túlmenően – azt is eredményezte, hogy a kárpótlás útján földhöz jutott emberek a korábbinál is rosszabb feltételek mellett értékesíthették a termőföldet, és szűkültek a bérbeadás lehetőségei is. A jogalkotó szándéka – amelyet egyébként nem is titkolt – a középbirtokos vállalkozói réteg helyzetbe hozása volt, és egyáltalán nem volt tekintettel a kárpótlás korábbi kedvezményezettjeire. Az új szabályok szerint, ha az egykori kárpótolt el akarja adni a földjét, akkor azt csak az állam hozzájárulásával, az állam által jóváhagyott magánszemélynek adhatja le. Az adott keretfeltételek mellett a földárak továbbra is nyomottak maradnak, hiszen a kereslet adminisztratív korlátozása szükségszerűen ide vezet.6

A kárpótlási törvény 2016-os módosítása. A 3. Orbán-kormány egyéni képviselői indítvány útján 2016 nyarán azzal az indoklással próbálta meg módosítani az 1991-es, I. kárpótlási törvényt, hogy a kárpótlási folyamat lezárása érdekében állami tulajdonba kívánta venni a mezőgazdasági szövetkezetek azon megmaradt termőföldjeit, amelyek kárpótlásra lettek kijelölve, de valamely okból mégsem kerültek KPJ ellenében értékesítésre. A kormány szándéka az volt, hogy az ily módon államosított földeket azután a „Földet a gazdáknak” (6.2.15.) program keretében elárverezze. Ennek érdekében hatályon kívül helyezte volna azt a rendelkezést, ami lehetővé tette a szövetkezeti földek kárpótlási jeggyel való megvételét.

A törvény úgy ment át az Országgyűlésen, hogy a közvélemény egyáltalán nem vett róla tudomást. Ezért meglepetés volt, hogy a megszavazott törvényt Áder János köztársasági elnök nem írta alá, hanem megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek. Áder azt tartotta aggályosnak, hogy az új rendelkezés nem határozza meg, hogy mire terjed ki az állam tulajdonszerzése. Szerinte a módosított szöveg értelmében „az állam a földalapok kijelölésének elmaradása esetén feltétel nélkül, előre meg nem határozott mértékben, ingyenesen szerezne tulajdont a szövetkezeti használatban álló termőföldeken”.

2016-ban ugyanebben a tárgyban született egy másik törvény is, a 2016. évi CII. törvény, amely egy sor korábbi törvényhelyet azért módosított, hogy a földárveréseket 2016. október 20-ával, a törvény kihirdetésekor – egyszer s mindenkorra – be lehessen fejezni. Ezt a törvényt egy magánszemély azzal támadta meg az Alkotmánybíróságon, hogy egy adott településen egy adott termelőszövetkezet földjét azért nem lehetett elárverezni a kárpótoltak számára, mert az Országgyűlés ezt az új törvénnyel megtiltotta, s így ő és más jogosultak nem kaptak lehetőséget arra, hogy törvényen alapuló vételi jogukkal éljenek. Az AB ezt az alkotmányjogi panaszt megalapozottnak találta és utasította az Országgyűlést, hogy 2018 végéig módosítsa a törvényt.7 Vagyis: a földkárpótlás lezárása a 2016-os törvénnyel nem következett be.

Összefoglalás. Végeredményben az ország 6 millió hektáros mezőgazdasági területéből 2,1 millió hektárt (ha) érintett a kárpótlás, s mintegy 30-32 Mrd Ft címletértékű KPJ került felhasználásra, ami a kibocsátott volumen kb. egynegyedének felel meg. Aranykoronában számítva a kárpótlásra kijelölt terület nagysága 42 millió AK volt. Közel 2 millió család volt jogosult a kárpótlásra,8 de ténylegesen a földárveréseken csak 760 ezren szereztek tulajdont. Ez valójában ennél lényegesen kevesebb személyt, illetve családot jelentett, hiszen semmi akadálya nem volt annak, hogy egy személy vagy egy család több árverésen is induljon.9 A bevont jegy mennyiségből valamivel több mint 6 Mrd forintnyi az állami gazdaságokhoz, míg 25-26 Mrd forintnyi a termelőszövetkezetekhez került. Amire a szakértők előre figyelmeztettek, be is következett:

A deklarált alapelv ellenére mégis történt reprivatizáció: a volt állami gazdaságok dolgozóinak 20 aranykorona-értékben ingyenes földosztást engedélyeztek.
Bár a jogszabályok ezt igyekeztek gátolni, a gyakorlatban mégis tömegesen fordult elő, hogy a földárveréseken olyanok is részt vettek, akik nem alanyi jogon jutottak jegyhez, hanem pénzért vásárolták. Őket nevezte később a tőkepiaci köznyelv „mezítlábas” jegytulajdonosnak.
A kárpótlással szerzett földek 40%-át azonnal bérbe adták – vagyis tényleg olyanok jutottak az árveréseken földhöz, akik nem akarták és nem is tudták volna azt megművelni.10 Az ágazatból emiatt azóta is folyamatos a forráskivonás, mert a földtulajdonosok a földjáradékot másutt költik el. Ráadáskedvezmény volt, hogy a hosszú távú bérbeadás jövedelme adómentes.
Kedvezőtlenné vált a méretnagyság szerinti birtokstruktúra is. A kárpótlással szerzett földek nagysága országos átlagban 4,4 ha volt.11
A szántóföldek esetében a föld mintegy 40%-a a kárpótlás keretében kizárólagos (1/1) tulajdonként került kiméretésre, míg 60%-a a szövetkezeti részarány-tulajdon kiosztása során osztatlan közös tulajdonba került (6.2.15.). Az ültetvények, erdők és gyepek esetében is hasonló, vagy még ennél is magasabb volt a közös tulajdon aránya. Az ilyen földrészletek jellemzően 20–50%-kal alacsonyabb áron cseréltek gazdát, mintha kizárólagos tulajdonban lévő területről lenne szó.12
Az állami földalapok nem voltak elegendőek a földigények kielégítésére. Nemcsak az történt, hogy az állami gazdaságok13 földjét teljes mértékben felosztották, és a szövetkezetek kénytelenek voltak lemondani földjeik kétharamadáról – ez benne volt az 1992. évi II. törvény koncepciójában14 –, de erdőket, természetvédelmi területeket is be kellett vonni. Igaz, a kárpótlásba bevont erdőterület, arányait tekintve nem volt jelentős (kb. 3%) – mégis erőteljes társadalmi visszhangot váltott ki az a tény, hogy nagy értékű erdők így kerültek hozzá nem értők magántulajdonába.
A földkárpótlás káros hozadéka, hogy még 2015-ben is 950 ezer hektár kényszerközösségek tulajdonában volt, amelyekből – gyengébb forgalomképességük miatt – menekülni is csak nehezebben lehet.
Hosszú időn át megoldatlan maradt 500 000 ún. külső szövetkezeti üzletrész-tulajdonos helyzete. A kárpótlás szempontjából ugyanis a törvények megkülönböztették az aktív és az inaktív tsz-tagokat. Erre azért volt szükség, mert világos volt, hogy különben nem lesz elengedő föld a kárpótlásra. Ezért kimaradtak a kárpótlásból azok, akik 1991-et megelőzően legalább 5 évig tsz-tagok voltak, de 1991-ben már nem – cserébe viszont üzletrészt kaptak a tsz felosztásra nem került, megmaradt vagyonából. Annak érdekében, hogy a tsz-ek ne váljanak működésképtelenné, a külső üzletrész-tulajdonosokat a törvény korlátozta abban, hogy részarányuknak megfelelően részt vehessenek a tsz irányításában, a vezetőség megválasztásában.

14: Az ún. külső üzletrész-tulajdonosok ügye

A szövetkezeti üzletrész az 1980-as évek végén, az első tulajdonosi reformkísérletek során keletkezett, amikor a szövetkezetek vagyonának egy részét nevesítették a tagok között. Az üzletrészek birtokosai – eltérően a gazdasági társaságok tulajdonosaitól – nem voltak jogosultak a szövetkezet vagyonából való arányos részesedésre. A tag kilépése vagy halála esetén az üzletrész értékét nem kellett kifizetni, az viszont örökölhető, másra átruházható, azaz külső üzletrésszé vált. Az idő múlásával a mezőgazdasági szövetkezetekben egyre nagyobb lett a külső üzletrészesek aránya.

Az 1992. II. tv. elrendelte a vagyon részleges megosztását, valamint a tagok nevére írását. Ez folytatása volt az 1967. évi III. tv.-t módosító 1989. évi XX. tv.-nek, amely – hangsúlyozottan fakultatív jelleggel – lehetővé tette a termelőszövetkezetek vagyonának részleges és számos korlátozó rendelkezéssel szabályozott felosztását. Ezen az Antall-kormány „csak” annyi változtatott, hogy az átalakulás kötelező volt, vagyis – ahogyan az Alkotmánybíróság utólag megfogalmazta – kényszerátalakításra került sor.15 1992-ben 1260 tsz működött, ezek alakultak át, aminek nyomán a teljes szövetkezeti vagyon forgatható értékpapír formájában a szövetkezeti tagok tulajdonába került. Az átalakult tsz-ek közül a későbbiekben legalább 500 átalakított tsz csődbe ment.

A külső résztulajdonosok ügye – az FKgP nyomására – először 2000 őszén került a politika célkeresztjébe, és 2000 utolsó napjaiban született meg a vonatkozó törvény.16 A megoldást egy közgazdasági és egy jogi-erkölcsi megfontolás nehezítette. Közgazdasági szempontból a gondot az jelentette, hogy az üzletrész-tulajdonosok kivásárlása csak a szövetkezetek megmaradt eszközvagyonának kárára mehetett végbe, az viszont jórészt a bankok felé volt lekötve az elmúlt évek során felvett hitelek fedezeteként. Más szóval az a veszély fenyegetett, hogy a bankok saját hiteleik védelme érdekében kénytelenek lesznek felszámolást kezdeményezni egy sor amúgy is nehéz helyzetben lévő termelőszövetkezet ellen. A jogi-erkölcsi megfontolás pedig az volt, hogy vajon miért jár megkülönböztetett elbánás a mezőgazdasági termelőszövetkezetek egykori tagjainak, ha ugyanakkor ezt a privatizált ipar, kereskedelem, idegenforgalom és bankszféra szövetkezeteinek egykori dolgozói nem kapták meg. Az ügyben a mezőgazdasági szövetkezeteket finanszírozó bankok komoly nyomást fejtettek ki az általuk nyújtott közel 140 Mrd Ft hitel fedezetének védelmében. A törvény – a Bankszövetség, több mezőgazdasági érdekszövetség és az SZDSZ indítványa alapján – az AB-hez került. A döntés viszonylag gyorsan megszületett: a bíróság a törvényt és a végrehajtásához szükséges kormányrendeleteket 2001. április 11-én teljes egészében, visszamenőleges hatállyal megsemmisítette.17 Ezt követően az 1. Orbán-kormány a kérdést rendeleti úton szabályozta: így kezdett hozzá 2001 őszén a kártalanításhoz. Az első pár hónapban 186 ezer üzletrészeladási ajánlat futott be,18 a végszámla már 692 szövetkezetet és 365 ezer külső tagot érintett. A 64,5 Mrd Ft névértékű, visszavásárolt üzletrészeket azután a Medgyessy-kormány – mi mást tehetett volna? – megpróbálta ár- és hitelkedvezménnyel ismét értékesíteni különféle félállami cégeknek. Mire belátható közelségbe kerültek a 2006. évi választások, kiderült, hogy ez sem megoldás. Ekkor született a vagyonkezelési konstrukció ötlete, de abból sem lett semmi.

Végül az egész visszavásárolt üzletrészcsomag a Szövür Kft.-be tömörítve az ÁPV Rt.-hez került, ami – egyebek között – a 2006. évi költségvetés utólagos módosítását igényelte. Az új ötlet mindezek után az volt, hogy az ÁPV Rt. ingyenesen adja vissza a szövetkezeteknek az üzletrészeket (7.2.). Ez néhány hónap leforgása alatt sikerült is – legalábbis amikor a szövetkezet még legalább papíron létezett. A maradék, értékben számítva mintegy 8%, darabszámra 33 üzletrész eladása 2006 novemberében kezdődött csak meg,19 és 2007 januárjában zárult. A vevő az Agrario Követeléskezelő és Pénzügyi Tanácsadó Kft. volt, mely 50 M Ft-ot fizetett.

De ezzel még nem ért véget a szövetkezeti üzletrészre vonatkozó szabályozás kálváriája. Egy elkötelezett tsz-tagokból álló csoport – horribilis anyagi követeléseket megfogalmazva – még 2010-ben is különféle jogi fórumokat ostromolt annak érdekében, hogy a tsz-ek kárára végrehajtott kárpótlásért az ország egykori tsz-tagjai is kapjanak kárpótlást.20

A kárpótlási jeggyel megszerzett földek egy részét viszonylag hamar kivették a művelésből, és felparcellázták – jóllehet ezt a törvény kifejezetten tiltotta. Csak éppen a szankcionálásnak nem akadt felelőse.21 Elvben a vállalkozásszerűen földműveléssel foglalkozó kárpótoltak jogosultak voltak egy ún. mezőgazdasági támogatási utalványra is, amellyel kiegészíthették a számukra megítélt kis összegű jegymennyiséget. A gyakorlatban – mint erre az ÁSZ (1995c) jelentése is utalt – olyanok is kaptak többlet földvásárlási lehetőséget, akik a kárpótlási eljárásban már megkapták a maximális jegymennyiséget.
A földtulajdon változásával a földhivatalok nem tudtak lépést tartani, mi több, a földtulajdonosok egy része kifejezetten ellenérdekelt lett abban, hogy de facto tulajdonjoga bejegyzésre kerüljön – így még éveken át fennmarad a tulajdonjog bizonytalansága. Több tulajdonosi csoport is az „eltitkolók” kategóriájába tartozik. Sok magánszemély ugyanis úgy jutott földhöz, hogy a másodpiacon vette az ún. határozatos kárpótlási jegyet. Tudott tény, hogy az ország nyugati megyéiben külföldiek is – elsősorban a kitelepített svábok leszármazottai (1.1.10.) – vásároltak földet a kárpótlás során, ám az így szerzett tulajdont ők sem jegyezhették be.22

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_5100/#m1259peam1_5100 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_5100/#m1259peam1_5100)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_5100/#m1259peam1_5100)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

2.5. ábra. Átlagos birtokméret az Európai Unióban (hektár)

Forrás: Az Eurostat 2010-es adatai alapján, http://index.hu/gazdasag/2015/09/22/fold/

1	1953 elején 72 ezer család neve szerepelt a kuláklistákon (Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal, 1998: 18).
2	SZDSZ (1990: 33).
3	Jeszenszky Géza (2011), az Antall-kormány külügyminisztere egy Antall Józsefről szóló, visszaemlékező írásában szintén úgy fogalmazott, hogy „sajnos” az AB megakadályozta az 1947-es földbirtokviszonyok helyreállítását (id. mű: 192).
4	Részletesen lásd Sepsey (1998: 338–340).
5	A felháborodás akkora volt, hogy az igazságügyi miniszter kénytelen volt felfüggeszteni a már meghirdetett árverést (NSZ, 2009. szept. 24.).
6	Mindezekre az összefüggésekre nyomatékosan hívta fel a figyelmet Herényi Károly egykori MDF-politikus a törvény zárószavazása előtt megjelent cikkében („Búcsú a kárpótlástól”; NSZ, 2012. nov. 12.).
7	IV/1002/2017. AB határozat.
8	Kovách (2012: 69).
9	Az elemzést nehezíti, hogy az OKKH nyilvántartásai kizárólag aranykorona- (AK) értékeken alapulnak, miközben a jelenkori gazdaságstatisztika hektárban, a hagyományos agrártörténeti munkák viszont kataszteri holdban számolnak. Az I. kárpótlási törvény 1 AK értékét szántó esetén 1000 Ft-ban, erdő esetén 4000 Ft-ban állapította meg. Egyes nyilatkozataiban az OKKH 2,6 millió hektárra becsülte a kárpótlással érintett földterület nagyságát és 428 ezer új földtulajdonost említett. Lásd például http://24.hu/fn/gazdasag/1997/10/15/k_rp_tl_hi/
10	Kovách (2012: 69).
11	Kovách (2012: 69).
12	Orlovits (2009).
13	A rendszerváltás idején 121 – Kovách (2012) szerint 128 – állami gazdaság működött a magyar mezőgazdaságban. Átlagos területek 6000 hektár volt. Közülük 103-at 1992-ben és 1993-ban már társasággá alakítottak. Az utódszervezetek privatizálására csak később, jobbára 2000 után került sor (id. mű: 69).
14	Az AB egyetértésével az Országgyűlés úgy intézkedett, hogy a szövetkezetek – az igények diktálta mértékben – kötelesek ingyen felosztani saját földjeiket saját tagjaik között. Egyesek vitatták, hogy az AB-nek ez a döntése mennyire van összhangban más döntéseivel, s nem lett volna indokolt immár a termelőszövetkezetek kárpótlási jogosultságáról beszélni. A jogi érveket lásd Sárközy (1993: 98–99) és Sárközy (2012: 201).
15	Lásd 16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991, 58, 63.; 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88, 107.; 15/1993. (III. 12.) AB határozat, ABH 1993, 112, 117.; 595/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 383, 385.; 598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 560.
16	2000. évi CXLIV. törvény a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészről (Mgüt.)
17	10/2001 AB határozat.
18	NSZ, 2000. dec. 7. Lásd még a Bankszövetség nyilatkozatát a Bank és Tőzsde Banklevél c. mellékletében 2000. december; HVG, 2001. okt. 27. Fontos még a HVG, 2005. júl 16.-i írása is.
19	A pályázati hirdetményt lásd Napi Gazdaság, 2006. nov. 17–18.
20	Lásd „Kárpótlás: 34 ezer milliárdot követelnek a régi téesztagoknak”, Somogyi Hírlap, 2010. július 9.
21	Az I. kárpótlási törvény szerint csak az szerezhetett jeggyel földet, aki vállalta, hogy azt 5 éven belül a termelésből nem vonja ki. Az előírás megszegését a törvény kártalanítás nélküli állami tulajdonba vétellel bünteti. Nem rendelkezett azonban arról, hogy az előírás betartásának kötelezettségét mely szerv ellenőrzi. Rosszallással állapította meg az ÁSZ (1995c), hogy emiatt szankcióra egyetlen alkalommal sem került sor.
22	Pontosabban szólva a tulajdonjog bejegyzése azoknál ütközik nehézségbe, akik 1994 júniusát követően vásároltak földet – addig ugyanis sem a külföldiek, sem a gazdasági társaságok földszerzése nem ütközött korlátokba (6.2.13.).