Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

2.9.1. A restitúció mint fő rendező elv

Az egykori kelet-európai szocialista országok közül az államosított ingatlanvagyon visszaadása, a restitúció az NDK-ban, Csehszlovákiában és Bulgáriában ment el a legmesszebbre.1 E két országban reprivatizáció címén lényegében a kiskereskedelem magánkézbe adását hajtották végre. Olyan lépést, amire Magyarországon részben nem is volt szükség (ti. ha szórványosan is, de nálunk működött a magánszektor), részben más elvek és törvények alapján csak egy-két éves késéssel lehetett megvalósítani. E két országban azonban ezen túlmenő lépéseket is megtettek: kisebb-nagyobb üzemek, ingatlanvagyonok, földbirtokok is közvetlenül visszaadásra kerültek. Természetesen – az esetek többségében – a vagyont nem az eredeti tulajdonos, hanem a leszármazottak kapták. Másfelől viszont kiderült, hogy minél elmaradottabb volt egy ország 1945 táján, annál erőteljesebb volt a különbség az államosított és a visszaadott vagyon között. Bulgáriában – például – joggal vetették fel többen is, hogy amit 1990 után vissza lehetett adni, az valójában mind a szocialista tervgazdaság időszakában történt fejlesztések eredménye volt.

Ingóságok után a legtöbb országban nem járt kárpótlás, de e tekintetben is volt kivétel – például a balti államok –, ahol bizonyos ingóságok után lehetett vagyon-visszajuttatást vagy kárpótlást igényelni (pl. hajók, mezőgazdasági készletek), míg más ingóságok – pl. múzeumban található műkincsek – esetében külön törvények döntöttek ezek kárpótlásból való kizárásáról. Észtországban, ahol a törvényhozók csak a termőföldek visszaadásáról intézkedtek, annak az igénye merült fel, hogy az állam fizessen a kolhozokba bevitt állatok és gépek után is pénzbeli kárpótlást. Ehhez viszont arra volt szükség, hogy valamilyen elszámolási egységgel közös nevezőre hozzák a teheneket és a traktorokat. Ez meg is történt.

16: Kárpótlás Dél-Afrikában

Érdekes – és Magyarországon még szakmai körökben is kevéssé ismert – tény, hogy a Dél-Afrikai Köztársaságban, az ottani rendszerváltás követően, 1994-ben szintén beindítottak egy földrestitúciós programot. Az afrikai országban, ahol évtizedeken át fajvédő rezsimek kormányoztak, 1913-ban fordult elő az a tömeges jogsértés, amelyet orvosolni akart a Mandela elnök által vezetett kormány.

1913-ban ugyanis a fehér telepesek milliószámra üldözték el földjeikről a fekete bőrű parasztokat, akiknek nagy része sem akkor, sem később nem kapott semmiféle kárenyhítést a dél-afrikai kormánytól. Az 1994-es törvény viszont mintegy 80 ezer földigénylőnek juttatott vissza kisebb-nagyobb földterületeket, miközben a kisajátított fehérek pénzbeli kárpótlást kaptak. Nagyban bonyolította az eljárást, hogy sok esetben a föld 1913-ban nem egyének, hanem törzsi és kláni közösségek tulajdonában volt, ezért a visszaadott földeket is sokszor helyi közösségek és nem egyének kapták. További – nyilvánvaló – nehézséget jelentett, hogy majdnem 100 évnyi távolságból kellett jóvá tenni egy olyan aktust, amelynek részleteit ritkán foglalták írásba.

Egyébként – Magyarországhoz hasonlóan – még azokban az országokban sem zárult le véglegesen a kárpótlási jogalkotás, ahol az első törvények már 1990 táján megszülettek. Így – például – 2006-ban még újabb és újabb kárigények rendezését fontolgatta az észt és a lett törvényhozás is.

A magyar kárpótlási rendszer fentebb bemutatott jogi és logikai ellentmondásai a többi posztszocialista országban is felbukkantak. Mi több, a gyakorlati gondok egy része is hasonló volt. Az egykor volt arisztokrata családok szinte mindenütt pereket indítottak. A cseh állam ellenében – például – egy Argentínában élő nemesi család sarja egymaga 157 pert kezdeményezett.2 Több országban is előállt az a helyzet, hogy a formálisan is benyújtott kárpótlási igények darabszáma meghaladta az 1 milliót, és ezzel óriási adminisztratív teher zúdult az illetékes hivatalokra. Bulgáriában 1992 augusztusáig 1,7 millió földre szóló beadvány érkezett, ebből 10 ezer külföldről; Romániában a földkérvények száma 5,2 millió volt.3 A volt NDK-ban 1,7 millió darab ingatlanra adtak be reprivatizációs kérvényt; végeredményben 2018-ig összesen 200 ezer ha termőföldet és erdőt adtak vissza restitúció formájában.4

2.9. táblázat. Restitúciós és kárpótlási döntések Kelet-Európában, 1990–1992

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_5384/#m1259peam1_5384 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_5384/#m1259peam1_5384)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_5384/#m1259peam1_5384)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

Megjegyzés: + tervbe véve.

Forrás: United Nations (1993). A táblázat az egyes kelet-európai országok törvényhozásainak elvi döntéseiről ad áttekintést, amit nem minden esetben követett törvényalkotás és/vagy végrehajtás (pl. Lengyelország esetében).

1	A cseh, a szlovák, a három balti állam, a lengyel és a román kárpótlási jogalkotás monografikus összefoglalását és értékelését lásd Kuti (Kuti, 2006; Kuti, 2009) angol nyelvű PhD-értékezésében, illetve könyvében. A csehszlovákiai restitúciós folyamat politikatörténetéről lásd Karn (1998), Mladek (1997). Amit a bolgár változásokról kezdetben tudni lehetett, arról Strong–Reiner–Szyrmer (1996) monográfiája ad jó áttekintést.
2	HVG, 2005. szept. 17.
3	United Nations (1993: 197–199), Baehr–Kwiecinski (1996). A bolgár földreprivatizációról lásd még Strong (1995), Due–Schmidt (1995: 65–68).
4	Kvartiuk–Herzfeld (2019: 16).