Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

2.9.9. „Mi” és „ők”

Ha megkíséreljük áttekinteni más országok restitúciós és/vagy kárpótlási tapasztalatait, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek a változások mindenütt másutt sokkal erősebben kapcsolódtak a nemzeti identitástudat megteremtéséhez, mint Magyarországon.

Mint azt Offe (1991) egy nagy hatású, kiváló tanulmányban még a folyamat kezdetén kifejtette, a posztszocialista átalakulás a legtöbb országban három egymást követő nagy társadalmi döntést feltételezett. Az első döntés a nemzet fogalmi határait definiálja („mi” és „ők”), a második a belső rend logikáját, míg a harmadik a hatalom és a vagyon elosztását („ki mit kap és mikor?”). A restitúció és a kárpótlás kérdése nyilvánvalóan szorosan kapcsolódik az első kérdéshez – sőt, anélkül nem is értelmezhető. Miután a szocialista rendszer kialakulása a két világháborúhoz kapcsolódott, s mindkét háború a határok újrarajzolását, illetve milliók vándorlását eredményezte, elkerülhetetlen volt, hogy a legtöbb országban az 1989/90. évi rendszerváltás újra feltépje ezeket a sebeket.

Önmagában új helyzetet teremtett az a tény is, hogy az államszövetségek – a Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia – szétestek. Fokozta a bonyodalmakat, hogy a politikai vasfüggöny megszűntével lehetőség nyílt az önkéntes lakóhelyváltoztatásra is. Milliók keltek vándorútra. Volt, aki kitelepült, mert más országban kívánt új életet kezdeni, s volt, aki éppen öregkorára kívánt visszatérni szülőhazájába. A ki- és áttelepülők többsége azonban – mint fentebb bemutattuk – nem önszántából ment.

Volt, ahol nagy konfliktusok árán 1990 után jelentős kárpótlás történt, de sok helyütt a politikai és jogalkotási viták végül zátonyra futottak, így sem vagyonvisszaadás, sem személyi kárpótlás nem történt. Úgy tűnik, ide vezethető vissza az alapvető különbség a kelet-európai és a posztszovjet fejlődésben is. Kelet-Európában „csak” 40-45 évvel korábbi döntések következményeit kellett megváltoztatni, míg Oroszországban és a több más köztársaságban a 70 évvel korábbi tulajdonosváltozásokat kellett – vagy kellett volna – érvényteleníteni.

Az időhatárokat tekintve ez volt a két alapeset, de akadt egy érdekes kivétel is. Bulgáriában arra kellett volna megoldást találni, hogy az állam miként kárpótolja azt a 300 ezer fős török kisebbséget, melynek tagjait éppen a rendszerváltás előtti pillanatban, 1989-ben (!) üldözték el a kommunista hatóságok.1 Miután működőképes megoldást az egymást követő kormányok hosszú időn át nem találtak, 2011-ben az országgyűlési pártok – teljes egyetértésben – megszavazták a szélsőjobboldali, nacionalista Ataka pártnak azt a határozati javaslatát, amely 10 Mrd USD kárpótlási igényt jelent be Törökországgal szemben az 1913-ban (!) Kelet-Tráciából elüldözött bolgárok nevében. A beterjesztők szerint az egykori elüldözötteknek – akiknek valaha kárpótlást igényeltek – ma 800 ezer leszármazottja él Bulgáriában. Őket kellene tehát kárpótolni 98 év után!2

Csehszlovákiában kezdettől fogva elsősorban amiatt fájt a jogalkotók feje, hogy a nagyipar és a bankok államosítása, az arisztokrácia kisemmizése, 2,5-3,0 millió szudéta-német elüldözése, vagyonuk elvétele, sőt több ezer ember meggyilkolása a demokratikusan megválasztott Beneš-kormány idején – tehát az 1948. február 25-én bekövetkezett kommunista hatalomátvétel előtt – ment végbe.3 Ami a magyarokat illeti, jogi értelemben a probléma abból származott, hogy az 1945-ben kiadott 100-as sorszámú államosítási dekrétum azt ígérte, hogy az államosított vagyonért – főként a termőföldért – a volt tulajdonosok bizonyos kárpótlást kapnak. Ezt később egy kormányrendeletnek kellett volna pontosítania. Ennek a rendeletnek a kiadására azonban soha nem került sor. Sőt, a 108-as dekrétum 1945. október 25-én elrendelte az „ellenséges javak elkobzását a nemzeti megújulás érdekében”. A másik sérelem a kikényszerített lakosságcsere volt: 1946 áprilisa és 1947 decembere között a felvidéki magyarság 15%-át telepítették ki, legalább 70-80 ezer embert.

21: A Beneš-dekrétumok

Az 1940–45 közötti időszakban – amikor a háborús események miatt nem működött a csehszlovák parlament – az emigrációban élő Edvard Beneš államfő által jegyezve 142 elnöki rendelet (dekrétum) született. 1946-ban a demokratikusan megválasztott csehszlovák parlament ezeket utólag szentesítette. A dekrétumok közül 13 érintette közvetlenül a csehszlovákiai németeket, az ún. szudétanémeteket és a magyarokat.4 A formálisan soha vissza nem vont Beneš-dekrétum ügye még 2009-ben is a cseh külpolitika első számú problémája volt, miután Klaus elnök a probléma nyitottságára való hivatkozással hetekig nem volt hajlandó aláírni az ún. lisszaboni szerződést, az Európai Unió alkotmányát. Klaus szerint a dekrétumok ügye miatt indokolt, hogy Csehországot mentsék fel az európai emberi jogi charta hatálya alól. Az államfő szerint csak így lehet megakadályozni, hogy a kitelepített németek visszakövetelhessék elkobzott vagyonukat. Analógiás alapon nyomban hasonló módon nyilatkozott Fico szlovák miniszterelnök is az esetleges magyar követelésekkel kapcsolatban.5

Egyébként a restitúció időbeli hatályának 1948-ra történt helyezése nemcsak a német és magyar állampolgárokat érintette hátrányosan, hanem egy sor cseh nagytőkés családot6 és a csehszlovákiai keresztény egyházakat is, mivel az ő javaik államosítása szintén korábban történt. Ez utóbbiak kárpótlásáról még 2008-ban is csak elvi vita folyt a prágai törvényhozásban. A cseh alkotmánybíróság 2012-ben ismételten megerősítette, hogy a kárpótlási időszak kezdete 1948 marad, és ami államosítás előtte történt, az történelmileg igazságtalan lehet, de jogszerűen restitúcióra vagy kárpótlásra nincs mód.7

22: A Baťa család is visszakérte a vagyonát

A Csehszlovákiában cipőgyárakat alapító Tomáš Baťa fia 1938-ban Kanadába emigrált, majd a kanadai hadseregben harcolt. Onnan építette ki világméretű cipőbirodalmát. Odahaza is tovább működtek a gyárai, féltestvérének, Jan Antonín Baťának az irányításával, aki azonban 1941-ben szintén emigrált. 1947-ben a csehszlovák hatóságok a Beneš-dekrétumok alapján kollaboránsnak és hazaárulónak bélyegezték, távollétében pedig súlyos börtönbüntetésre ítélték mert a gyárai állítólag lábbeliket szállítottak a náci hadseregnek. Emiatt elkobozták a Baťa család valamennyi csehszlovákiai vagyonát. 2009-ben egy cseh, majd 2013-ban egy szlovák bíróság is megsemmisítette ezt a döntést, és rehabilitálták a családot. Kártérítési igényeiket azonban a csehországi bíróságok minden szinten elutasították azzal az indokkal, hogy nem küldték meg az összes kért dokumentumot, az elkobzott ingatlanok pedig nem személyi tulajdonban voltak, hanem különböző cégek birtokában, amelyek képviselői nem a törvényben megszabott határidőben jelentkeztek kártérítési igényeikkel. Baťáék Szlovákiában még nem nyújtották be kártérítési igényüket.

Ezzel összefüggő kérdés volt, hogy mi történjen azzal a vagyonnal, ami a háború előtt a Csehszlovákiában élő 118 ezer zsidó kezében volt. Az emberek a koncentrációs táborokban pusztultak el, vagyonukat elkobozták, eltűnt vagy tönkrement. A háború után mindössze 3000 zsidó maradt az országban.

A csehszlovák, illetve később a cseh és szlovák hatóságok arra hivatkoztak, hogy a II. világháborút lezáró és az ENSZ megalapításához vezető döntések egyértelműen kimondták, hogy a győztes hatalmakkal szemben nem lehet vagyoni kárpótlási igénnyel fellépni, márpedig Csehszlovákia a győztes hatalmak közé tartozott. Ezért született az a döntés, hogy a kárpótlás kezdő időpontja 1948. február 25., a csehszlovák kommunista párt hatalomra kerülésének napja legyen – tehát a tömeges kitelepítések utáni időpont. Mind a három kárpótlási törvény – az ún. kis restitúciós törvény (#403/1990), az ún. nagy restitúciós törvény (#87/1991), illetve a termőföldre és erdőkre vonatkozó külön törvény – ezt tekintette a jogsértések kezdő időpontjának.

Csakhogy a maroknyi cseh zsidóság kárpótlásának ügyében a cseh törvényhozás 1994 tavaszán mégis kénytelen volt „visszatolni” a határidőt, s ezzel hatalmas jogi rést nyílt a csehszlovák kárpótlás egész rendszerében. „Miért ne járna kárpótlás annak a cseh zsidónak, akinek a vagyonát a németek vették el, akitől azután egy cseh kezébe került, akitől meg a kommunisták vették el. Miért csak a kommunisták cseh áldozatainak járna kárpótlás?” – kérdezték a cseh zsidó szervezetek. Közgazdasági értelemben ez volt a kevésbé fajsúlyos kérdés. A cseh közvéleményt sokkal inkább az aggasztotta, hogy a határidők módosítása a kitelepített németek számára is jogalapot adhat a kárigények bejelentésére. Jogtechnikailag azt a megoldást találták, hogy a #87/1991-es törvény módosításakor külön említették a „faji alapon” történő vagyonelkobzást, illetve államosítást, amely – a cseh jogalkotó értelmezése szerint – nem vonatkozhat a szudétanémetek „nemzetiségi” alapon történő vagyonvesztésére. Hogy ez a megoldás mennyire van összhangban a józan köznapi logikával és a nemzetközi jog normáival, ma is vita tárgya.8

Miután Szlovákia önálló állammá vált, a magyar kárpótlási igények zöme az új állammal szemben merült fel.9 2004 táján a két ország között a vita elsősorban a termőföld visszaigénylése kapcsán éleződött ki. A szlovák törvények ugyanis nem engedélyezik a föld külföldieknek történő visszaadását, de arra volt mód, hogy az ún. nevesítetlen földeket visszakapják az eredeti tulajdonosok – vagy örököseik –, amennyiben bizonyítani tudják, hogy valójában ők egy bizonyos parcella telekkönyvben be nem jegyzett tulajdonosai. Egyes vélekedések szerint ez a lehetőség akár több tízezer magyar állampolgárt érinthetett kedvezően.10 Másfelől viszont ugyanezek a források azt vélelmezték, hogy a nevesítetlen földterületek aránya elérheti a szlovákiai termőföld egyharmadát is, ezért ennek sorsát illetően aligha lehetnek közömbösek a szlovák jogalkotók és jogalkalmazók.

Ehhez hasonló, de ritkábban említett igény annak a mintegy 45 ezer csehszlovákiai magyarnak az ügye, akiket 1946/47 fordulóján szlovák területről cseh területre deportáltak és ott kényszermunkát végeztettek velük. A Csehországba deportált magyarok, illetve az őket tömörítő szövetségük – mintegy 1500 áldozat – többször is kárpótlási igénnyel fordultak a szlovák kormányhoz, de sem erkölcsi, sem anyagi kárpótlásban nem részesültek.11

1	A Balkán-félsziget országaiban élő sajátos népcsoportról, a pomákokról van szó. A Bulgáriában élő pomákok bolgárul beszéltek, egy részük tudott törökül is. Mielőtt elűzték őket, egy részük bolgárnak vallotta magát, de a legnagyobb rész nem rendelkezett etnikai tudattal, hanem egyszerűen „muzulmán” névvel illette magát.
2	NSZ, 2011. ápr. 12.
3	Mezei (2009).
4	Mohi (2020).
5	A szlovákiai magyar szervezetek még 2018-ban is próbáltak az EU brüsszeli szervezeteinél támogatás keresni a Beneš-dekrétumok ügyében, de nem jártak sikerrel. A szlovákiai Kisebbségi Jogvédő Intézet a budapesti Veritas Intézetben 2018 júniusában konferenciát is rendezett ebben a tárgyban (https://mandiner.hu/cikk/20180621_kisebbsegi_jogvedo_intezet_szlovakia_karpotlas).
6	A nagy hírű cipőüzletláncot működtető Baťa család egyik 92 éves kanadai–cseh állampolgárságú leszármazottja, ifj. Tomáš Baťa még 2007 végén is eredménytelenül követelte a restitúciót és/vagy azt a kárpótlást, amit a vonatkozó Beneš-dekrétum elvben kilátásba helyezett (MTI, 2007. nov. 22.). Hatalmas összeget, 60 Mrd korona kártérítést kért (MaNcs, 2012. jan. 19.). Miután kérelmét a cseh Alkotmánybíróság is elutasította, a család bejelentette, hogy nemzetközi jogi fórumon fog elégtételt kérni (NSZ, 2013. máj. 20.).
7	A Colloredo–Mansfeld család opočnói vadászkastélyát első ízben a nácik kobozták el 1942-ben, majd a háború után a Beneš-dekrétumok alapján az állam tulajdonában maradt, mivel az új tulajdonos szudétanémetnek minősült. Kristina Colloredo–Mansfeld, a család Görögországban élő örököse 1991-ben kérte a vadászkastély visszaszolgáltatását. Akkor vissza is kapta, és négy évig a tulajdonában volt. A döntést azonban megtámadta a nemzeti műemlékvédő hivatal, majd különböző fokú bírósági döntések után 2004-ben újrakezdték az ügy tárgyalását. Az új perben 2007-ben a legfelső bíróság az állam javára döntött. Kristina Colloredo–Mansfeld ezt a döntést megtámadta az alkotmánybíróságon, amely most megerősítette a legfelső bíróság álláspontját. Az alkotmánybírság elismerte: a kastély elvétele 1942-ben igazságtalan volt, mint ahogyan az is, hogy a háború után az állam kezében maradt (MTI, 2012. ápr. 25.).
8	Minderről részletesen lásd Karn (1998), Bence (2002). A szudétanémet-kérdésnek az EU alkotmánya, a lisszaboni szerződés elfogadása szempontjából is van jelentősége. A cseh parlament alsóháza 2009 februárjában ezért egy külön záradékot is fűzött a szerződést becikkelyező törvényhez, amely hangsúlyozza, hogy az immár egységes EU állampolgárai – így az egykori szudétanémetek, illetve az ő leszármazottaik – visszamenőlegesen az EU alkotmányára hivatkozva sem kérhetnek semmiféle kárpótlást (NSZ, 2009. febr. 23.).
9	2003-ban fogadták el az SZK NT 503/203. sz. törvényt, amely a földtulajdon rendezésének speciális szabályait állapította meg. Szlovák és magyar nyelven a törvényt lásd itt: http://onkormanyzas.sk/letoltes/torvenyek/201411241419150.229_1991-tulajdonviszonyok_rendezeserol_husk.pdf
10	NSZ, 2004. júl. 20.
11	Ennek a követelésnek az ügyét Olajos Péter MDF-es EU-képviselő karolta fel, és az általa készített dokumentumokból lehet információt szerezni a valós vagy valósnak vélt tényekről (http://www.olajospeter.hu/index.php?id=112&tx_ttnews[tt_news]=1061&tx_ttnews[backPid]=2&cHash=19115bc70d .