Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.2.2. Viszik a nemzeti vagyonomat!

„Ha mindenkit valamilyen alapon megakadályozunk abban, hogy nálunk burzsoá legyen, akkor sohasem lesz hazai burzsoáziánk.”

Kemény István (1991)1

Újraolvasva az 1989/90 táján megjelent írásokat, s visszaidézve az akkori politikai viták hangulatát, jól látható, hogy a spontán privatizáció ellenzőit nem is a vállalatok, hanem a vállalatok élén álló menedzserek és – a velük hatalmi szimbiózisban élő – minisztériumi és párttisztviselők átalakulása irritálta. A magyar nyelv történetében az át igekötő talán soha nem szerepelt oly gyakorisággal, mint azokban az években: átmentés (hatalomé), átalakulás (vállalatoknál), átrendeződés (politikában).

„Végre észre kell már venni, hogy a negyvenéves kommunista uralom kedvezményezett kasztja, ez a már-már történelmi kiváltságokat viselő erős réteg ismét illegalitásba vonult. Ezzel visszatért történelmi elemébe, újra titokban, szervezetten és céltudatosan dolgozik, küzd a hatalomért. Ezúttal nem a politikai hatalomra tör – szabad választásokon nincs is számára esély –, hanem a gazdasági hatalom átmentésére. Folyik a gyárak, földek titkos értékesítése, magántulajdonba mentése” (Csengey, 1989).

„Miközben a pártállam bomlása esélyt ad a politikai demokrácia megteremtésére, mind látványosabban zajlik a gazdasági hatalom átmentése. A vállalati törvény, a társasági törvény és az átalakulási törvény lehetővé teszi, hogy a vállalati központok vagyonkezelő központokká átalakulva egymás közt csereberéljék részvényeiket; így megállapíthatatlanná válik, ki a végső tulajdonos, és a régi menedzserek változatlanul ellenőrizhetetlen hatalmat gyakorolhatnak a vállalatok felett” (A Szabad Demokraták Szövetsége az állami tulajdon sorsáról, 1989. október 29.)2

Részlet egy interjúból:

„Diczházi Bertalan: A [Magyar Demokrata] Fórum azt kifogásolta, hogy az átalakulási törvény gyakorlatilag a vállalati menedzserek kezébe adja a vagyon társaságba vitelének a lehetőségét. Vagyis, a menedzserek döntenek a privatizációról.

Kérdés: Ez politikailag elfogadhatatlan volt?

Diczházi: Azt vetették föl, miért egy szűk kör dönt erről. Miért nem mások döntenek. Másrészt azt kifogásolták, hogy ha állami vagyon feletti rendelkezési jogról van szó, akkor miért nem a népképviseleti szerv, vagyis a parlament által ellenőrzött intézmények döntenek az állami vagyon értékesítéséről. [...]

Kérdés: Mi volt az oka, hogy ez a vita kirobbant? Milyen tapasztalatokra támaszkodott az MDF?

Diczházi: Azt látták, hogy a társasággá történő átalakulások esetében az igazgatók egymásnak osztogatják a részvénytársasági pozíciókat. Tehát ebben az új struktúrában is ugyanazok fogják majd gyakorolni a hatalmat, mint az előző rendszerben. Ez egy ilyen populista fölvetés volt. Akkor még igazi nagy ügyek nem is voltak. Nem is lehettek, hiszen az első átalakulások a legrosszabb vállalatoknál történtek. Ha jól emlékszem, az átalakulás a Medicornál, a Budaflaxnál kezdődött, ez amolyan előremenekülés volt. Általában az történt, hogy az egyes gyáregységeket átalakították gazdasági társaságokká, az összes veszteséget és adósságot pedig ráterhelték a vagyonkezelő központokra. Így aztán az új társaságok terheiktől megszabadítva, jól működtek.3

Kérdés: Akkor még föl sem vetődött, miért »alakítják át« magukat az igazgatók tulajdonossá?

Diczházi: Akkor még nem fordult elő, hogy az igazgató mint magánszemély belépett volna a társaságba.”4

Ez az értékelés, amely a spontán privatizációt ellenőrizetlen hatalom- és vagyonátmentésnek látta és láttatta, mélyen meggyökerezett a közfelfogásban és beépült a történetírók emlékezetébe is.5 Mint majd látni fogjuk, a valóságban egyáltalán nem ez történt.

A spontán privatizáció elleni indulatot részben megalapozta, részben fokozta egyfajta önző türelmetlenség is. A félelem attól, hogy mire végbemegy a politikai váltás, s az új kormány hozzákezdhet a „valódi” privatizációhoz, elfogy a vagyon. Ez a vélemény fogalmazódott meg többször és erőteljes módon a Nemzeti Kerekasztal 1989/90-ben folytatott tárgyalásain is, és ezt az álláspontot képviselték a magyar szakértők az akkoriban már sorozatban szerveződő nemzetközi privatizációs konferenciákon. Csak egy példa: 1990 októberében egy ilyen konferencián, angol nyelvű előadásában Bokros Lajos a nyugatiak számára ismerős „management buy-out” analógiájára „management take-away”-ről beszélt.6 Bokros egyébként olyannyira ellenezte a spontán privatizációt,7 hogy emiatt az 1989-ben Békesi László által felkínált pénzügyminiszter-helyettesi pozíciót sem fogadta el. Még két évvel később is hasonlóan látta és értékelte ezt az időszakot az akkor már hosszabb idő óta Nyugaton élő Szelényi Iván is.8

Ahogyan azt Köllő János (1990) szellemesen megfogalmazta, a politikusokon – valamennyi parlamenti párt szinte valamennyi politikusán! – és részben emiatt a közvéleményen is úrrá lett a „viszik a nemzeti vagyonomat” érzés. Ezekben a hónapokban az egyik gyakran idézett kifejezés az „SI-faktor” volt, amit úgy kellett érteni, hogy az előrehaladást, a jó döntések meghozatalát a feltételezett nyertesekkel szembeni „sárga irigység” akadályozza.

Mindez érzelmileg is, taktikailag is indokolható volt. Köllő János is indulatosan említette, hogy miféle emberek miféle módon igyekeztek összeszedni azt a bizonyos első milliót.

1: Kik viszik a nemzeti vagyont?

„A vállalati igazgatók még az »üzemi négyszögnek« is csak egynegyedét reprezentálják. A korábbi hatalmukat anyagi gazdagsággá varázslók számszerű többségét népfronttitkárok, agitproposok és kultúrfelelősök, KISZ-titkárok, főbizalmik, függetlenített pártmunkások, úgynevezett politikusok, nagykövetek, attasék, titkosrendőrök, politikai és kultúrsintérek, szakmainak álcázott politikai intézmények »menedzserei« és hasonlók alkotják. Most, hogy már az MSZBT vagyonát is kft.-k között osztották fel (magyar–magyar baráti társaságokra bontva a nagy hagyományú intézményt).”9

De sértő volt, ami történni látszott, az új állam újonnan választott vezetőinek szempontjából is. Hová tűnne Lear király fájdalmas tragédiája, ha a színdarab elején kiderülne, hogy királysága, amit ő akar felosztani három leánya között, már rég el van osztva az érintettek vagy a nemes urak által (1.3.17.)? Valóságtartalmát tekintve ez az aggodalom mégis eltúlzott volt, kapkodó és egymásnak ellentmondó jogi megoldásokat eredményezett,10 s utat nyitott a legrosszabb populista érveknek. A Magyar Fórumban – például – ilyen voltak olvashatók: „… a privatizációnak ez a formája éppen úgy rablás, mint ahogy 48-ban az államosítás is az volt”. Akinek volt füle, az ebből a többpárti, privatizációellenes kórusból már akkor kihallotta a veszélyes felhangokat is.

Tamás Gáspár Miklós az SZDSZ, az MDF, a Fidesz és a kisgazdák liberális alapértékeire apellálva próbálta szervezni a szellemi ellenállást. „Az SZDSZ eddig egy szóval sem merte mondani, hogy ez nincs így. Lehet, hogy ezúttal kivételesen igaza van Csurkának? Hagyjuk, hogy rávetüljön a korrupt „magánosítási” trükkök árnyéka a jövendő szabad magyar gazdaságra? Hisz a (nemzetközi és nemzeti) szocialista rendszerek épültek pénzellenes és anti-individualista világnézetre. Ellentmondás lesz-e megint az „elemi igazságérzet”, az erkölcsi érzék, az igazságosság és a józan üzleti szellem között? Ha még visszamenőleg is kétségbe lehet vonni az ügyletek érvényességét, nem az lesz-e az eredmény, hogy Magyarországon mindent szabad lesz majd megtenni, kivéve két dolgot: venni és eladni?”11

1989/90 táján tehát a hazai politikai élet tele volt a spontán privatizáció elleni hangokkal. Általánosan elfogadottá vált az a vélekedés, hogy közgazdaságilag káros, társadalmilag pedig igazságtalan lenne, ha az állami vállalatok értékesítése úgy történne, hogy az új tulajdonosok többsége a korábbi menedzserek közül kerülne ki.

A korszak egyik fontos szereplője, Bod Péter Ákos egy 1993-ban adott hosszabb nyilatkozatában találóan fogalmazta meg, hogy mi lett ennek a menedzsmentellenes közhangulatnak a következménye. „A jelek szerint a magyar közvélemény ez ideig könnyebben fogadja el, ha Mr. Smith veszi meg a vállalatot és tesz embereket utcára, mint ha Kovács úr (alias Kovács elvtárs) teszi vele ugyanezt.”12 Ez a példa is jól érzékelteti, hogy a spontán privatizáció elleni hangulat miként tolta a kormányt – talán szándékai ellenére is – a külföldi vevők felé.13

Vagyis a spontán privatizáció elleni érvelés a gyakorlatban a külföldi tőke irányába tolta el a közvéleményt. Erről a helyzetről írta kitűnő monográfiájában Romsics (2003): „Az 1989–1990-es spontán privatizációs folyamatok felülvizsgálata, amelyre a kormányprogram ugyancsak ígéretet tett, elmaradt. Bár az MDF soraiból ezt sokan követelték, és a társadalom jelentős része is egyetértett volna vele, Antall és szakminiszterei felmérték, hogy egy ilyen akció jogilag egyrészt nehezen lenne indokolható, másrészt óriási zűrzavart okozna, és a külföldi tőkét hosszú időre elriasztaná Magyarországtól. Ezért megelégedtek néhány szimbolikus jelentőségű intézkedéssel. Ilyen volt a privatizálás előtt álló Ganz Danubius államigazgatási hatáskörbe vonása szeptember közepén, illetve elnök-vezérigazgatójának, Angyal Ádámnak a felmentése október 9-én.”14

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy összegszerűségében a spontán privatizáció körüli visszaélések az állami vagyon töredékét érintették, sőt ezen belül az „elveszett” vagyon értéke is csekély volt. A vagyonértékelések (1.6.) során ugyanis egyidejűleg érvényesültek

kötelező mérlegösszefüggések,
az auditori függetlenség elve, valamint
a túlértékelést és az alulértékelést egyaránt indokoló üzleti megfontolások.

Így logikai alapon már 1989/90-ben is vélelmezhető volt, hogy az átalakulások során elfogadott vagyonértékek megfelelően tükrözték a piaci viszonyokat, a veszteség nemzetgazdasági mértékkel mérve jelentéktelen volt.

De a tények is ezt támasztották alá. Az Állami Számvevőszék 1990-ben készült reprezentatív felmérése szerint a minisztériumi alapítású vállalatok a könyv szerinti értéket 16%-kal meghaladó értékben vitték át vagyonukat a társaságokba. Minthogy ebben a mintavételi körben a külföldi tulajdonosi hozzájárulás a bevitt állami vagyon mindössze 7%-ának felelt meg, a hazai magántőke részvétele pedig elenyészően kismértékű volt, nincs ok feltételezni, hogy az irreális vagyonértékelés az állami vagyon számottevő mértékét érintette volna.15 Csillag (1990) szerint 1988-ban és 1989-ben az állami vagyonnak mindössze 2,0–2,5%-a alakult át társasági formába, tehát minden „vagyoneltüntetést” ennek a 2,5%-nak a törtrészeként kell értelmezni.16 Biztonsággal állítható tehát, hogy az első szabad választások idejére az állami vagyon 99%-a még állami tulajdonban volt.

Ami pedig a változások szociológiai dimenzióit illeti, ismét csak Voszka Éva értékelését idézzük. Az 1988–90 közötti változásokat elemző monográfus számtalan dokumentum áttanulmányozása és vezetői interjúk alapján így summázta véleményét:

„Felvethető, hogy a vállalati vezetőknek valójában nem is a nagy cég – s ezzel együtt saját menedzseri pozíciójuk – megmentése volt a célja, hanem a magánvagyonuk gyarapítása, a tulajdonosi szerep betöltése – akár egy kisebb társaságban is. Ez a lehetőség sem kizárt, különösen a piacon az adott formában versenyképtelen, az állami szétdarabolással közvetlenül fenyegetett nagy kereskedelmi és más szolgáltató cégeknél. Általánosságban – s különösen az iparban – azonban a menedzsmentnek az adott vállalathoz kötődő személyes invesztíciója […] nagy, […] a felhalmozott tudás kamatoztatásának vagy konvertálásának esélye szűk. […] A szándékos felmorzsolódás szélsőségesen ritka kivétel, a kisebb magáncégbe átlépés a többség számára csak kényszerűen elfogadott, »második legjobb« megoldás volt.”17

Volt azonban a spontán privatizációnak egy médiadimenziója is, amire annak idején kevesen figyeltek. A spontán privatizáció ugyanis a sajtót is érintette. Az 1990 májusában alakult Antall-kormány valóban okkal érezte úgy, hogy kiszervezték előle az újságok jó részét. A négy országos napilapból például csak a Magyar Nemzet volt még állami tulajdonban.18 Így látták ezt az újságírók is – pártállástól függetlenül. Érthető tehát, hogy ezt az üzenetet közvetítették olvasóik felé.

* * * * *

Összefoglalás helyett végül válaszolnunk kell a következő kérdésre is: mi lehetett volna a spontán privatizáció alternatívája? Talán a tőzsde? Az 1990-es indulás idején a kormány meghatározó személyiségei a tőzsdei privatizációt sem tartották megfelelő módszernek. Mint az pár évvel az események után kiderült, az Antall-kormány szándéka szerint meg sem nyitotta volna a tőzsdét. Egyfelől ugyanis ott volt a tőzsde létrehozásán 1987 óta dolgozó, reformkommunista közgazdászcsapat (Járai Zsigmond, Bokros Lajos, Tömpe István, Hardy Ilona, Antal László), másfelől ott volt az újonnan megválasztott, antikommunista érzelmektől és Amerika-ellenességtől egyaránt fűtött konzervatív Antall-kormány, melynek tanácsadói elvi okokból sem akartak tőzsdenyitással hozzákezdeni a gazdaság államtalanításához. Legszívesebben leállították volna az összes előkészületet (3.6.2.1.). Más szóval ez sem lett volna megoldás.

Bármi volt is az oka, két évtized távlatából Soós (2009) joggal állapította meg,19 hogy a spontán privatizáció szóhasználattal a privatizáció gyanús dologgá vált Magyarországon, még mielőtt a valódi tulajdonosváltás tényleg megkezdődött volna. Ez sokat ártott mindennek és mindenkinek.

1	Idézi Éber (2011: 112).
2	A teljes szöveget lásd – többek között – Mozgó Világ, 1991, 1, 10.
3	Sárközy (2009) is a Medicor példáján mutatta be, hogy miként zajlott le a folyamat. Szerinte ezért a modellértékű megoldásért a copyright a cég akkori vezérigazgató-helyettesének, Gábor Péternek, illetve egy másik nagyvállalati vezetőnek, a Ganz Hajó- és Darugyár vezérigazgatójának, Angyal Ádámnak járna (id. mű: 39–40).
4	Mozgó Világ, 1991, 1, 6–7.
5	Lásd – például – Romsics (1999: 539).
6	A németországi Tübingenben megtartott előadás szövegét lásd Bokros (2002).
7	Bokros véleményének súlyáról némi iróniával, de nem alap nélkül írja a következőket Sárközy (2012): „A kemény, beolvasó, nagy bajszú Bokros, aki ráadásul igen okos ember, nagy hatással volt a fiatal, női gazdasági újságírókra, akik sorra írták az átalakulási törvény elleni cikkeiket (Bossányi Katalin, Kocsis Györgyi, Tibor Ágnes). A leghíresebb Kocsis Györgyi 1989. június 3-án írt írása, amely szerint mi ebek harmincadjára (ez volt a cikk címe) juttattuk a közvagyont az átalakulási törvénnyel” (id. mű: 463).
8	Lásd a Figyelő c. gazdasági lapnak adott interjúját, melynek címe „Suba alatt új zászlósurak” volt (1991. szept. 19.).
9	Az idézet forrása Köllő (1990) vitriolos cikke, amely válasz volt Bauer (1990c) írására. Az MSZBT-utalás a Magyar–Szovjet Baráti Társaságra vonatkozott, a „kultúrsintér” címke pedig azokra a pártkáderekre, akik a kultúra frontját otthagyva hirtelen vállalkozók lettek. Mint az jóval később kiderült, a rendszerváltás idején az állambiztonság belföldi ügynöki hálózata 8-9 ezer főt foglalkoztatott (a definíciótól függően) (Tabajdi–Ungváry, 2008: 188). Rájuk vonatkozott a „titkosrendőr” címke
10	Ilyen volt – például – az 1987. évi földtörvénynek az új kormány által javasolt módosítása (1990. május), amely kimondta, hogy az állam tulajdonában lévő ingatlan tulajdonjogát, kezelői jogát átruházni, megterhelni, használati vagy bérleti jogát társaságba apportként bevinni csak a megyékben és a fővárosban létrehozandó vagyonellenőrző bizottságok engedélyével lehet. Ezeket a bizottságokat a belügyminiszter létre is hozta, de működésük formális-bürokratikus volt.
11	Beszélő, 1990. június 2.
12	Blejer–Coricelli (1997: 74–75).
13	Nagyon hasonló volt a folyamat az éppen felbomlás alatt álló NDK-ban is. Így merült fel az ottani ellenzéki reformkörökben a Treuhand (magyarul: bizalmi kéz) nevű jogintézmény életre hívása. Az elképzelés az volt, hogy a szabad választásokig a legfontosabb annak a megakadályozása, hogy a pártállam káderei „lenyúlják” az állami vagyont. A szervezet eredeti feladata tehát nem a privatizáció volt, hanem az állami vagyon megőrzése egy remélt reformszocialista kormány számára ( Bevezetés).
14	Id. mű: 282.
15	Idézi Móra (1991: 559–570).
16	Id. mű: 107.
17	Voszka (1998: 57–58).
18	Juhász (2014: 17).
19	Id. mű: 15.