A tisztánlátást a kezdet kezdetétől roppant mód zavarta, hogy a folyamat egyetlen résztvevőjének sem volt világos képe arról, hogy a kibocsátott, de a zúzdai megsemmisítést jelentő végállomást még el nem ért KPJ-k hol is lehettek valójában. Egy részük bizonyára elkallódott: 1993 elején 25 Mrd Ft-ra, azaz az akkor forgalomban levő 105 Mrd Ft címletértékű jegytömeg 25%-ára becsülték azt a KPJ-mennyiséget, amit a jogosultak hosszabb idő óta nem vettek fel (pl. elhalálozás okán).

1994 elején az ÁVÜ megbízásából a Hill and Knowlton cég teljes körű kérdőíves felmérést készített az ország 3110 önkormányzata és 798 mezőgazdasági termelőszövetkezet körében. A válaszok alapján a tanácsadó úgy becsülte, hogy – címletértéken számítva – az önkormányzatoknál 1,6 Mrd Ft, a tsz-eknél 3,5 Mrd Ft értékű jegy volt.4 Nem lehet megmondani, hogy ez a becslés mennyire jól közelítette a valóságot. Az OKKH elnöke egy 1994 végi nyilatkozatában úgy becsülte, hogy a felhasználásra váró jegyek közel fele van intézményi befektetők (spekulánsok) tulajdonában. Ez a becslés is erősen eltért az ÁPV Rt. által akkoriban vélelmezett 11%-tól. Melyik a jó becslés? A kérdésre nem született megnyugtató válasz.

Annyi mindenesetre tény, hogy a választások előtti hónapokban a Boross-kormány szükségét érezte a látványos akcióknak. Tovább fokozta erőfeszítéseit: az 1994. április 1. és június 15. közötti két és fél hónapban az ÁVÜ egymaga 38 Mrd Ft értékű vagyont értékesített oly módon, hogy ebből mindössze 2,5 Mrd Ft volt készpénzes, a többi KPJ (illetve E-hitel) ellenében kelt el. Ehhez járult még az ÁV Rt. teljesítménye, az ÁV Rt. ugyanebben az időszakban 10 Mrd Ft értékben vont be KPJ-t.

Az 1994. évi választások után néhány hónapig a kárpótlás ügyét az új kormány is fontos politikai kérdésnek tekintette. Ennek közvetlen előzménye, hogy a KPJ szabadpiaci árfolyama erőteljesen esni kezdett, és a parlamenti ellenzék ezt éles hangon a kormány szemére is hányta. A kárpótlási jeggyel kapcsolatos zűrzavarra jellemző, hogy 1994 szeptemberében több ülésnapon keresztül országgyűlési vita tárgya volt, hogy pontosan mi is történik a KPJ-piacon. Az OKKH által folyamatosan nyilvánosságra hozott adatokból ugyanis olyan kép rajzolódott ki, amely azt sugallta, hogy közvetlenül a választások előtt a Hivatal visszafogta a jegykibocsátást, és ezzel némi segítséget adott a jegy tőzsdei árfolyamának emelkedéséhez. A visszatartott határozatokat a választások után nagy hirtelenséggel kipostázták, ami viszont a kínálat növekedéséhez és az árfolyam eséséhez vezetett. Amikor ez a kérdés az Országgyűlés plénumán is szóba került, bebizonyosodott, hogy az OKKH nyilvántartásai olyan mértékben pontatlanok, hogy a kibocsátás havi ütemezését utólag nem lehetett kellő pontossággal rekonstruálni. Ezzel együtt az bizonyosnak látszik, hogy valamelyes mértékű visszatartásra a választások előtt sor került.5

Mindezzel összefüggésben 1994. október 31-én Horn Gyula miniszterelnök levélben szólította fel a privatizációért felelős kormánybiztost, Bartha Ferencet a problémák rendezésére. Ebben a levélben megismételte a szokásos kettős érvelést: tenni kell valamit az árfolyam emelése érdekében és a kárpótoltak preferált helyzetének fenntartásáért is. Ezeken túlmenően konkrét javaslatokat is megfogalmazott:

Ezek a döntések tipikus kampányreakciót tükröztek, némi lelkiismeret-furdalással fűszerezve.7 Az ÁVÜ IT tagjai már a határozat meghozatalakor pontosan tudták, hogy a miniszterelnök által megfogalmazott célok nem megvalósíthatók. Egyrészt azért, mert az eredeti kárpótoltak érdekeit és az árfolyam védelmét nem lehet egyidejűleg biztosítani, másrészt azért, mert a nyilvános részvénycserék akadályozzák az érintett társaságok privatizációját.

Ez a fentiekben még nem tárgyalt, de igen fontos megfontolás húzódott meg Bartha Ferenc Privatizációs Kormánybiztos Horn Gyulához írt válaszlevelének következő mondatában:

Mind az ÁVÜ/ÁV Rt., mind a tőkepiacon üzletileg tevékeny cégek szakértői egyetértettek abban, hogy a befektetési alapok és társaságok létrehozásával a privatizáció ügyét több fronton is előre lehetne vinni.9 A kezdeményezés valójában nem is volt új, hiszen 1993 során az ÁVÜ már kísérletezett különféle méretű („kis”, „közepes”, „nagy” és egy ún. „mega-”) portfólió összeállításával, sőt, legalább egy esetben még az üzlet is megköttetett.10 Ha a jegytulajdonosok oldaláról közelítjük meg a kérdést, azt mondhatjuk, hogy megfelelően diverzifikált portfólió kialakításával csökkenteni lehet a befektetői kockázatot. Az állam oldaláról nézve pedig egyrészt lehetőség nyílik az összetorlódott kisebbségi portfóliók értékesítésére, másrészt – és 1994 őszén ez volt a legfontosabb szempont – 8-10 kárpótlási alap létrehozásával lehetőség nyílt volna a kárpótlási folyamat adminisztratív lezárására.

Ezen a ponton emlékeztetnünk kell arra, hogy a kárpótlás és a privatizáció összekapcsolása kezdettől fogva aszimmetrikus volt. Az államot kötelezettség terheli a vagyon felajánlására, a jegytulajdonosokat viszont sem elvi, sem időbeli korlát nem készteti arra, hogy a felajánlott vagyont elfogadják. Amíg ez így marad, a kárpótlást nem lehet lezárni. A 8-10 kárpótlási alap egyidejű felajánlása viszont megteremtette volna az erkölcsi alapot a játékszabályok – ha úgy tetszik: az erőviszonyok – megváltoztatására. Azt lehetett volna mondani, hogy az 1994–98-as időszakban a kormány ezt és csak ezt ajánlja a kárpótoltaknak, és ezzel sürgető nyomást gyakorol a jegytulajdonosokra.

A kárpótlási alapok felállításával kapcsolatban felmerült egy igen összetett közgazdasági-jogi-számviteli probléma is, aminek megoldására a szakértők sem tudtak megnyugtató megoldást találni. Jogtechnikai értelemben az alapok apport útján jöttek volna létre, ami azt jelenti, hogy az állami vagyonkezelő az alapba (vagy alapokba) beviszi x számú társaság részvényeit, s ennek ellenértékeként kapja meg az alap részvényeit, amit azután a szokásos kárpótlási jegy–részvény cserével szétoszt a KPJ-tulajdonosok között. Apport esetében azonban nem lehet megkerülni az apportfelelősséget, magyarán azt, hogy az állam garanciát vállaljon azért, hogy az alapba bevitt részvények értéke reális, piaci viszonyokat tükröző módon lett felbecsülve. Ez nemcsak azt jelenti, hogy minden egyes alapba bevitt társaság esetében szükség van egy 6 hónapnál nem régebbi auditált mérlegre, továbbá egy független vagyonértékelő cég szakvéleményére (ezek természetesen mind pénzbe kerülnek), de azt is, hogy az alapokon keresztül egy nyomott árszínvonalra leértékelt vállalati részvénycsomagot állítanak szembe egy törvény által 174,2%-ra felértékelt KPJ-tömeggel.

Az államapparátuson belüli, valamint a sajtóban és a nyilvánosság más fórumain lefolytatott viták elbátortalanították a döntéshozókat. Tény, hogy a 8-10 alap összeállítása igénybe vette volna a privatizációra váró vagyon számottevő részét, s ez a különféle politikai és üzleti lobbik ellenállását váltotta ki. A legnagyobb erőt a mezőgazdasági lobbi képviselte, míg mások a bankok vagy a már tőzsdén szereplő társaságok „védelmében” emeltek szót, esetleg a tb-alapoknak odaígért cégeket óvták.11 Így végül az 1994 novemberében elkészült privatizációs stratégia (6.13.) már csak két befektetési társaságot említett, s bár ezek létre is jöttek, számottevő hatásuk a százmilliárd forintot is meghaladó KPJ-tömeg felszívására nem lehetett és nem is volt.

Ebben csak az áramszolgáltató társaságok privatizációja nyomán végrehajtott 1996–1997-es kárpótlási jegy–részvény csere hozott érdemi változást. Igaz, a beígért 80–100 Mrd Ft helyett csak 27 Mrd került bevonásra,12 de ez is elegendőnek bizonyult, mert a piacról 1996 végére szinte eltűnt a szabadon forgó jegy. S minthogy ezzel párhuzamosan a pályázat útján történt értékesítések során a belföldi vásárlók túlnyomórészt kárpótlási jeggyel fizettek, a jegy árfolyama számottevő mértékben emelkedett.