Lengyelországban arról is folyt a vita, hogy kapjanak-e kártérítést azok a lengyelek, akik a mai Ukrajna területén éltek1 vagy élnek. Viszont az a vita el sem kezdődött, hogy milyen kárpótlást kapjanak azok az ukránok, akik lengyel területen élve súlyos üldöztetésnek, kitelepítésnek és jogfosztásnak voltak kitéve a II. világháborút követő években. Ami a szovjet–lengyel viszonyt illeti, ott egy 1952-es megállapodás próbálta rendezni a háborút követő példátlan mértékű lakosságcsere következményeit, de ez sokakat nem elégített ki.

A lengyel kárpótlási jogszabályok megszületésének elhúzódása előre látható következményekkel is járt. 2004 májusában Lengyelország csatlakozott az EU-hoz, de ezt követően már nincs mód olyan törvényeket megszavazni, amelyek hátrányos megkülönböztetésben részesítik a többi EU-tagország állampolgárait. Várható volt az is, hogy előbb-utóbb ítéletet hoz az Emberi Jogok Európai Bírósága, ahol a nyugat felé „eltolt” Lengyelország elhagyott területeiről kitelepített lengyelek és németek emeltek panaszt. Az első, a lengyel államot elmarasztaló és kárpótlásra kötelező strasbourgi ítélet 2004 júniusában született. Tekintettel a sajátos lengyel történelmi örökségre (pl. sziléziai németek kitelepítése), mindez nemzetközi vitákhoz vezetett. Először a lengyel parlament lépett: 2004 szeptemberében a törvényhozók határozatot fogadtak el, amely kárpótlást követelt Németországtól. A varsói kormány azonban ezt a határozatot nem tartotta magára nézve kötelezőnek. Sőt, 2004. november elején a két kormányfő olyan megállapodást kötött, amelyben kölcsönösen lemondtak a két ország egymással szembeni követeléseiről.

Miután 2005-ben Varsóban a Jog és Igazságosság párt került kormányra, ismét napirendre vették a jóvátétel kérdését. Röviddel később azonban a párt megint ellenzékbe kényszerült, az igény nem konkretizálódott. 2015 ősze óta viszont újra a Jog és Igazságosság párt vezette Lengyelország államügyeit, és a témát Varsóban újra szóba hozták. A parlament bizottságot hozott létre. Ez a bizottság a háborús károk felmérésére alakult hivatal 1947-es becslése alapján 850 Mrd USD-re becsülte a német kormánnyal szemben támasztott követelést.2 A varsói kormány ismételten hangoztatta, hogy a Berlin részéről emlegetett 1953-as jóvátételt (amikor a német fél 1,5 Mrd €-nak megfelelő összeget fizetett) érvénytelennek tekinti, mert akkor Lengyelország kommunista uralom alatt állt, és a döntő szót Moszkvában mondták ki. Az ügy elkerült az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé is. 2023 első napjaiban azonban a német kormány sokadjára is kijelentette, hogy a háborús jóvátételek ügyét lezártnak tekinti.

Mint láttuk, Lengyelország az egyetlen olyan állam, mely még 2022 végéig sem rendezte a holokauszt idején elkobzott zsidó javak visszaadásának az ügyét. Annak ellenére sem, hogy 1945 előtt az akkori Lengyelország területén élt a világ legnagyobb zsidó közössége, melyből csak nagyon kevesen maradtak életben. Egy törvényjavaslat 2017-ben mégis elkészült, de széles körű nemzetközi bírálatot váltott ki, mert korlátozta azoknak a zsidóknak a körét, akik valamiféle kárpótlásra számíthatnak. Előírta ugyanis, hogy csakis azok a zsidók számíthatnak kárpótlásra, akik lengyel állampolgárok voltak, illetve akiknek az utódai ma is Lengyelországban élnek. A holokausztot túlélő lengyel zsidóság döntő többsége viszont kivándorolt a II. világháborút követően.

A lengyel–amerikai–izraeli jogvita – amelynek az alapját az amerikai kongresszusban elfogadott egyik határozat jelenti – még 2019-ben is tartott; a hírekbe is bekerült, amikor a lengyel fél az utolsó pillanatban lemondta egy izraeli küldöttség varsói meghívását. Az izraeli küldöttség tervezett látogatása egy négy éve folyó közös munka része lett volna, ugyanis az izraeli szociális egyenlőség minisztériumának munkatársai a zsidó jóvátételi világbizottsággal (WJRO) együtt öt országban – köztük Lengyelországban – évek óta az ellopott vagy államosított zsidó vagyon visszaadásán dolgoztak. „Lengyelország nem fogja kompenzálni a második világháború alatt elvesztett vagyont” – közölte ekkor a kérdésről a Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök. „A lengyelek áldozatok voltak, így nincs ok arra, hogy másokat kárpótoljanak” – tette hozzá. A WJRO elutasítja Morawiecki állításait, ugyanis szerintük a háború után a lengyel kommunista hatóságok elkobozták a holokauszt áldozatainak és családjainak tulajdonát, és ennek a vagyonnak a hasznát – együtt a nem zsidók elkobzott tulajdonával – továbbra is élvezi a lengyel gazdaság.3 Másfelől az izraeli–amerikai álláspont az, hogy mivel Lengyelország 2009-ben 46 további országgal együtt aláírta az ún. terezini nyilatkozatot (Terezin Declaration on Holocaust Era Assets and Related Issues), kötelessége a holokauszt áldozatainak kárpótlása.

Horvátország és Szlovénia 1994 júliusában szerződésben kötelezte magát arra, hogy kárpótolja az Isztriából és a térségből elűzött 350 ezer olasz állampolgárt, illetve leszármazottaikat. Mint az ilyen esetekben lenni szokott, itt is a megállapodás elvi jelentősége volt a fontos, és nem a tényleges fizetés. A horvátok ugyanis nem fizettek, de lemondtak a nekik járó kártérítésről, ami egy 1983-as olasz–jugoszláv vagyonjogi megállapodás, az osimói szerződés alapján nekik járt volna.4 Horvátországban egyébként 2002-ben született meg az a kárpótlási törvény, amely az osztrák állampolgároknak különleges elbánást ígért. Itt a probléma lényege az volt, hogy 1945 után a jugoszláv hatóságok mintegy 60 ezer németet kiutasítottak az országból, javaikat pedig elkobozták. A károsultak egy része azután Ausztriában lelt új hazát. Hogy kinek mi jár, egyáltalán hány ember jogosult a kárpótlásra, azt mind Ausztriában, mind a Horvátországban sokan vitatták. Így nem csoda, hogy a részletekre vonatkozó államközi megállapodás még 2005 végén is aláírásra várt.5

A magyarországi kárpótlás szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy Csehszlovákiával már 1946-ban létrejött egy megállapodás, amely összekötötte a csehszlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok korábban végbement, közel 200 ezer embert érintő „lakosságcsere” ügyét.6 Az 1949-es, ún. Csorba-tói szerződés rögzítette, hogy mindkét ország azoknak nyújt kárpótlást az elveszett ingatlanokért, akiket áttelepülőként befogadott. Egyidejűleg Csehszlovákia elengedte Magyarországnak a 30 millió USD háborús jóvátétel esedékes részét, míg a magyar fél cserébe lemondott a Magyarországra áttelepített szlovákiai magyarok minden további vagyoni követelésének érvényesítéséről. A rendezés lassan haladt. A 17/1964. (VIII. 8.) kormányrendelet igen szűk körű kárpótlást biztosított a felvidéki magyarok vagyonvesztésére. Nem nyújtott kárpótlást például a mezőgazdasági földek tulajdonjogának elvesztésével keletkezett károkra. A 13 ezer kárigény többsége az ingatlanokban okozott károkra vonatkozott. A magyar hatóságok végül a 9160 kártalanítási ügyben hozott határozattal 72 M Ft-ot fizettek ki a károsultaknak. Romániával nem született kétoldalú kárpótlási megállapodás.7

2015-ben Lettország, Litvánia és Észtország közös nyilatkozatot fogadott el, amelynek értelmében törekedni kell a szovjet megszállás okozta kár megtérítésére. Akkori hírek szerint egyedül Lettországban 30 Mrd USD kártérítést tartanának indokoltnak. Nem meglepő módon Oroszország ezt a javaslatot akkor is, 2018 nyarán is visszautasította, amikor Észtország és Lettország megpróbálta felmelegíteni az ügyet, és azzal fenyegetőzött, hogy az ENSZ-hez fordul. Moszkva szerint viszont nem szabad megfeledkezni arról a hozzájárulásról, amelyet a balti államok a szovjet korszakban kaptak az infrastrukturális, gazdasági és szociális fejlődésükhöz.8