A kormányok 1994-et követően, majd három további választás nyomán is elmulasztották azokat a gyors intézkedéseket, amelyekkel a kárpótlást be lehetett volna fejezni, sőt a felhasználás körüli anomáliák csökkentése területén is kevés történt. Nem születetett meg a kárpótlást lezáró törvény és vontatottan haladt a kinnlevő KPJ-tömeg felszívása. Hiába próbáltak nyomást gyakorolni a kormányra az ÁSZ (1995c), implicit módon a Fidesz1 vagy egyes kárpótlásra szakosodott jogászok.2 Bár 2006 után már nem lehetett új kárpótlási igényt beadni, a hivatal még folytatta a jegykibocsátást. Bár csekély összegben, de még 2009-ben is került friss kárpótlási jegy a piacra, ami jogi értelemben továbbra is fenntartotta azt a kötelezettséget, hogy az állam ezzel szemben becserélhető vagyont ajánljon fel privatizációra. Apparátusi becslések szerint 2009 végén még kb. 2 Mrd Ft-nyi jegy volt forgalomban.3

A lassúság 1994 táján részben azzal függött össze, hogy a tervezettnél jóval tovább tartott az új privatizációs törvény végső formába öntése és parlamenti elfogadása, de szerepet játszott az is, hogy a kárpótlás miatt felmerült feszültségek – gazdasági és társadalmi összhatásukat tekintve – végül is kisebbek voltak, mint amire számítani lehetett. Bármilyen nagynak tűnt a KPJ-k által képviselt 200 Mrd forintnyi vásárlóerő, a 8000 Mrd Ft-ot is meghaladó GDP mellett ez akkor is eltörpült volna, ha ez a vásárlóerő egyidejűleg lett volna jelen a piacon. Éppen a nagyságrendek összevetéséből adódóan az is bebizonyosodott, hogy a kárpótlási folyamat inflációs hatása sem számottevő. Hosszabb időszak átlagát tekintve az is látható, hogy a budapesti tőzsde árfolyamait is nagyobb erők mozgatták, mint a kárpótlás.

A kárpótlással kapcsolatos vitákban sokszor elhangzott, hogy a kárpótlási jeggyel történő vásárlás során az állami vagyon leértékelődik, hiszen a vevők a reális árnak csak felét-harmadát fizetik. Ez így pontatlan és félrevezető megfogalmazás volt. Ha a privatizációs értékesítés során az állami vagyonkezelő szervek nem érvényesítenek semmiféle diszkriminációt és a KPJ-t pusztán különleges fizetési eszköznek tekintik, akkor a vevők közötti verseny ugyanúgy érvényesül, mintha készpénzes formában folyna a licit. Ha minden vásárló fizethet kárpótlási jeggyel, és a pályázat nyertese az lesz, aki KPJ-ben kifejezve a legmagasabb árat ajánlja, a vevői verseny intenzitása szemernyit sem csökken. Az eladó nézőpontjából tekintve bevételkiesés csak akkor következik be, ha a vevők közötti versenyt az állami vagyonkezelők adminisztratív úton korlátozzák, így a licitálás csak egy szűkebb vevői csoport (pl. hazai befektetők, a régió befektetői, mezőgazdasági termelők, önkormányzatok, beszállítók stb.) tagjai között zajlik. Még nagyobb lehet az árveszteség akkor, ha még ez a leszűkített verseny sem egyértelmű szabályok szerint folyik, mert ez nyit utat a politikai befolyásolás és a közönséges korrupció előtt. Ha még ebben a leszűkített körben sem a legjobb ajánlat nyer, az – a nyilvánvaló erkölcsi károkon túl – rendszerint árbevétel-veszteséggel is jár. Mint láttuk, a hatályos törvények és a vagyonkezelők által alkalmazott eljárások sokszor ilyen helyzetet teremtettek.

Amikor 1990. december 10-én az Országgyűlés megkezdte a kárpótlási törvény vitáját, a Heti Világgazdaság részletes beszámolója4 ezt a címet viselte: „Kárpótlási törvény – történelmi lóvátétel”. Ami akkor még jóslatnak tűnt, az mára közhelyszerű igazsággá vált. A kárpótlást, mint a múltban elszenvedett sérelmekért fizetendő anyagi jóvátételt, a politika kényszerítette rá az országra. A folyamat nem élvezte sem a közvélemény, sem a gazdaságpolitika irányítóinak, sem a tudomány képviselőinek a támogatását. Ilyen korlátok között kezdetben elfogadható kompromisszumnak látszott a kárpótlásnak és a privatizációnak az a fajta összekapcsolása, amit a kárpótlási jegy testesített meg. Ezért és ennyiben 1990 táján a kárpótlás még élvezte a parlamenti pártok többségének elvi támogatását. Erre a gondolati vázra talán rá lehetett volna építeni egy olyan jogi-pénzügyi konstrukciót, amely alkalmas lett volna arra, hogy valóban gyorsítsa a privatizációt, és azokat részesítse anyagi előnyben, akik alanyi jogon jutottak kárpótlási jegyhez. Egy ilyen koncepció kidolgozásához és végrehajtásához azonban olyan mértékű szellemi kohézióra lett volna szükség, ami nemhogy a koalíciós pártok között, de még a vezető kormánypárt, az MDF parlamenti padsoraiban sem volt fellelhető.

Az egyszerű és átlátható megoldások keresése helyett az egymással is versengő kormányzati csoportok újabb és újabb politikai célokat építettek be a rendszerbe, amitől az egyre bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé vált. Több évtized távlatából visszatekintve ennél többet is mondhatunk: a kárpótlás egyfajta szemfényvesztéssé5 vált. Másnak látszott, mint ami volt és amivé lett. A tanulságokat 10 pontban foglalhatjuk össze.