Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

2.6.1. A kárpótlási jegy valódi értékének meghatározása

Amikor egy értékesítésre kerülő vállalatot az állami vagyonkezelő szervek pályázaton hirdettek meg, megkerülhetetlen volt, hogy a döntéshozó összemérje a különféle formában megtett vételi ajánlatokat. Rendszeresen előfordult, hogy a pályázók fizetési ajánlatukban különféle arányban szerepeltettek készpénzt és KPJ-t. (Pl. „A” ajánlat: 50% készpénz + 50% KPJ és „B” ajánlat: 30% készpénz + 70% KPJ). Különösen az ún. decentralizált privatizáció során történt meg gyakran, hogy nagy értékű vagyontárgyakhoz (pl. szállodákhoz, éttermekhez) lehetett jutni 20-30%-os árfolyamon vásárolt kárpótlási jeggyel. Ugyanez volt a mechanizmus a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet által bonyolított eladások során. Kétséges, hogy az ilyen konstrukcióban megvalósult pályázatokon és aukciókon mennyire érvényesült a tisztességes piaci verseny és milyen mértékű volt a bennfentesek egymás közti összejátszása – a „külső” befektetőkkel és az állammal szemben.

Nincs és soha nem is volt teljesen egyértelmű jogi szabályozás a tekintetben, hogy a privatizáció során miként kell összemérni a különféle ajánlatokat,1 noha az ÁVÜ maga is közzétett olyan számítási segédanyagokat, amelyek elvileg lehetővé tették volna, hogy mind a befektetők, mind a döntéshozók egyazon algoritmus szerint számoljanak!2

Amennyiben decentralizált privatizációról volt szó – tehát az eladó nem közvetlenül az állami vagyonkezelő –, a pályázatot meghirdető társaság jogosult volt arra, hogy a kiírásban maga határozza meg, milyen árfolyamon számítja be a kárpótlási jegyet. Viszont az olyan pályázatoknál, amelyek esetében az állami vagyonkezelő az értékesítő (és ez a többség!), a törvényi előírások ellentmondásos útbaigazítást adtak. Az 1990–93 közötti időszakban az ÁVÜ azt a gyakorlatot követte, hogy a belföldi értékesítéseknél a KPJ-t kamatokkal növelt címletértékkel vette figyelembe mind a pályázatok összehasonlítása, mind a szerződéskötés során. Felmerült azonban egy olyan javaslat is, hogy a pályázatok egy részében csak készpénzzel, míg más pályázatok esetében csak kárpótlási jeggyel lehessen fizetni – ezzel ugyanis megszűnt volna a készpénz és a jegy közvetlen összehasonlításának kényszere.

Bár ez logikus elképzelés volt, a gyakorlatban két okból is csak kivételes esetekben alkalmazták. A tisztán készpénzes értékesítés azért nem ment, mert a kárpótlási törvény fő szabályként kötelezővé tette a 10, illetve a 20%-os KPJ-befogadást. A tiszta KPJ-es eladás viszont az ÁVÜ számára volt finanszírozhatatlan, hiszen a belterületi föld ellenértékét, a társaságnak visszajáró 20%-ot és az eladással összefüggő tranzakciós költségeket az ÁVÜ-nek készpénzben kellett kifizetnie.3 Más szóval legalább e három tétel erejéig mindenképpen kívánatos volt egy szerény mértékű készpénzhányad kikötése. Másfelől viszont az is nyilvánvaló volt, hogy a kárpótlási jeggyel történő pályázás a potenciális új tulajdonosok számára is kockázattal járt. Minthogy a pályázóknak a pályázat beadásakor már rendelkezniük kellett a felajánlásra kerülő jegymennyiséggel, előfordulhatott, hogy sikertelen pályázás esetén a jegytömeg a pályázó nyakán maradt vagy csak tetemes árfolyamveszteséggel tudta értékesíteni. Tekintettel arra, hogy egy-egy nagyobb pályázat kiírásakor a KPJ-árfolyamok általában emelkedtek, a jegyvisszaváltás valóban sokszor tízmilliós árfolyamveszteséget eredményezett a pályázó(k)nak.

De a pályázók szempontjából voltak további kockázatok is. 1994-ben, amikor egyértelművé vált, hogy az új kormány programjában a készpénzért való értékesítés kiemelt hangsúlyt kap, kísérlet történt a változtatásra. A véletlen úgy hozta, hogy a kísérlet alanya a Nyugat-Dunántúli Tüzép Rt. volt, egy közel 400 millió Ft értékű társaság, amelynek értékesítése még a választások előtt kezdődött, de a pályázat kihirdetésére már a választások után került sor.4 Erre a cégre komoly vevői érdeklődés mutatkozott: a társaság MRP-szervezetén kívül pályázott egy magyar állampolgárságú egyéni vállalkozó, valamint egy magyar társaságokból álló konzorcium is. Az adott esetben mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy itt a KPJ csak fizetési eszköz – minden pályázó a másodlagos piacon vásárolt jeggyel fog fizetni.

A készpénzt előtérbe helyező gazdaságpolitika szellemében az ÁVÜ apparátusa egyszer csak „felfedezte”, hogy a kárpótlási törvény eddig hivatkozott paragrafusának létezhet egy új szellemű olvasata is. A törvényi kötelezettséget az I. kárpótlási törvény 8. ♣ (3) bekezdése tartalmazza, mely szerint a gazdasági társasággá

„átalakuló állami vállalatok vagyonmérleg szerinti vagyonának [...] legalább 10%-áig kell ellenértékként kárpótlási jegyet elfogadni. Az ezen felüli mértéket az ÁVÜ határozza meg.”

Korábban – mint láttuk – az volt a gyakorlat, hogy a pályázati felhívásban meghirdetett mértékű KPJ-fizetés – ha egyáltalán volt ilyen megkötés – teljes mértékben a kamattal növelt névértéken került beszámításra. Most felvetődött az az értelmezési lehetőség, hogy az állami vagyonkezelő szervek csak a részvények 10%-ának megfelelő mennyiségű KPJ-ajánlatot fogadjanak be kamattal növelt címletértéken, az azon felüli KPJ-mennyiséget viszont a jegy mindenkori piaci értéke szerint vegyék figyelembe. Ezért az a döntés született, hogy az ÁVÜ versengő árajánlatot kér a pályázóktól oly módon, hogy a készpénzes ajánlatokat a KPJ-s fizetési módnál magasabb pontszámmal osztályozza. A KPJ ilyen módon történő „leértékelése” azonban olyan tiltakozást váltott ki, hogy az IT felfüggeszteni kényszerült korábbi határozatát, és 1994. szeptember 5-én írásos megkeresésben fordult az Igazságügyi Minisztériumhoz (IM) kérve, hogy a tárca foglaljon állást ezen értelmezés törvényességéről. Mi több, ugyanezekben a napokban – dátum szerint valamivel korábban, 1994. augusztus 23-án – az ÁVÜ egy másik levelet is írt a minisztériumnak, amelyben az IM elvi állásfoglalását kérte egy olyan IT-határozattervezettel kapcsolatban, amely a privatizációs pályázatok során általában is a készpénzfizetést helyezte volna előtérbe minden más fizetési móddal szemben.

Az IM 1994. augusztus 26-án kelt elvi állásfoglalása – a kárpótlási jegyekre vonatkozó kérdéseket illetően – alapjában véve elutasító volt. A minisztérium arra hívta fel az ÁVÜ figyelmét, hogy az 1994. évi Vagyonpolitikai Irányelvek (VPI) továbbra is érvényben vannak,5 s ott összegszerűen meghatározott módon szerepel, hogy az ÁVÜ-nek mekkora vagyonkínálatot kell biztosítania. Ezért

„a kárpótlási jegy elfogadási arányának olyan mértékű meghatározása – akár az irányelvek szintjén is –, amely a törvényes keretek között marad ugyan, de meghiúsítja a VPI-ben előírt további kötelezettségek teljesítését, az irányadó jogszabályokkal6 nincs összhangban.”

Az IM 1994. szeptember 6-án kelt újabb válaszában,7 amely a Nyugat-Dunántúli Tüzép pályázatára vonatkozott, a minisztérium elzárkózott az állásfoglalástól, de kinyilvánította:

„reméli, hogy abban a körben, illetve abban a mértékben, amelyben a kárpótlási jegy elfogadása az ÁVÜ számára törvényi kötelezettség, a készpénzes és a kárpótlási jegy felhasználását célzó ajánlat pontozásos értékelésére nem kerül sor".

Ez még mindig dodonai fogalmazás. Mindenesetre az ÁVÜ úgy értelmezte ezt az iránymutatást, hogy a 10% feletti KPJ-ajánlatok esetében az ÁVÜ-nek joga van az ajánlatok reális összemérhetősége érdekében a KPJ-t piaci áron értékelni. „Nyerjen az, akinek készpénzben kifejezve többet ér a Nyugat-Dunántúli Tüzép” – mondták. A kompromisszumos megoldást abban vélték megtalálni, hogy az újabb versengő ajánlatkérésnél feltételként kikötötték, hogy a vételár 50%-át készpénzben, 20%-át KPJ-ben és legfeljebb 30%-át E-hitellel kell fizetni.8

Néhány hónappal később – amikor az új privatizációs törvény körüli vitákból kiérződött, hogy az MSZP holdudvarában számottevő politikai csoportok érdekeltek a kedvezményes technikák fenntartásában – az ÁVÜ vezetésének már inába szállt a bátorsága. Amint lehetett, visszatértek a régebbi gyakorlathoz, amely a KPJ-t és a készpénzt azonos fizetési feltételnek tekintette. Az ügy megint csak nevezetes – ez volt a Győrtej Rt. privatizációs botránya –, már csak azért is, mert szerepet játszott benne az is, hogy időközben Horn Gyula kormányfő váratlanul politikai kötelezettséget vállalt a kárpótlási jegyek árfolyamának védelmére (2.6.8.).

Mielőtt részletesen is bemutatnánk ezt a történetet, érdemes utalni a KPJ és a készpénz összehasonlításának egy másik nehézségére, amely – tulajdonképpen meglepő módon – csak a privatizációs folyamat utolsó szakaszában, 2004 tavaszán bukkant elő. Az történt ugyanis, hogy az ÁPV Rt. – sokéves szünet után – 10 állami gazdaság estében azt hirdette meg, hogy a vételár 10%-a kárpótlási jeggyel is fizethető, de feltételül szabta a teljes jegymennyiség előzetes letétbe helyezését. Ezt a megoldást azonban egyetlen pályázó sem választotta, hiszen sikertelen pályázat esetén a nyakukon maradt értékpapírok eladása olyan árfolyamkockázatot jelentett volna, amit érthetően senki sem akart felvállalni. Megint egy nyilvánvaló bizonyíték arra, hogy a KPJ mégsem ér annyit, mint a készpénz, akármilyen árfolyamon számol is az állami vagyonkezelő.9

1	A tárgyalás egyszerűsítése érdekében itt a többi kedvezményes fizetési technikától (pl. részletfizetés, államilag támogatott hitelkonstrukciók igénybevétele stb.) eltekintünk. Valójában ez nem teljesen jogos, mert ezek a kedvezmények versenyeztek a kárpótlási jeggyel. Az ajánlattétel során a befektetők mindig mérlegelték, hogy adott KPJ-árfolyam és a privatizációs pályázatban meghatározott fizetési feltételek mellett mi a számukra legkedvezőbb kombináció.
2	ÁVÜ (1993e), ÁVÜ (1993f)
3	Elvben volt mód arra is, hogy az ÁVÜ abban a fizetési nemben adja ki az önkormányzatok járandóságát, amiben neki fizettek. Célszerűségi okokból erre nemigen került sor, hiszen az önkormányzatoktól a KPJ újra visszajött volna. 1997 végéig az állami vagyonkezelők a belterületi föld ellenértékeként összesen 5,1 Mrd Ft címletértékű KPJ-t adtak ki az önkormányzatoknak – ez a teljes fizetési kötelezettséghez képest elenyésző hányad. A privatizációval összefüggő költségek (tőzsdei bevezetés díja, tanácsadói díjak, vagyonértékelés stb.) természetszerűleg mind készpénzben merülnek fel.
4	Még pontosabban fogalmazva: ez a pályázat valójában a második pályázat volt. Az első pályázatot az ÁVÜ – tisztázatlan okokból – érvénytelenítette, jóllehet több érvényes pályázat is beadásra került. A tranzakció kisebb vihart generált az ÁVÜ igazgatótanácsában is. Király Miklós, az IT tagja – egyebek mellett – ezzel az üggyel is indokolta lemondását (NSZ, 1994. aug. 18.).
5	A teljes szöveget lásd PR, 1994, 2, 6–10.
6	Itt az IM az 1992. évi ÁVÜ-törvény 10. szakaszára utalt.
7	A levélváltás az IM Civilisztikai Ügyosztálya és az ÁVÜ Kormányzati Kapcsolatok Igazgatósága között zajlott (19.838-2/1994. IM, illetve ÁVÜ KKI-916/1994). Az IM részéről a levelet ismét Gadó Gábor főosztályvezető írta alá. A dokumentumokat lásd Mihályi (1998f).
8	PR, 1994, 18, 47.
9	Bár erről a magyar privatizációs szervezet dolgozói valószínűleg semmit sem tudtak, tény, hogy ugyanezekben az években a brazil privatizáció is hasonló gondokkal küzdött. Miután a kormány lehetőséget adott rá, hogy a vevők készpénz helyett különféle állami kötvényekkel fizessenek, rendszeresen az történt, hogy a másodlagos piacon mély diszkonttal megvásárolt államkötvénnyel fizettek a vevők (Salej, 2000).