Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.2.1. Mi is az a „spontán privatizáció”?

Politikától kicsit függetlenebb köztulajdon. Az 1989–92 között egymás mellett élő, kétfajta jogi konstrukció – az állami vállalat és az állami tulajdonú társaság – átrendezte a gazdaság erőtereit, újabb és újabb mozgásformákat kínálva az amúgy is ötletgazdag vállalati menedzsereknek és a körülöttük üzleti lehetőség után kutató tanácsadói körnek. Ez a helyzet szülte a vállalatkiürítést, illetve – Csillag (1990) kifejezésével élve – a vállalatok megkettőződését (3.5.2.), a le- és szétválásokat, az apport útján keletkező kft.-ket, a vagyonkezelő holdingok megalakítását – tehát mindazt, amit a közvélemény spontán privatizációnak nevezett.

Ezzel eljutottunk a magyar privatizáció egyik legelkoptatottabb, legfélrevezetőbb kifejezéséhez. Amennyire ezt utólag meg lehet állapítani, a fogalmat először Matolcsy György használta egy kéziratos tanulmányban,1 méghozzá dicsérőleg és nem szitokszóként. Nála a spontán privatizáció nem jelentett többet, mint vállalati önkezdeményezésen alapuló tulajdonosváltást, melynek során a nehezen megfogható állam helyét egy precízen körülhatárolt jogosítványokkal rendelkező új, de nem feltétlenül magántulajdonos foglalja el. Mint évtizedekkel később egy interjúban Matolcsy elmondta, 1989-ben még valódi magántulajdonról szó sem volt. A cél csak annyi volt, hogy az állampárti tulajdont felváltsa a „politikától kicsit függetlenebb köztulajdon”.2 Mások viszont – és egy idő után ők alkották a többséget! – a spontán privatizációt a magántulajdonnal, illetve a magánérdekből elkövetett korrupcióval azonosították.3 A spontán privatizáció megjelölés azért félrevezető, mert máig az a képzettársítás tapad hozzá, hogy csalás vagy etikailag kifogásolható tranzakció csak 1988–90 között jelent meg, és/vagy ami rossz 1990 után történt, az valamiképpen különbözött a korábbi szabálytalanságoktól. Mindkét képzettársítás téves. Az 1988–90 közötti átalakulások/privatizációk között voltak jók és rosszak, korrektek és ízléstelenek, törvényesek és törvénytelenek. Arányait tekintve azonban 1988–90 között nem több a „rossz” példa, mint 1990–92 között vagy bármely más hároméves periódusban azt követően. Éppen ezért teljes mértékben elfogadom a téma monografikus feldolgozását elvégző Voszka Éva (1998) álláspontját, aki a spontán privatizáció kategóriáját tudományos értelemben csakis időbeli lehatárolásként tartotta használhatónak.4

A spontán privatizáció kritikája kapcsán először a Németh-kormány óvatossági intézkedéseit kell említeni. 1989 júliusában, vagyis két hónappal az átalakulási törvény elfogadása után – egy ún. 3000-es, nem nyilvános kormányhatározatban – moratóriumot mondtak ki a földi sugárzású rádió- és tv-frekvenciák értékesítéséről,5 majd novemberben hasonló tartalmú határozatot hoztak a pénzintézetek privatizációjáról. Politikai szempontból az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) 1989 szeptemberében megfogalmazott, félig-meddig hivatalosnak tekinthető tiltakozása volt jelentős.6 A következő 10–12 hónapban mások is megszólaltak. Bokros Lajos (Bokros, 1989a; Bokros, 1989b; Bokros, 1989c) az elsők között emelt szót. Kornai János (Kornai, 1990a; Kornai, 1990b) is tiltakozott, nem is akárhol, hanem a Magyar Fórum és a Beszélő hasábjain. Bod Péter Ákos iparügyi miniszternek és Tamás Gáspár Miklós SZDSZ-es képviselőnek írt leveleiben azt javasolta, hogy átfogó privatizációs koncepció és törvény kidolgozásáig külföldinek ne adjanak el állami vagyont.

* * * * *

A kortársak közül is kevesen tudták, mára pedig szinte teljesen elfelejtődött, hogy jogtechnikai értelemben a vállalati átalakulások-átszervezések többnyire nem az átalakulási törvény, hanem a részvénytársaságokra vonatkozó 1875. évi 37. kereskedelmi törvény, illetve a kft.-kre vonatkozó 1930. évi V. törvény alapján mentek végbe.7 Ez volt a kétszintű bankrendszer megteremtésének is a jogi technikája (6.9.1.).

Ez a két törvény ugyanis a szocialista tervgazdálkodás idején is mindvégig hatályban maradt, és így néhány fontos állami vállalat formálisan mindvégig részvénytársaságként tudott működni (pl. Richter).8

A két fentebb említett törvény folyamatosan hatályban volt, de ennek ellenére 1978 és 1986 között magyarországi gazdálkodó szervezetek mégsem alapíthattak sem kft.-t, sem rt.-t.9 Másfelől viszont annak semmi akadálya sem volt, hogy az 1875. évi törvényt vegyesvállalatok alapításánál alkalmazzák. Így jött létre – például – a 80-as évek végén az Üvegipari Művek egyik leányvállalata, ahol egy amerikai családi vállalat, a Guardian volt a társtulajdonos.10 A CIB Bank jogelődjét is az 1875. évi törvény alapján jegyezték be – még 1979-ben.

Akkoriban valószínűleg azt is kevesen tudták, hogy a privatizáció hasonlóképpen indult Lengyelországban is. 1989 tavaszától kezdve ott is az utolsó kommunista kormány hajtotta végre ezt a huszárvágást, és ott is a II. világháború előtti törvények kínálták a jogtechnikai megoldást.11

Az 1989 őszén készült, fentebb már említett Matolcsy-tanulmány egyébként a spontán privatizáció alábbi formáit említette:

Egy több telephelyes állami nagyvállalat egyetlen átalakulássorozattal kft. vagy rt. formában szervezi meg gyárait, telephelyeit, a vállalat központja pedig állami vagyonkezelő központtá alakul (Medicor,12 Budaflax,13 Videoton14).
A vállalati központ a belső egységeket több évre elnyújtva alakítja társaságokká (Fémtechnika Vállalat, cementipari cégek).
A korábban csak névleg rt. formában működő, de valójában állami vállalatok felébrednek tetszhalott állapotukból, és átalakulnak valódi részvénytársasággá (Richter (6.12.4.), Chinoin, Mahart, Tungsram, GYSEV, IBUSZ, Interag).
Az első lépcsőben állami vállalat teljes vagyonával rt.-t alapít, kisebb-nagyobb részesedéssel külső befektetőt is bevonva, majd egy második lépcsőben a részvényeket eladja (Ápisz, üvegipar).
Az első lépésben a vállalati vagyon döntő hányadát a központ beviszi egy rt.-be, az alaptőke 10–30%-áig pedig beszáll néhány partnervállalat, a számlavezető hazai bank, egy külföldi szakmai befektető stb. A második lépésben az rt. tulajdonába vagy bérleményébe megy az ingatlanvagyon (kereskedelem, vendéglátóipar). Hasonló volt a forgatókönyv a cementipar esetében is (3.3.1.).

Jogi értelemben az átalakulási törvény ellenfelei – például Bokros Lajos (Bokros, 1989a; Bokros, 1989b; Bokros, 1989c) és nyomában az SZDSZ vezető tanácsadóinak egy része – több tekintetben is ködszurkálóként harcoltak.15

A sokszor idézett példák, a Medicor, a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár, a Budaflax, a Soroksári Vasöntöde, a Szék- és Kárpitosipari Vállalat, a Szerszámgépipari Művek, a Videoton és a Budaprint16 átalakulása még 1988-ban történt, tehát a Gt. és az átalakulási törvény hatálybalépése előtt. Csak a tőzsdére később bevezetett Styl Ruházati Vállalat esetére igaz, hogy – a régi törvény szerinti átalakulása – már a társasági törvény megjelentése után történt. És az sem igaz, hogy minden átalakulást a menedzsment erőltetett. Sárközy (1993) szerint 1990. március 1-ig közel 30 esetben indult átalakulás bejegyzése iránti eljárás a cégbíróságoknál, és ebből több mint a felét nem a vállalatok, hanem államigazgatási felügyelet alatt álló vállalatokra nézve különböző minisztériumok kezdeményezték.17
A jelentősebb vállalatok az átalakulási törvényt 1990 márciusáig – tehát az ÁVÜ-törvény hatálybalépéséig – szinte egyáltalán nem alkalmazták.18 Pedig megtehették volna, csak éppen előnyösebbnek, egyszerűbbnek bizonyult a fentebb már idézett, 1945 előtti jogi megoldások alkalmazása. Sárközy 1990 márciusában19 bizalmas feljegyzést készített Németh Miklós miniszterelnöknek arról, hogy miként állnak az efféle ügyek a cégbíróságokon: március 1-ig összesen 9 befejezett átalakulás volt, és 9 volt folyamatban. A 18 tranzakció közül kettőnél volt jelentősebb vagyon, a Lenin Kohászati Művek, illetve a Hungarhotels esetében.20 A közvélemény fejéből 1990 táján mégsem lehetett már kiverni azt a gondolatot, hogy mindenről az átalakulási törvény tehet.
A „gyanús”-nak mondott tranzakciók egy része ún. tanácsi alapítású vállalatoknál történt, ahol – az ÁVÜ megalakulásáig – mások voltak a játékszabályok. Egy sor kereskedelmi lánc tartozott ebbe a kategóriába (pl. a Vasedény Vállalat21 és az Ápisz22, ahol nagy botrány is volt, továbbá a Cipőbolt, a Röltex, a Szivárvány, a Harmónia, a Budapesti Édességbolt, a Dél-budai Vendéglátó stb.). Itt a fő motiváció az volt, hogy a vállalatvezetők meg akarták előzni a Schagrin Tamás által előkészített, de az Országgyűlésnek csak az 1990. évi választások után benyújtott, ún. előprivatizációs törvényt (3.5.1.).
Más részük viszont az MSZMP, a KISZ és a politikai kötődésű tömegszervezetek tulajdonában álló cégeknél történt, amelyekre a Gt. és az átalakulási törvény szabályai nem vonatkoztak – más szabályok viszont nem születtek, és ezt a joghézagot használták ki az ügyeskedők.23

Pénzügyi szempontból az átalakulások egy része rutinmanőver volt,24 olyasmi, amihez Magyarországon mind a vállalati menedzsment, mind a miniszteriális vállalatirányítási apparátus már réges-régen hozzászokott. Mint erről már szó esett (1.2.5.) 1987. január 1-től 3 év adókedvezmény járt az új kft.-knek. Egy sor többtelepes vállalat esetében a belső gyáregységek kft.-vé alakulása csakis az adókedvezmény megszerzése miatt történt. A másik fontos tényező az átalakulásnak azzal a részletelemével függ össze, hogy ez tette lehetővé a korábban 0-ra értékelt ingatlanok bevitelét a társasági vagyonba, ami

azonnal adómentes amortizációs forrást jelentett a cégnek;
mint jelzálogbiztosíték lehetővé tette a további eladósodást.

Érdemes idézni Matolcsy (1998) visszaemlékezéseit erről az időszakról: „Több állami nagyvállalatot is rábeszéltünk arra, hogy meneküljön előre, válassza le a központról gyárait, adjon nekik több döntési jogot, és a központ összpontosítson a stratégiai döntésekre. Ez volt a spontán privatizáció kezdete. 1986–89 között majd ötven állami nagyvállalat ilyen átalakulásában segédkeztem. Jó tapasztalat volt, vállalkozói jövedelemre is szert tettem.” Tíz év távlatából már ilyen egyszerű az egész…

Az átalakulások sorozatával bonyolított privatizációban általában nem keletkezett állami bevétel. Nem kétséges, hogy ez volt a spontán privatizáció negatív külső megítélésének az alapja. Ezt – a Medicor kapcsán – az ÁSZ (1990) is szóvá tette.

Szociológiai értelemben 1988–89-ben a vállalati menedzsment és a pártállami bürokrácia ekkor még egyáltalán nem is különült el egymástól (1.3.). Előfordulhatott – és nyilván elő is fordult –, hogy az a minisztériumi tisztviselő, aki hivatalánál fogva részt vett egy állami vállalat társasággá szervezésében, helyet kapott a társaság valamelyik vezető testületében, s talán még tulajdoni hányadra is szert tett.

Számviteli értelemben az átalakulások-átszervezések során a részvénnyé konvertált vagyon nem tűnt el, hiszen a részvények az államnál, konkrétan a korábbi állami vállalati központok kezelésében maradtak.25 De azért a vagyon kisebb-nagyobb hányada mégiscsak „eltűnt”, s jóllehet a tízmilliárd forintokban mérhető alaptőkenagyságokhoz képest a „lecsípett” egy-két milliós tulajdoni hányadok jelentéktelenek voltak, az akkori bérekhez és magánvagyonokhoz mérten mégis csak irritáló nagyságú összegekről volt itt szó.

Politikai értelemben a folyamat nyilván nem nélkülözte a szándékosságot. Két évtized távolából Sárközy (Sárközy, 2009; Sárközy, 2012) okkal említi, hogy az „önkormányzó-önigazgató” vállalat koncepciója fontos szerepet játszott a demokratikus szocializmus híveinek jövőképében. A 80-as évek második felében sokan gondolták úgy, hogy a pártállam uralmától független iparvállalatok és a „valódi” szövetkezetként működő mezőgazdasági nagyüzemek26 nem a hagyományos értelemben vett kapitalista magántulajdon újraszületését, hanem egyfajta emberarcú szocializmus kialakulását segítik. 1989 elején még csak modellváltásról és nem rendszerváltásról volt szó. A Gt. és az átalakulási törvény erre készült. Egy normális piacgazdaságban viszont a vállalati önkormányzásnak, külső tulajdonos nélkül működő vállalatoknak már nem volt helyük.27

Volt a vállalati átalakulásoknak egy területi dimenziója is. Más volt a folyamat időbeli lefutása azoknál a vállalatoknál, amelyek 1989 előtt is „állami” tulajdonban voltak, és más azoknál a vállalatoknál, amelyek tulajdonosi jogosítványai a települési önkormányzatokhoz kerültek. Így – például – Budapesten a fővárosi cégek társasággá alakítása csak 1993–95 között történt meg.28

* * * *

A tényeknek és a folyamatoknak ez a sokféle dimenziója a napi vitákban és politikai harcokban alaposan összekeveredett.29

Bokros Lajos – például – azzal bírálta a vállalati tanácsok döntési jogosítványát, hogy „a vállalati tanácsok munkásképviselőit elsősorban a jövőbeni tulajdonos béremelési ígéretei érdeklik; a rövid távú előnyökért hajlandók megszavazni súlyosan vagyonvesztő átalakulásokat is”. Az is jogos felvetés volt, hogy a vállalatvezetői réteg „saját menedzseri létének fenntartására összpontosítva, sokkal inkább a vevő, nem pedig az eladó oldalán foglal helyet”. Matolcsy30 gondolatmenetében is volt egy jó adag igazság, amikor a menedzsment által kezdeményezett olyan privatizációkat bírálta, amelyek célja nem a valódi tulajdonos megteremtése, hanem az éppen hatalmon lévő vezetői csoport pozícióinak bebetonozása.

Számos esetben ez a „bebetonozás” majdnem szó szerint volt értendő. Az átalakulás során a menedzsment néhány tagja olyan szerződést kötött saját magával, amely az ÁVÜ számára lehetetlenné vagy rendkívül költségessé tette a vezetői munkaszerződések felmondását. Volt olyan élelmiszer-kereskedelmi vállalat, ahol az átalakulás időpontjában – tehát 1992 táján – a vezetés 10 évre szóló munkaszerződést, ún. menedzserszerződést adott saját magának, ehhez kalibrált végkielégítési klauzulákkal.

Voltak más típusú csalárdságok is. Móra (1991) is említi, hogy a zömmel tanácsi alapítású kereskedelmi és vendéglátóipari vállalatok esetében rengeteg visszaélésre adott módot a korábbi évtizedek során túlcentralizált szervezetek hirtelen szétesése. Ebben a körben jellemző eljárás volt, hogy a vállalatok vagyonuk döntő többségét 10–30%-nyi külső tőke bevonásával részvénytársaságokba apportálták, majd a bolt- és üzlethálózatukat az így létrejött rt. és magánszemélyek közös tulajdonában kft. formába szervezték. Az ügyletek átláthatatlanságát tetézte, hogy az ingatlanok használata körüli – szintén a múltból örökölt – bizonytalanságok nem tették lehetővé az apportértékek megnyugtató megállapítását, így több kirívó példa is volt arra, hogy külföldiek és magánszemélyek befektetéseikhez képest aránytalanul nagy ingatlanvagyonhoz jutottak.

Jól dokumentált példa erre a Budapesti Édességbolt Vállalat Bonbon Hemingway Rt.-vé való átalakulása 1990 nyarán. Az ismert Váci utcai édességbolt – például – 765 ezer Ft értékkel lett beapportálva az rt.-be, miközben az idő tájt a Váci utcában 1 m2 üzlethelység ára is közel ennyi volt. Hasonló árak mellett cseréltek gazdát boltok az Úri utcában, a Kossuth Lajos utcában stb. A józan észnek ellentmondó vagyonértékelés jogilag korrekt volt, ti. a számviteli szabályok alapján lehetséges volt, hogy ilyen esetekben a használati jog értékét a bérleti díj alapján számítsák ki – függetlenül attól, hogy maguk a bérleti díjak mennyire voltak reálisak.31 A korabeli sajtó és az ÁVÜ vezetőinek nyilatkozatai szerint nagyjából hasonló forgatókönyvek szerint zajlott az Ápisz,32 a Kleider-Bauer, a Budavár Rt., a Fővárosi Patyolat33 valamint a Harmónia privatizációja is. Szokatlan – vagy talán példa nélkül álló – megoldást választott a Fotex, amikor az Ajkai Üveggyárral kötött örökbérleti szerződést.

Más esetekben a hasonló vagyonátjátszási ügyek azért keltettek különösen nagy visszhangot, mert politikai szervezetek voltak a kezdeményezők: az MSZMP, az MSZOSZ, a KISZ vagyonát vitték – vagy próbálták vinni – társaságokba a szervezetek vezetői. Az MSZOSZ – például – 1991 őszén biztosítótársaságot és bankot kívánt alapítani, és az egyik ilyen társaságba – a Frohburg Union Pénzügyi Rt.-be – kívánt apportálni 16 szakszervezeti székházat. Ezt a tranzakciót végül a Legfelsőbb Bíróság (LB) akadályozta meg.34 Ugyancsak az LB közbenjárásának volt köszönhető a HungarHotels 1989. évi privatizációjának visszacsinálása 1990 márciusában.

Látni kell azonban, hogy ezek a visszaélések csak felszínre hozták a háromszereplős modellben (1.2.) eleve benne rejlő ellentmondásokat.35 A vállalat vezetői a rendszerváltás pillanatában már több évtizedes helyzeti előnyben voltak a választott politikusokkal és a vállalat dolgozóival szemben. Másfelől viszont, miközben a spontán privatizáció bírálói a nemzeti vagyon elherdálása miatt keseregtek vagy átkozódtak, csak kevesen vették észre, hogy az állami vagyon legértékesebb része elvileg sem tartozott abba a kategóriába, amelyben a menedzsment – politikai jóváhagyás nélkül – maga dönthetett volna az átalakulásról.

A sajtóból és a személyes tapasztalatokból ismert példák mind a kis- és középvállalatokat érintették. Ami a bírálókat irritálta, az leginkább a kis állami vagyonok kis részének magánelsajátítása volt. A közép- és nagyvállalati kategóriába tartozó cégek vegyesvállalat-alapításai – ami egyet jelentett a külföldieknek történő eladással – sokkal halkabb társadalmi visszhangot váltottak ki. Pedig pártállami irányítás mellett az Antall-kormány megalakulása, 1990. május 23. előtt igencsak jelentős társaságok mentek át kisebb vagy nagyobb részben külföldi kézbe:

Tungsram (1989. február) (6.1.2.),
Ganz Árammérő (1989. július),
Ganz Vasúti Járműgyár (1989. augusztus),36
Ózdi Kohászati Üzemek (1989. ősz) (8.10.),
Hungária Biztosító (1989. december) ( 6.9.2.),
Graboplast (1990. február),
Általános Értékforgalmi Bank (1990. február) ( 6.9.11.),
Ganz Villamossági Művek (1989/90)37 stb.

A cementipar magánosítása – amely szemben a Tungsram hányattatásaival a kezdet kezdetétől nagy politikai viharokat kavart – szintén 1990 előtt kezdődött (3.6.3.).

3.1. táblázat. A spontán privatizáción keresztülment vállalatok listája, 1989 (1989. október eleji állapot, nem teljes lista)

Agrikon Mezőgazdasági és Élelmiszer-gépgyártó V.	Kecskeméti Zománc- és Kádgyár
Ápisz Kereskedelmi V.	Keravill Kereskedelmi V.
Aszfaltútépítő V.	Magyar Optikai Művek
Borsodi Vaskohászati Tröszt	Medicor
Budaflax Lenfonó és Szövőipari V.	Pamuttextilművek
Budapesti Rádiótechnikai Gyár	Pest Megyei Iparcikk-kereskedelmi V.
Budavox Híradástechnikai V.	Ruházati Bolt
Cement- és Mészművek	Soroksári Vasöntöde
Cipőbolt V.	Szerszámgépipari Művek
Csepel Művek Ruhaipari, Gép- és Kerékpárgyártó V.	Szerencsi Mgtsz.
Csepel Művek Szerszámgépgyártó Rt.38	Szivárvány Kereskedelmi V.
Dél-budai Vendéglátó V.	Telefongyár
Duna Füszért	Triál Sport-, Játék- és Hangszerkereskedelmi V.
Észak-budai Vendéglátó V.	Tungsram Rt.
Fémtechnika V.	Újpesti Gyapjúszövőgyár
Ganz Danubius Hajó- és Darugyár	Üvegipari Művek
Interag Rt.	Videoton
Ipoly Bútorgyár	Vídia Kereskedőház

Forrás: HVG, 1989. okt. 28.

Az 1989/90-es időszak jól kitapintható politikai feszültségeinek másik dimenziója is volt. Kiéleződött a vezetői bérek és prémiumok kérdése, ami ugyan nem kapcsolódott a privatizációhoz, de a vállalatvezetők autonómiájának jelentős növekedéséhez igen. 1989-ben mintegy 200 olyan vállalatvezető volt, akinek a prémiuma meghaladta a 2 millió Ft-ot, sőt néhányuké az 5–8 millió Ft-ot is elérte, miközben a foglalkoztatottak havi átlagbére éppenhogy meghaladta a 10 ezer Ft-ot. Az egalitáriánus eszmék jegyében szocializálódott magyar társadalom többsége számára ez a különbség elfogadhatatlan volt.39

1	„A spontán tulajdonreform védelmében” című kéziratos tanulmányt a HVG 1989. okt. 28-i száma kivonatos formában ismertette. A „spontán privatizáció” kifejezés a HVG-cikkben már magyarázatra nem szoruló, bevett szófordulatként szerepel, ugyancsak így használja a kifejezést a lap ugyanezen számában megjelent ellencikk is (Árva, 1989a). Az ominózus kézirat egy változata később folyóiratban is megjelent – Matolcsy (1990a) –, ott azonban a „spontán privatizáció” kifejezés egyetlen alkalommal sem szerepel, többször is előkerül viszont a „spontán tulajdonreform”, illetve a „spontán tulajdonosi reform” kifejezés.
2	Beszélő, 2009, júl–aug, 17.
3	Lásd – például – a következő, teljes mértékben légből kapott számokra hivatkozó, 2009-ből származó idézetet: „Magyarországon 1988 és 1990 között a posztkommunisták által végrehajtott spontán privatizáció során több mint 1000 vállalat került a volt elvtársak kezébe, ennek 60-70%-a gyakorlatilag bagóért, mélyen leértékelve, »elvtársi« áron (kellett a vörös segély)” (Fricz Tamás: „Kórkép a hazáról”, (http://lt.szentkoronaradio.com/publicisztika/2009_02_05_fricz-tamas-korkep-a-hazarol).
4	A kifejezés Voszka szerint is félrevezető. „A »spontán privatizáció« helyett szívesebben használnám a »nem intézményes szervezeti és tulajdonosi változások 1988-tól 1990 elejéig« megjelölést, de meghajlok a frappáns szóhasználat és a közvélekedés hagyományai előtt” (id. mű: 12). Sárközy (2012) definíciós javaslata így hangzik: vállalati döntésű decentralizált és önkéntes privatizáció (id. mű: 150).
5	Ez az átmenetinek gondolt rendelkezés azután egészen a médiatörvény megszületéséig (1995. dec. 21.) hatályban maradt. Ennek alapján a döntések a frekvenciák elosztásáról csak 1997 második felében – azaz 8 évvel a rendszerváltás után! – születtek meg (Bárány, 2000: 114).
6	Az EKA tulajdonreform-bizottsága nevében kiadott tiltakozását az SZDSZ nem írta alá, az MSZDP és a Liga távolléte miatt nem nyilvánított véleményt (MN, 1989. szept. 16.).
7	Az adott történeti pillanatban ezzel a kérdés szakértői – értékítéleteiktől függetlenül – tisztában is voltak. Szalai (1990) visszaemlékezésében kiemeli, hogy a háromoldalú tárgyalások során, ahol a spontán privatizáció ügye az egyik központi kérdés volt, a Magyar Néppártot képviselő Szántai János erre fel is hívta minden résztvevő figyelmét.
8	Pénzügykutató Rt. (2008: 162, 172). Egyébként pontosan ugyanez volt a helyzet a másik nagy magyar gyógyszergyár, a Chinoin esetében is, amely 1912 óta volt „jogfolytonosan” részvénytársaság.
9	De azért e tiltás alól is volt kivétel. A Novotrade Rt. a rendszerváltozás előtti első részvénytársaságként 1983-ban jött létre 4 bank és 93 vállalat (!) együttműködéséből 124,5 M Ft-os jegyzett tőkével. Kezdeti profilja a számítástechnikai hardverek és szoftverek importja és belföldi forgalmazása volt, ami arra utal, hogy az alapítók célja feltételezhetően a COCOM-lista kijátszása volt, és e cél eléréséhez bizonyára igénybe vették a hazai és szövetséges titkosszolgálatok támogatását is (Csillag,1988: 9; Sárközy, 1991: 97).
10	NSZ, 2012. jan. 18.
11	A Rakowski-kormány működéséről lásd Mizsei (1990: 42–43).
12	A postabanki segítséggel privatizált cég sorsa a továbbiakban is kivételes volt. Az orvosi műszergyártás zászlóshajójának tartott céget az egymást követő kormányok hol támogatták, hol feljelentették. Egy ideig a Magyar–Amerikai Vállalkozási Alap (MAVA) volt a tulajdonosa, Végül a cég 2005 nyarán fizetésképtelenség miatt csődöt kért önmaga ellen (MaNcs, 1999. nov. 4.; HVG, 2005. jún. 25.).
13	1963-ban önálló gyárak összevonásából állították össze a Lenfonó- és Szövőipari Vállalatot. Központját a Budapest peremén lévő, 1923-ban alapított Budakalászi Textilművek Klinger Henrik Rt.-ben, akkor már Budakalászi Szövőgyárban alakították ki. A Budaflax védjegyet a cégnévben az 1970-es évek végétől használták.
14	A Videoton esetében a helyzet olyannyira áttekinthetetlen volt, hogy még azt sem lehetett tudni, pontosan hány kft.-re bomlott a cégcsoport („19 usque 27 – mondták a bennfentesek”) (Beszélő, 1990, 39. szám). A vállalat sorsát esettanulmány formájában tárgyalta Török (1992).
15	Erről a periódusról, az SZDSZ és Bokros kapcsolatáról lásd Bokros nyilatkozatát a Beszélő, 2001. májusi számában. Tömpe István visszaemlékezései szerint ebben az ügyben Bokros mellett Surányi György is fontos küzdőtárs volt (MaNcs, 2005. szept. 8.). Surányi álláspontját kifejtve lásd Szabó (1990: 911).
16	Ezt a céget a Goldberger Leó (1878–1945) által alapított Goldberger Rt. bázisán hozták létre az 1948-as államosítás, illetve többszöri átszervezés után. Teljes neve Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat (iparági zsargonban: Panyova) volt. 1989-ben a cég tönkrement, ellene és benne a korábban már részvénytársasággá alakított Budaprint Goldberger Textilművek Rt. ellen felszámolási eljárás indult, ami 1997-ben fejeződött be. Ezzel a több mint 200 éves cég, amely fénykorában 15 ezer embernek adott munkát, megszűnt.
17	Id. mű: 129–130.
18	Erre egyébként a korabeli szerzők kivétel nélkül fel is hívták a figyelmet. Lásd Krokos (1989), Móra (1991), Csillag (1991) és Sárközy (1993).
19	Az első szabad választás első fordulója március 25-én volt!
20	Sárközy (2012: 463).
21	A Vasedény V. botrányát lásd Beszélő, 1990, 36. szám.
22	Teljes nevén: Állami Papír és Írószer Kereskedelmi Vállalat.
23	Sárközy (2012) szerint az általános jogrend alól való kivételt Pozsgay Imre kezdeményezte az ellenzéki pártokkal történt megállapodásra hivatkozva (id. mű: 154).
24	Az „átalakítás-átalakulás” kifejezésekre a hazai szakirodalom kezdetben sokat használta a korporatizáció kifejezést, ami az angol szakszó (corporatization) magyarosítása (Bélyácz, 1992b).
25	Ezek a vállalati központok azután sok esetben még évtizedeken át fennmaradtak – legalábbis papíron. A Budaflax Vállalat, a Csavaripari Vállalat, a Szerszámgépipari Művek végelszámolása és/vagy felszámolása még 2008-ban is folyamatban volt, sőt a Ganz Danubius Hajó- és Darugyáré még 2012-ben is, jóllehet a felsorolt cégeknél a megszüntetési eljárás 1993-ban, illetve 1994-ben indult.
26	A mezőgazdaság esetében ez a logika ahhoz a javaslathoz vezetett, hogy a földtörvény adja a termőföldeket az állami gazdaságok tulajdonába. Ezt a mezőgazdasági miniszter, Váncsa Jenő 1989 nyarán kezdeményezte is (Sárközy, 2009: 45).
27	Németül: Unternehmen für sich. Lásd Sárközy (2012: 153).
28	Szűcs (2003: 284).
29	A hazai irodalomból lásd pl. Auth–Krokos (1989), Bokros–Tömpe (1989), Bod (1989), Farkas–Járai–Auth (1989), Bokros (1990), Kornai (1990), Matolcsy (1991) vagy az MDF-körök álláspontját tükröző ÁVÜ-dokumentumokat. Az MDF-kormány hivatalos álláspontját rögzítő brosúrában Szabó Tamás privatizációs miniszter azt állította, hogy „a spontán privatizáció időszakában az állami vállalatok társaságba bevitt vagyon meghaladta a 110 milliárd forintot (!)” (ÁVÜ, 1993: 14). Ezt a számot egyébként Matolcsy is nagyjából hitelesnek tekintette. „[A spontán privatizáció útján – M. P.] az állami vagyon csaknem százmilliárd forinttal rövidült meg” – nyilatkozta az Antall-kormány államtitkára a „Hová tűnt a vagyonunk?” című terjedelmes interjújában (NSZ, 1996. nov. 30.). Ennek a bírálatnak több elemét nyomban átvette a kelet-európai „tranzitológiai” irodalom is. Brabant (1992), Spulber (1997) és mások az idő tájt a „spontán privatizáció”, a „nómenklatúra-privatizáció”, „nómenklatúra-kapitalizmus” kifejezéseket szinte egymás szinonimájaként használták.
30	Matolcsy (1991: 232).
31	A társaság hivatalos neve Bonbon Delicatesse Rt. volt, a Hemingway név csak a cégtáblákon jelent meg, a cégbíróságon nem. A történet leírását részletesen lásd 168 óra, 1990. szept. 18. A félig amerikai, félig magyar tulajdonos a 120 boltot üzemeltető, gyakorlatilag monopolhelyzetű cég 49,8%-áért 1 M USD-t (≈ 71 M Ft) fizetett. A vonatkozó jogszabályokat 1991 elején az Alkotmánybíróság is vizsgálta, de 976/B/1990 határozatával elutasította a panasztevőket.
32	Az Ápisz Kereskedelmi Vállalat holdinggá szervezését tanácsadóként Matolcsy György és a Pénzügykutató Rt. munkatársai kezdték meg, de végül a megbízás kicsúszott a kezükből, és a Dunaholding szerezte meg magának a céget. Lásd Kocsis Györgyi két emlékezetes írását: Kocsis (Kocsis, 1989b; Kocsis, 1989c), valamint Szűcs (1998) cikkét.
33	A vállalat jogelődje a hattyúemblémával a Hattyú Gőzmosoda volt, amelyet 1922-ben alapítottak. A Fővárosi Patyolat Vállalat (népszerű nevén: Patyolat) tanácsi vállalat volt, amelyet 1952-ben alapítottak, ruhatisztítás és vegytisztítás tevékenységi körrel. A vállalat fénykorában 7 üzemegységet, 15, mosást, tisztítást helyben végző szalont és 224 felvevőhelyet üzemeltetett, dolgozóinak létszáma 3500 fő volt. A vállalat kezdettől rendkívül kedvezményesen nyújtotta szolgáltatásait. Az 1950-es és 1960-as években minden lakossági forinthoz 4 Ft állami dotáció járult. Már az 1980-as években, de főleg a rendszerváltás után a vállalat tevékenységére való igény rohamosan csökkent, a vállalatot az ÁVÜ magához vette, majd üzleteit egyenként – profilmegkötés nélkül – privatizálta. Ezt követően, 1995-ben megkezdődött a kiürített vállalat végelszámolása, amely még 2012-ben is tartott. A Patyolat elnevezés azonban tovább él, mert valamely jogutód cég életben tartotta (http://hvg.hu/magyarmarka/20050329patyolat ).
34	A Demisz-cégek történetéről lásd a HVG 1996. márc. 9-i oknyomozó riportját. Az MSZP és a Polgári Bank több évre visszanyúló üzleti kapcsolatairól lásd HVG, 1996. júl. 20., aug. 3., aug. 24.
35	Ezt hangsúlyozza Lengyel (1998) is.
36	Figyelő, 1990. febr. 22.
37	A GVM és az állami tulajdonú, olasz Ansaldo cég házasságáról lásd Szalavetz (1998: 15–31). Privinfo-évkönyv 1992: 189. és VG, 1999. okt. 19.
38	Ez a cég később szingapúri befektetők kezébe került és Excel Csepel néven a BÉT-re is bevezették. Az Excel 2006 telén csődbe ment (HVG, 2006. jan. 28.).
39	Romsics (2003: 200–201). Az átlagbérre vonatkozó forrása: KSH.