Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.1. Amiben sosem volt konszenzus

„Nincs az a privatizációs megoldás, ami az értékelőnek elég jó lenne – azaz a közismert történet szerint: ha sapka van a nyuszin, az a baj, ha nincs rajta sapka, az a baj. Az még csak súlyosabbá teszi az elmarasztalást, hogy a sokféle fogyatékosság mind az állami döntéshozókra látszik visszavezethetőnek, sosem a helyzet korlátaira.”

Gulácsi Gábor (az ÁVÜ IT tagja)1

Lech Wałęsa, a legendás Szolidaritás-vezér, később lengyel köztársasági elnök a privatizációt úgy definiálta, mint kísérletet arra, hogy a halászléből kiemelt haldarabokból akváriumba tehető, élő halakat varázsoljunk. A hasonlat szellemes, rávilágít néhány nem triviális összefüggésre, de egyben végletesen eltúlzott is. Wałęsának igaza van abban – s ezt persze rajta kívül már korábban is sokan mondták –, hogy a négy évtizeddel korábban lezajlott, ellenkező irányú folyamat (ti. amikor halászlét főztek az akváriumi halakból), egyszerű és természetes volt, míg a folyamat visszafordítása rendkívül körülményes és természetellenes. Túlzó viszont a hasonlat abból a szempontból, hogy a privatizációt a lehetetlenhez hasonlítja – a halászléből tényleg nem lehet akváriumot készíteni –, míg a privatizáció, ha lassú is, fájdalmas is, mégiscsak véghez vihető társadalmi változás.

Amikor a II. világháború után az európai szocialista országokban államosították a magángazdaságot, olyan rendszerváltás ment végbe, amely egyidejűleg deklarálta az állam de facto – és sok tekintetben de jure – korlátlan hatalmát. Az állami tulajdon működtetéséhez elegendő volt a végrehajtói hatalom nyers ereje, más formai kellékre – jogszabályi, cégbírósági, telekkönyvi, számviteli, banküzemtani rendre – nem volt szükség. Amikor a privatizáció ellenkező irányú politikai rendszerváltás keretei között zajlott, nem volt elegendő annak deklarálása, hogy az állam lemond a tulajdonáról – vissza kellett állítani a korábban felfüggesztett jogszabályi, telekkönyvi stb. rendet is. Ezek önmagukban véve, külön-külön is bonyolult, időigényes feladatok, amihez speciális szakértelem és sok pénz szükségeltetik.

Az államosítás annyiban is hasonlított a halászléfőzéshez, hogy az akváriumban található összes halat egy lendülettel zúdították bele a forró vizes fazékba – így készült a sokféle tulajdoni formából egységes tulajdoni főzet. Az államtalanítás során a hallevesben úszó haldarabokból különféle halakat kellett kreálni, mert az egymással rivalizáló politikai erők azt kívánták, hogy álljon vissza a nem állami tulajdoni struktúrák formai és tartalmi sokszínűsége:

sajátos formákat kellett teremteni a kisvállalkozásoknak és a nagy termelő egységeknek;
más és más tulajdoni formákat igényelt a mezőgazdaság, az ipar, a szolgáltatások vagy a bankszektor;
erős politikai igény volt a „külföldi” és a „hazai” tőke közötti jogi különbségtételre;
másfajta tulajdonra tartottak igényt a települési önkormányzatok, más kellett az egyházaknak stb.

E két egymással összefüggő körülmény – tehát a háttérfolyamatok időigénye és a különféle tulajdoni formák szükségessége – együttesen magyarázza, hogy az állami tulajdon lebontása mindenütt változó elvek, változó prioritások szerint, változó jogszabályi környezetben zajlott és zajlik.

Mint mindenütt, Magyarországon is könnyű volt abban megegyezni, hogy a végső cél „a magántulajdon visszaállítása jogaiba” (MDF),2 illetve „a magántulajdonon alapuló modern piacgazdaság” (SZDSZ, Fidesz),3 de egy sor alapkérdésben 1989 óta sohasem volt konszenzus. Például:

Mekkora teret kapjanak a nem állami tulajdon különféle formái egymáshoz képest?4
Milyen technikával, milyen ütemben privatizáljanak az állami vagyonkezelő szervezetek, ezen belül milyen sorrend szerint kerüljön eladásra az állami vagyon?
Egy vagy több állami intézmény kezében összpontosuljon a még nem privatizált állami vagyon?
Mi történjen a privatizációs bevételekkel?

Minthogy ezekben a kérdésekben sohasem volt egyetértés, nincs mit csodálkozni azon, hogy a kormányzat által készített – többnyire titkos, néha azonban a nyilvánosság számára megfogalmazott – dokumentumok nem valamiféle egységes, kikristályosodott álláspontot tükröztek, hanem inkább a belső apparátusi és személyi harcok pillanatnyi állását. Az egymást követő kormányok többféle privatizációs megoldással kísérleteztek, váltakozó célfüggvény szerint. Mint utólag kiderült, végül is egyetlen olyan módszer volt, amely a tömeges mértékű vagyonátcsoportosítást úgy valósította meg, hogy az állami vagyon jelentős része közvetlenül a lakossághoz került. Ez a tőzsdei bevezetés technikája volt. A nyilvános részvénykibocsátások, amelyek sokszor közvetlenül összefüggtek a kárpótlásijegy-cserékkel – százezres nagyságrendben vontak be közvetlenül magánszemélyeket a privatizációba. Ehhez képest a dolgozói részvénykibocsátás (3.4.) ennél jóval szűkebb tömegeket ért el, nem beszélve az E-hitel konstrukcióról (3.3.1.), amely alig tízezer embert érintett.5

Az 1995. évi privatizációs törvény általános indoklása a folyamat elhúzódására és a változó jogszabályi környezetre külön is felhívta a figyelmet, amikor megállapította, hogy „a meghozandó privatizációs törvény már a magyar privatizációs törvényhozás harmadik hullámát jelenti”. A törvény parlamenti vitájában elhangzott miniszteri expozéban Békesi László pénzügyminiszter éppen a konszenzus elérhetetlenségét, a tökéletes törvény illuzórikusságát hangsúlyozta.

„Abban a helyzetben, amiben most vagyunk, nem lehet tökéletes törvényt alkotni. Elégedjünk meg a «viszonylag jó«-val! Meggyőződésem, hogy az Önök előtt fekvő javaslat olyan »játékszabályokat« határoz meg, amelyek viszonylagosan biztosítják az egymástól igen eltérő rövid és hosszú távú államérdekek egyensúlyát, a befektetők esélyegyenlőségét, a társadalmi-szociális igazságosságot. Tudom és Önök is tudják, hogy minden privatizációs döntés és minden ezt megalapozó jogi konstrukció szükségképpen hátrányokkal is jár. De azt is tudjuk, hogy a nem cselekvés is cselekvés, és ha minden változatlanul marad, annak is vannak hátrányai.”6

1	Gulácsi (1994). Ebben a viszonylag rövid, de rendkívül alapos írásban Gulácsi, az ÁVÜ IT tagja Voszka Éva bíráló megjegyzéseire reagált, amelyek a Napi Gazdaság, 1994. ápr. 5-i számában közölt interjúban jelentek meg.
2	Ez a megfogalmazás szerepelt az MDF 1989 októberében kiadott programjában.
3	Ezt a megfogalmazást az SZDSZ 1989 tavaszán kiadott, A rendszerváltás programja c. dokumentuma használja. A Fidesz 1989. októberi programjában ugyanez szerepelt, csak a „modern” jelző maradt el.
4	Még az energiaszektorban is, ahol a tulajdoni viták 1995–96 folyamán a legélesebb formában kerültek felszínre, a külföldi multinacionális vállalatok tulajdonlásával szemben alternatívaként általában nem a hagyományos állami tulajdon, hanem az önkormányzati tulajdon, a nyugdíjalapok tulajdonlása, illetve ezek kombinációja merült fel.
5	Korányi (2000).
6	Magyar Köztársaság kormánya (1994b: 5): Általános indoklás.