Kevéssé ismert tény, hogy a csehszlovákiai privatizáció szellemi irányítói, Václav Klaus miniszterelnök és Dušan Tříska pénzügyminiszter-helyettes elvi éllel szemben álltak a restitúció koncepciójával. Tříska szerint az ingatlanvagyon közvetlen visszajuttatását valójában Hável elnök és közvetlen munkatársa, az elnöki kancellária vezetője,2 Karel Schwarzenberg herceg (Csehország későbbi külügyminisztere) szorgalmazta – nyilvánvaló önérdekből.3 A Habsburg-házzal rokoni kapcsolatban álló cseh–osztrák arisztokrata családja a II. világháború előtt óriási földbirtokokkal rendelkezett,4 és igen vagyonos felmenői voltak az egyébként irodalomból élő Hávelnek is.

Magyarországgal ellentétben Csehszlovákiában a személyi kárpótlás ügye két évtizeden át húzódott. 2001 júliusában a prágai parlament – természetesen csak Csehországot illetően – megszavazta ugyan azt a törvényt, amelynek értelmében a náci és a kommunista rendszer áldozatai, valamint az önkényuralom ellen harcolók (esetenként ezek özvegyei és gyermekei) személyi kárpótlásban részesülnek. Azok pedig, akik legalább egy évig részt vettek a náci rendszerrel szembeni ellenállásban, illetve egy évig voltak bebörtönözve, 120 ezer koronás kárpótlást kaptak.5 Pontosabban csak kaptak volna, mert végül ez a törvény mégsem lépett életbe, miként egy későbbi, 2004-es törvényjavaslat sem. Az utolsó fejlemény ebben a sorban, hogy 2009 áprilisában, az akkor már csak ügyvezetőként működő Topolánek-kormány megint csak egyszeri pénzügyi kárpótlást szavazott meg. E javaslat szerint azoknak jár kárpótlás, akiket 1948. február 25-e és 1989. december 29-e között zártak jogtalanul börtönbe. Minden letöltött hónap után 1800 korona (≈ 20 000 Ft) fizethető. Az előzetes becslés szerint összesen 700 millió koronát kell majd a cseh államnak kifizetnie – ha és amennyiben ez a törvényjavaslat végül átmegy az összes jogi akadályon.6