Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

Habent sua fata libelli

Azaz, a latin mondás szerint, a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Közgazdász vagyok – könyvem célja a magyarországi privatizáció közgazdasági összefüggéseinek bemutatása. De már a tartalomjegyzékből kiviláglik, hogy az értekezés bőséges teret szentel a privatizáció politikai, jogi, számviteli és technológiai összefüggéseinek is. Másfelől viszont a magyarországi privatizáció számos részterülete – így például a termőföld és az erdők privatizációja,1 az elektronikus média, a sportvilág magánkézbe adása – lényegében kimaradt a vizsgálódásból. Ez részben definíciós kérdés – amiről fentebb már szóltunk –, részben terjedelmi kérdés, de a szerző személyes életútja is része a magyarázatnak.

Különböző beosztásokban, zömmel az eladói, de később a vevői oldalon is ülve magam is részt vettem a privatizációban. 1993 és 1996 között a privatizációs kormánybiztos helyetteseként, az ÁVÜ, az ÁV Rt., majd az ÁPV Rt. munkatársaként, leginkább a hagyományos értelemben vett vállalati szféra privatizációjával kerültem kapcsolatba. A rendszerváltást megelőző időszak zsargonját követve a nagy cégek, vagyis az ipari nagyvállalatok, a kereskedelmi és szolgáltató vállalatok, valamint a pénzintézetek tartoztak ebbe a körbe. Ezt a szférát volt módom megismerni – sem erőm, sem lehetőségem nem nyílt arra, hogy ennél tágabb területekre merészkedjek.

A privatizáció témájától 1996 után sem szakadtam el. Egyrészt kutatóként egyetlen pillanatra sem hagytam fel a nyomtatott információk gyűjtésével és feldolgozásával. Másfelől pályám újabb állomásain is izgalommal kerestem a privatizációval való összehasonlítás lehetőségeit. Sok ilyen összehasonlítási lehetőség adódott. 1997–1998-ban a Pénzügyminisztérium helyettes államtitkáraként a nyugdíjreform, az önkormányzati rendszer reformja és az egészségügy reformja tartozott közvetlen munkakörömhöz. 2002–2004 között a MÁV Rt. igazgatósága tagjaként, 2002–2008 között az MVM Rt. felügyelőbizottsága tagjaként tehettem szert ebből a szempontból is hasznos megfigyelésekre. És végül: fontos tapasztalatokkal szolgált az a még ma sem lezárult időszak is, amit 2007 szeptemberétől az ÁPV Zrt. FB-tagjaként, illetve az MNV Zrt. ellenőrző bizottsági tagjaként töltöttem el.

A privatizáció tűzvonalában eltöltött évek egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a döntéshozatal mechanizmusait nem szabad és nem lehet pusztán közgazdasági oldalról megközelíteni. Az egyes tranzakciók alapösszefüggései nem is érthetők meg más szakterületek szempontjainak figyelembevétele nélkül. Sokszor átélt, személyes tapasztalatom, hogy aki döntési helyzetben van, az pusztán a közgazdasági (üzleti) racionalitás szempontjaira hivatkozva nem léphet át az egyéb szakterületek álláspontját képviselő személyeken, intézményeken. Nyersebben fogalmazva: az üzleti racionalitás nem minden. Ha valami törvénybe ütközik, akkor azt akkor sem szabad megtenni, ha egyébként meg vagyunk győződve arról, hogy a törvény a rossz. S ha egy privatizációs koncepció igazáról a szakértők nem tudják meggyőzni a politikusokat, a kormányt, az Országgyűlést, akkor nem lehet – vagy legalábbis kockázatos – partizánakciókkal eltérni a demokratikus intézmények által kijelölt iránytól.

A privatizáció, az állami vagyon eladása önmagában véve nem tudományos probléma. Nincsenek benne bonyolult elméleti összefüggések, nincs szükség modellekre, kísérletekre. A tranzakciók végrehajtásában, illetve a folyamatok utólagos elemzésében a nehézségek nem a bonyolultságból, hanem az összefüggések szerteágazó voltából adódnak. Mivel a gazdaság alapvető termelőeszközeiről van szó, minden esetben sokféle érdek, szabályrendszer és szervezet érintettsége merül fel. Ez szükségképpen visszahat e könyv szerkezetére és stílusára: minden kérdést sok oldalról kell körüljárni, s ezáltal gyakorta megesik, hogy a jogi, számviteli vagy műszaki összefüggések bemutatása nagyobb terjedelmet igényel, mint a közgazdasági jellegű fejtegetés.

Könyvem a privatizációt a posztszocialista rendszerváltás kontextusában tárgyalja. Bármennyi is a hasonlóság a nemzetközi trendekkel – ezekről röviden korábban már szó esett – egy pillanatra sem gondolom, hogy a magyar privatizációt meggyőző módon lehetne úgy elemezni, mint a német, angol, olasz stb. folyamatok helyi leképeződését. Nyilvánvaló, hogy nem! Itt, Magyarországon, és persze a többi posztszocialista országban a folyamatok más szabályszerűségek alapján zajlottak és zajlanak ma is.

Fontos előrebocsátani azt is, hogy ez a könyv a privatizáció makroökonómiáját állítja az elemzés középpontjába. Ezt nem fogom fejezetről fejezetre hangsúlyozni, ezért érdemes lesz mindvégig keresni a szövegben azokat a táblázatokat, számadatokat, szöveges utalásokat, ahol az egyes tranzakciók nagyságrendjének bemutatása található. Az elmúlt két évtized történései között számos olyan esemény volt, amely joggal váltott ki közérdeklődést, esetenként közfelháborodást. Egy-egy esemény hírértéke, politikai értelemben vett fontossága azonban nincs szükségszerű korrelációban az esemény gazdasági/üzleti súlyával, s ez még akkor is igaz, ha esetenként nagyszámú, de kis értékű tranzakcióról van szó. Példaként említhetem az ún. előprivatizációt, amelynek keretében tízezer bolt, étterem és más szolgáltató üzlet került magántulajdonba. Ez a több éven át zajló eseménysorozat sok tízezer embert érintett közvetlenül és százezreket áttételes módon. Mégsem mondhatjuk, hogy a nemzetgazdaság szempontjából az előprivatizáció kiemelkedően fontos esemény lett volna, fontosabb, mint az energiaszektor vagy a bankvilág négy-öt legnagyobb cégének eladása.