Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

A háromszereplős modell

Az elemzés legáltalánosabb és leginkább meghatározó fogalmi keretének kiindulópontját az a sajátos magyar tradíció adja, amely a pártállam és a nagyvállalati vezetők együttműködésének és konfliktusának erőterében látja és láttatja a történések lényegét.

Ennek a Kornai János, Bauer Tamás, Soós Károly Attila, Sárközy Tamás, Voszka Éva, Szalai Erzsébet, Csanádi Mária és Major Iván munkásságához kapcsolódó szellemi tradíciónak vannak marxista gyökerei, de fontos kapcsolódási pontjai vannak az Amerikából útjára indult neoinstitucionalista iskolával is. Ez utóbbi abból indul ki, hogy a gazdasági szervezeteket, függetlenül a tulajdoni formától, a bennük tevékenykedő szereplők – legalább két okból – soha nem tudják optimális módon működtetni. Egyfelől az emberi cselekvést korlátozó kognitív korlátok miatt mindössze azt várhatjuk el a jövőbe is tekintő gazdasági szereplőktől, hogy a tőlük telhető legjobbat nyújtsák. Másfelől számolni kell a szereplők önérdekkövetésével, vagyis azzal, hogy az emberek önérdekeiket különféle eltökéltséggel és erővel követik. Köznapian szólva: egyesek gátlástalanul mindenre képesek, mások megmaradnak az önzőség „normális”-nak mondott szintjén, míg megint mások teljes mértékben alkalmazkodóak, önfeláldozóak. Van, aki mindig mindenben végletekig önző, van, aki csak néha, némely dologban stb.1

Az általam kidolgozott háromszereplős modell a szocializmus reprezentatív vállalatának tulajdonosi-irányítási rendszerét három szereplővel írja le. Az első szereplő az országot irányító pártállam (vagy állampárt)2 vezére, a totalitárius vezető. A második szereplő a pártállami bürokrácia, a harmadik szereplő pedig a vállalati menedzsment. Tisztában vagyunk azzal, hogy a „tulajdonosi-irányítási rendszer” kifejezés a mai olvasónak nehézkesen hangzik, mégis ez az összetett kifejezés jól visszaadja a 70-es és 80-as évtized szellemét és nyelvi kultúráját – amikor Magyarországon ezen kérdések tudományos kutatása elkezdődött. A dolog lényegét tekintve azonban ez a kifejezés ugyanazt takarja, amit a modern angolszász közgazdasági elmélet corporate governance-nak nevez.

Ebben a megközelítésben elkerülhetetlen, hogy az elemzés során személyekről (lásd 13. fejezet), cégekről és intézményekről nevesítve is szó essen. Bizonyára vannak, akik ezt egy tudományos monográfiában szükségtelennek fogják tartani. A módszer védelmére hadd hivatkozzam két olyan szerzőre, akiket több mint egy évszázad választ el egymástól, de ennek ellenére összekapcsolhatók, sőt – meggyőződésem szerint – összekapcsolandók. Az egyik Marx, akinek szavait A tőke első kiadásának előszavából idézem, a másik az amerikai Svetozar Pejovich, aki a „tulajdonjogok közgazdaságtana”-iskola egyik legfontosabb szerzője.

„A tőkés és a földtulajdonos alakját semmiképpen sem festem rózsás színben. De személyekről itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői, meghatározott osztályviszonyok és -érdekek hordozói. Álláspontom, amely a gazdasági társadalomalakulat fejlődését természettörténeti folyamatként fogja fel, bármely más álláspontnál kevésbé teheti felelőssé az egyént olyan viszonyokért, amelyeknek ő társadalmilag terméke marad, bármennyire föléjük emelkedhet is szubjektíve.”3

„A közgazdasági elemzés alapegysége csakis az egyén lehet. A vállalat gazdasági elemzésének tehát – gazdasági rendszertől függetlenül – a következő alapelvekből kell kiindulnia: 1) minden döntést egyének hoznak; 2) minden döntéshozónak saját, egyéni céljai vannak; 3) minden döntéshozó viselkedése a számára adott ösztönzési rendszer függvénye; és 4) ezeket az ösztönzőket a vállalaton belüli tulajdonviszonyok hívják életre.”4

1	Williamson (1999).
2	Erről a megkülönböztetésről részletesebben lásd az 1.1.14.3. és a 13.1.6. szakaszokat.
3	Marx (1967: 9).
4	Pejovich (1992: 53–54).