Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

2.9.8. Föld, föld, föld…

Ami a mezőgazdaságot illeti, a kelet-európai országok közül egyedül Albánia mondott le a földtulajdon reprivatizációjáról, s választotta helyette a redisztribúciót, azaz újbóli földosztást. Másutt a tiszta reprivatizációs modell érvényesült – esetenként persze mennyiségi korlátokkal. Csehszlovákiában és Litvániában – például – 150 ha-ban szabták meg a visszaadandó földterület maximumát.

Magyarország és Románia a kevert modellt választotta – ti. a termőföld egy része reprivatizáció, kisebb része redisztribúció útján került magánosításra. A folyamat szervezhetősége szempontjából fontos körülmény volt, hogy 1945–49 között az adott ország jogi-nyilvántartási rendszere mennyire volt fejlett, azaz milyen elvi lehetőségei voltak annak, hogy a károsultak és leszármazottaik 40 év múltával igazolni tudják veszteségeiket. Ahogy a térképen nyugatról kelet felé haladunk, egyre rosszabbak voltak a lehetőségek. A reprivatizáció elvének érvényesülése szempontjából fontos körülménynek bizonyult, hogy 1989 táján milyen tulajdonviszonyok érvényesültek a falvakban. Így Jugoszláviában és Lengyelországban a kérdés politikai élét eleve tompította az a tény, hogy ebben a két országban a termőföld túlnyomó része amúgy is magántulajdonban volt.1

Romániában a 2000. évi 1. törvény a termőföld és az erdők reprivatizációjáról rendelkezett. Föld esetében a visszaigényelhető terület felső határa 50 ha, erdő esetén 10 ha. A rendelkezés célja az volt, hogy kiegészítse az 1991. évi 18-as földtörvény reprivatizációs rendelkezéseit. Ha helyben nincs elegendő földterület a reprivatizációhoz, a kormány pénzbeli kárpótlást köteles fizetni. Az új törvénynek az volt az újdonsága, hogy nemcsak magán-, hanem jogi személyek is visszaigényelhették a földet – így az egyházak, az oktatási intézmények, sőt az egykori közbirtokosságok is. A román agrártörténet fontos sajátossága, hogy a nagybirtokrendszer felszámolása és a földosztás 1921-ben zajlott le, ennek megfelelően a rendszerváltás utáni restitúció csak az 1945 márciusa után elvett földek és erdők esetében volt igényelhető.

Bulgáriában az 1997-ben hatalomra került jobboldali kormány kénytelen volt visszanyúlni az 1992-ben kidolgozott javaslatokhoz, s azokból törvényt gyártani. A törvény meglehetősen radikálisra sikerült: minden 1944 óta államosított vagyont vissza kell adni. A termőföld esetében ez teljes naivitásnak bizonyult. Kiderült, hogy valójában az 1945. évi földreformot megelőzően a bolgár parasztok túlnyomó többsége semmiféle földhivatali bejegyzéssel nem rendelkezett – a földtulajdon elismerésének alapja a megszokás, a közvélekedés volt. Így tulajdonképpen teljes mértékben új alapokra kellett helyezni az egész földnyilvántartást, ami végül is 2002-re tudott csak befejeződni. Közgazdasági értelemben ez a fajta, második földosztás egyáltalán nem volt sikeres, mivel ebben az országban is végletekig elaprózott tulajdonosi struktúra alakult ki. Az agrárszektoron kívül a fő szabály az volt, hogy ha a restitúció nem lehetséges, a telken épült vállalat részvényeivel és/vagy készpénzzel, illetve kincstárjeggyel kell kárpótolni az egykori tulajdonosokat, illetve örököseiket.

Az erdő- és a lakásvagyon reprivatizációja tekintetében sajnos hiányosak az ismereteink.2 Csak feltételezzük, hogy e két területen is majd mindenütt kisebb-nagyobb mértékű – de facto – reprivatizáció ment végbe. Egyszerűen azért, mert e körben a magánosítás általában a helyi önkormányzatokra volt bízva, s ezek – más, jól dokumentálható jogigény híján – sok esetben nyilván a közösség emlékezetére s a közösségek politikai erőviszonyaira hagyatkozva intézkedtek.3

Tulajdonképpen meglepő módon a termőföldtulajdon liberalizálása terén Oroszország ment el a legmesszebbre. Putyin elnöksége idején megszűntek a földbirtoklás felső mennyiségi korlátai, és – maguk alapította vállalatokon keresztül – külföldi befektetők is korlátozás nélkül szerezhettek földtulajdont. E mögött az egyik szempont az önellátására való politikai törekvés volt. Sok évtizednyi kudarc után Putyin élelmiszer tekintetében nem akart függeni az importtól. Így Oroszországban végeredményben hatalmas agrárholdingok jöttek létre, amelyek közül több világméretekben is kiugróan nagy területeket birtokolt.4

Bár részletes ismereteink e tárgykörben nincsenek, sok jel utal arra, hogy a FÁK keleti államaiban végeredményben az „ősi juss” elve érvényesült. Ami körülbelül azt jelentette, hogy a szovjetizálás előtti törzsi viszonyok, ha áttételes módon is, befolyásolták a tulajdoni átrendeződést. Azok a családok, klánok és törzsek, amelyek korábban jelentős földbirtokkal rendelkeztek, földbirtokait jó részét valamilyen úton-módon visszaszerezték.

Ugyanakkor azt is tudni lehet, hogy több utódállamban – így például Belaruszban, Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban – még 30 évvel a rendszerváltás után sem teremtődött meg a földmagántulajdon jogi alapja. Ukrajnában a folyamat viszonylag gyorsan elindult: 2002-ben elfogadtak egy átfogó földtulajdonkódexet, de mivel a végrehajtáshoz szükséges szaktörvények nem jelentek meg, a valóságban még 2019-ben sem volt jogalap a termőföldek adásvételéhez.5

2.10. táblázat. A termőföld privatizációja néhány kelet-európai országban az 1990-es évek első felében

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_5485/#m1259peam1_5485 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_5485/#m1259peam1_5485)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_5485/#m1259peam1_5485)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

Forrás: Burgerné (2003).

1	Az arányait tekintve nem túl jelentős állami gazdaságok föld- és eszközvagyonát Lengyelországban egy külön e célból alapított szervezetre bízták, amely a pénzügyminisztériumnak (pontosabban a kincstárnak) volt alárendelve. Lásd Strong–Reiner–Szyrmer (1996: 204–210).
2	Strong–Reiner–Szyrmer (1996) könyvében azonban sok érdekes részlet található.
3	HVG, 2004. júl. 10.
4	Kvartiuk–Herzfeld (2019: 20).
5	Kvartiuk–Herzfeld (2019).