Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.3.1. Egzisztencia-hitel (E-hitel)

A privatizációs vásárlásokat segítő, kedvezményes hitelkonstrukciót az Antall-kormány az 1990. évi önkormányzati választásokra ígérte.

„A német egzisztenciaalapítási hitelhez igazodó feltételekkel pénzügyi alap létesül, amelyik vállalkozásoknak nyújt kedvező kamatozású hitelt. A privatizáció körébe vont vagyontárgyak megvásárlásához a német és magyar tőkével feltöltött Egzisztencia Alap a Vállalkozásfejlesztési Iroda aktív koordinálásával a privatizáció során az új tulajdonosokat (vállalkozókat) fogja hitelezni” – hirdette a kormányprogram 1990 őszén.1

A megoldás azonban csak 1991 elején született meg egy belpolitikai, egy külpolitikai és egy gazdaságpolitikai indíttatású ötlet ötvözésével.2 Mint később kiderült, ezek inkább látszatok, semmint valóságos, a tényleges folyamatokat meghatározó, érdemi összefüggések voltak.

A belpolitikai szempont az volt, hogy a rendszerváltás során új élethelyzetbe került vállalkozók, illetve azok, akik vállalkozók szerettek volna lenni, nagy hangon követeltek valamiféle indító támogatást. Az Egzisztencia-hitel – mint a neve is mutatja – az új, hazai kisvállalkozói réteg egzisztenciájának a megteremtése érdekében lett kitalálva. A külpolitikai érdek úgy merült fel, hogy az Antall-kormány igyekezett tőkét kovácsolni a német–magyar kapcsolatokból, és erősen rájátszott a magyar rendszerváltás és a II. világháború utáni német „gazdaság csoda” igaznak vélt analógiájára. Bár Antall személy szerint nem volt elfogultan németpárti, környezetében sok olyan egykori emigráns magyar közgazdász és politikus forgott, akik 1956 után az NSZK-ban tanultak és éltek. Számukra kézenfekvőnek tűnt a Konrad Adenauer és a Ludwig Erhard nevéhez kapcsolódó német modell, a szociális piacgazdaság modelljének átvétele (3.6.6.). Az E-hitel kezdetben szorosan kapcsolódni látszott különféle német kormánysegélyekhez, s így pár hónapig valóban úgy tűnt, hogy az E-hitelt Németország adja sok ezer magyar újonnan induló kisvállalkozónak.

A gazdaságpolitikai cél az E-hitel és az államadósság csökkentésének összekapcsolása volt. Induláskor az E-hitel valóban a kisegzisztenciák megteremtését szolgálta: csak magyar állampolgárságú, természetes személynek járt, szigorúan meg volt szabva a felső értékhatár. Ez az előprivatizáció (3.7.) finanszírozásához megfelelőnek is tűnt. Közvetlen formában azonban értelmetlen volt az E-hitel összekapcsolása akár a Németországtól felvett hitelekkel, akár az államadósság-törlesztéssel, hiszen a pénz nem volt címkézhető. Sem a forrás, sem a felhasználás oldaláról nem voltak ilyen kapcsolatok.

Nézzük a forrásoldalt! Ha az E-hitel igénybevételére jogszabályi lehetőség van, akkor a hitelnyújtást nem korlátozhatja, hogy a német hitelkeret kimerült-e vagy nem. Formailag az E-hitelt a Magyar Nemzeti Bank folyósította azáltal, hogy a kereskedelmi bankok legfeljebb 15 éves futamidejű hiteleit automatikusan refinanszírozta.3 Soha senki nem firtatta, hogy kimerült-e már az MNB-nél a német hitelkeret. A valódi német hitelkeretet, amelyet hivatalosan „szénsegély” címen juttatott el az Antall-kormánynak a bonni kabinet, végül nem is ebben a konstrukcióban használták fel. (Később erről a pénzforrásról mindenki megfeledkezett. Így 2006 őszén még mindig volt némi pénz ezen a számlán.)4

Annak a megkötésnek, hogy az E-hitelt csak államadósság törlesztésére lehet felhasználni, valójában egészen más volt a funkciója. A rendeletet kidolgozó pénzügypolitikusok azt akarták megakadályozni, hogy a vállalatok által – az ún. decentralizált privatizációban – értékesített vállalatrészeket, vagyontárgyakat ne lehessen kedvezményes hitellel, „bagóért” megvásárolni. Ezt akkor nyíltan senki sem merte kimondani. A trükk, amitől féltek a döntéshozók, a következő volt. A befektető E-hitelre megvásárol egy üzletrészt vagy ingatlant a reális piaci árat többszörösen meghaladó összegért. Az eladó – a még nem privatizált állami vállalat – a többletbevételt valamilyen módon visszacsorgatja a befektetőnek, aki ezt az összeget beviszi az első bankba, és ott tartósan leköti.5 Valójában tehát az államadósság törlesztésének ügye csak azért kapcsolódott össze az E-hitellel, hogy a hitel igénybevételét az ÁVÜ tulajdonában lévő vagyon eladására lehessen korlátozni, mert ezeknél a cégeknél az ÁVÜ közvetlen ellenőrzési joggal bírt.

Az első hiteligényeket 1991 februárjában nyújtották be. Ekkor E-hitelt belföldi magánszemélyek legfeljebb 50 M Ft értékben, 20,5%-os (!) kamatra, maximum 10 éves lejáratra igényelhettek. Hamar kiderült azonban, hogy szigorú kondíciók mellett erre a konstrukcióra alig van igény: 1991 decemberéig az igénybe vett hitelösszeg épphogy elérte az 1 Mrd Ft-ot.6 Az E-hitel felhasználásában akkor következett be alapvető változás, amikor

eltörölték a hitelnyújtás felső határát,
a belföldi magánszemélyeken kívül belföldi társaságok is igénybe vehették,
az ÁVÜ-n és az ÁV Rt.-n kívül más állami szerveknek is megengedték az E-hitelre történő magánosítást,7
csökkent a megkívánt saját erő és a kamat (előbb 17,2%-ra, majd 7%-ra),8
a lejárati időt 15 évre hosszabbították,
a Hitelgarancia Rt. megalakulásával – ha szűk körben is, de – lehetőség nyílt arra, hogy az állam készfizető kezességet vállaljon a hitelfelvevőért a kereskedelmi bankoknál.9

Ezeket a könnyítéseket a pénzügyi kormányzat – személy szerint Kupa Mihály pénzügyminiszter és a részletek kidolgozásáért felelős Hegedüs Éva – két lépésben, 1992 márciusában, illetve 1993 márciusában erőltette rá a bankszektorra nem kis részben azért, hogy kifogja a szelet Szabó Tamás privatizációs miniszter KRP-programjából10 (3.6.5.). Kedvezett az E-hitel elterjedésnek, hogy a hitel kockázatát a kereskedelmi bankok viselték, s az is előny volt az ÁVÜ számára, hogy a befektetők minősítésének terhe jórészt lekerült a privatizátorok válláról.

Az E-hitel népszerűségének növekedésével párhuzamosan el is vesztette eredeti funkcióját. 1992 után már szó sem esett a kisegzisztenciák támogatásáról, az egy tranzakcióra eső hitelvolumen gyakorta meghaladta a 100 millió Ft-ot, sőt 1993 második felében az átlagos E-hitel is meghaladta a 10 millió Ft-ot.11

2: A Waberer-birodalom megalapozása

1994-ben hat barát E-hitelből megvásárolta a Volán Tefut. Az akkor 1 Mrd Ft adóssággal terhelt és évente félmilliárdos veszteséget termelő céget Wáberer György vezetésével az új tulajdonosok egyenesbe hozták. A cég néhány év alatt kilábalt az adósságcsapdából, piacvezetővé vált, majd bekebelezett 10 kisebb céget – így például 2002-ben, másodkézből, a Hungarocamiont. A cég 2016-ig szépen fejlődött, ekkor Wáberer kiszállt az üzletből, helyét egy külföldi befektetési alap vette át ( 3.6.2.6.).

1992–94 között az E-hitel első számú kedvezményezettjei azok a magyar vállalkozók voltak, akik már viszonylag stabil vagyoni háttér birtokában épp ekkor kívánták nagytőkéssé válni. De jól jártak az E-hitellel a bankok, sőt az ÁVÜ is. Az egy tranzakcióra eső volumen növekedése megfelelt a hitelt nyújtó bankok és az ÁVÜ érdekeinek is, hiszen a kis értékű hitelszerződések eseti létrehozása aránytalanul nagy ráfordítást igényelt. A bankoknak azért is jó volt az E-hitel, mert ily módon segítséget kaptak vállalati ügyfelek megszerzésére. Szerencsés egybeesés volt továbbá, hogy ez idő tájt a magas hitelkamatok miatt a kereskedelmi bankok alig nyújtottak normális hitelt hazai vállalkozóknak, így a bankoknál elegendő szabad szellemi kapacitás állt rendelkezésre az E-hiteles privatizációs ügyek bonyolítására.

Sok esetben az történt tehát, hogy az egyes bankok vezetői közvetlenül tárgyaltak az ÁVÜ vezetőivel, és nagyjából megegyeztek abban, hogy az adott bank által „menedzselt” tucatnyi pályázat közül melyeket lenne tanácsos a banknak veszni hagyni, és mely pályázatokon lesz majd reális esély a nyerésre.12 Ez egybevágott az ÁVÜ vezetőinek érdekeivel is, hiszen számukra is létfontosságú volt, hogy előzetes alkukkal csökkentsék a privatizációs döntések után esetlegesen kialakuló konfrontáció intenzitását.

3.2. táblázat. Az E-hitel igénybevétele bankonként, 1994 (az 1 Mrd Ft feletti hitelnyújtók listája, 1994. szeptemberi állapot)

Bank neve	Mrd Ft
Agrobank	10,5
Postabank	8,7
OKHB	6,7
MHB	6,0
OTP	5,5
BB	5,1
MKB	3,7
Konzumbank	2,4
Kereskedelmi Bank	1,6
Iparbankház	1,4
Inter-Európa Bank	1,3
Takarékbank	1,1
Corvinbank	1,1
Bankok összesen	59,7

Forrás: Giday (1998: 41).

A 3.2. táblázat számainak elemzésekor azonban három körülményt is figyelembe kell venni.

Az E-hitel mellett kezdettől fogva működött egy másik, az E-hitel feltételeivel majdnem teljesen megegyező konstrukció, amelyet csak az MRP-szervezetek vehettek igénybe (MRP-hitel). Ez a két hitelforma az állami vagyonkezelő szervezetek publikációiban nincs is megkülönböztetve. Az MRP-hitel arányáról csak szórványos adatok vannak. A Privatizációs Kutatóintézet számításai szerint 1993-ban az MRP-hitelek adták az E-hitelként nyilvántartott hitelek egyharmadát, a Pénzügyminisztérium adati szerint az egyharmados arány a teljes 1991–96 közötti időszakra is helytálló volt.13
1992-ben Danubius- (3.3.3.) és a Pannonplast-részvények tőzsdén keresztül történő vásárlására (3.6.6.) is lehetett kapni E-hitelt.14
Az E-hitel-konstrukciót az előprivatizáció során is előszeretettel alkalmazták.

Ezért nehéz megbecsülni, hogy összesen hány jogszabály szerinti, valódi E-hiteles privatizációs tranzakció zajlott le. Becslésem szerint (szemben a 3.3. táblázatban közölt hivatalos adatokkal) a helyes szám 300 körül lehetett.15

1994-től ismét változott a helyzet. Bár az E-hitek kamata továbbra is alacsony maradt (7%), fennmaradt a 3 éves türelmi idő és az átlagos futamidő is hosszú volt (6 év); az állami irányítású privatizáción belül a kárpótlási jegy kezdte kiszorítani az E-hitelt. Ez nem is szorul különösebb magyarázatra, ha figyelembe vesszük a jegy árfolyamának lemorzsolódását. 1994 tavaszán a Privatizációs Kutatóintézet által készített jelenérték-számítások azt mutatták, hogy 100 Ft készpénzhez viszonyítva a kárpótlási jegy jelenértéke 40–60 Ft, az MRP-hitelé 39 Ft, az E-hitelé 47 Ft, a részletfizetésé 79 Ft volt.16 Az állami irányítás nélkül folyó felszámolások és végelszámolások is az E-hitel konkurenciájaként jelentek meg, hiszen ott is nagy vagyonhoz lehetett kis összegű készpénzért hozzájutni.

Az E-hitel visszaszorulását az is magyarázta, hogy 1994/95-ben az ÁV Rt., illetve az ÁPV Rt. vezetői igyekeztek megfelelni annak az újólag megváltozott kormányzati elvárásnak, amely a belföldi vállalkozókkal szemben is a készpénzes értékesítést preferálta. A frissen megalakult szociálliberális koalíció ugyanis szembe kellett, hogy nézzen azzal az örökül kapott helyzettel, hogy az ÁVÜ folyó bevételei nem lesznek elegendőek a kiadások fedezésére. Az egyébként is nagy hiányokkal küzdő központi költségvetés nem szívesen áldozott volna arra, hogy hozzájáruljon az ÁVÜ működési költségeihez. Ráadásul egy ilyen hír negatív visszhangot keltett volna a közvéleményben. Nem véletlen tehát, hogy ebben az időszakban – szemben az 1992–93-as gyakorlattal – alig került sor olyan pályázat kiírására, ahol lehetőség lett volna a tisztán E-hiteles vásárlásra.

Ebből a szorult pénzügyi helyzetből is következett, hogy az 1995 közepén életbe lépett privatizációs törvény már 50 M Ft-ban szabta meg az E-hitel felső határát.17 Ezzel az E-hitel végképp elvesztette népszerűségét a hazai nagyvállalkozók körében.

3.3. táblázat. Az E-hitel igénybevételének alakulása, 1990–1999

	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998	1999*	Összesen
Tranzakciók száma**	1	8	72	171	147	42	17	3	–	–	461
Bevétel (Mrd Ft)	0	1,01	9,1	21,7	46,1	4,0	2,5	0,3	1,0	0,0	86
A belföldi értékesítés %-ában	–	17,4	36,6	78,0	56,6	10,2	6,8	0,3	1,6	0,0	8,8
A privatizációs bevétel %-ában	0	3,3	13,6	13,2	31,0	0,8	1,5	0,1	1,0	0,0	2,6

Megjegyzések: Az adatok tartalmazzák az összes részletfizetéses tranzakcióból származó bevételt. Az állami vagyonkezelő szervezetek, a bankok és a PM kimutatásaiban az E-hitel és az MRP-hitel, valamint az alkalmanként, egyedi döntéssel jóváhagyott részletfizetési konstrukciók általában megkülönböztetés nélkül szerepelnek. A PM adatai szerint18 1991–96 között a kereskedelmi bankok összesen 66 Mrd Ft E-hitelt nyújtottak, ebből 22 Mrd Ft-ot tett ki az MRP-hitel. A fenti táblázat adataival való összevetésből úgy tűnik, hogy az E-hitel-kontingenst az ÁPV Rt. és jogelődei önmagukban is kihasználták, jóllehet a kincstárivagyon-kezelő és az ÁFI – amely rövid ideig szintén elfogadott E-hitelt – további 5 Mrd Ft értékben adott el állami vagyont ennek a hitelkonstrukciónak a keretében.

Lásd még a 3.2. táblázathoz kapcsolódó megjegyzést is.

* 1999 után E-hiteles tranzakció nem volt.

** Értékesített társaságonként, előprivatizáció nélkül.

Forrás: A szerző saját számításai az ÁPV Rt. korabeli adatai alapján.

1997–98-ban még a privatizáció szakértőinek körében is meglepetést keltett, hogy a korábban megjósolt E-hitel-csődök végül elmaradtak. Mi több, a hitelek javát idő előtt visszafizették. E mögött alighanem az húzódott meg, hogy a nagy volumenű E-hiteles tartozásokkal megterhelt cégek időközben külföldi tulajdonba mentek át, a külföldiek viszont nem voltak jogosultak a kedvezményes kölcsön igénybevételére – tehát gyorsan visszafizették az E-hitelt. Pénzintézetektől származó információk szerint a bankokba menetrendszerűen érkező törlesztőrészletről – már csak a pénzt átutaló társaság nevéből is – világosan látható volt, hogy a törlesztést nem az E-hitellel megvásárolt társaság termelte ki.19 Csak egészen kivételes esetben került arra sor, hogy a hitelt azok fizették volna vissza, akik felvették – tehát magánszemélyek vagy 1991–98-ban alapított társaságaik.20

Az 1992–93-as E-hitel-láz terméke volt az ún. Agrobank-botrány, amelynek kapcsán – azon túlmenően, hogy csődbe ment egy korábban sikeres pénzintézet – fény derült az E-hitel-konstrukció további belső ellentmondásaira is. Láttuk, hogy a hitelt olyan vállalkozások finanszírozására találták ki, amelyek banki megítélés szerint egyébként nem lettek volna hitelképesek. A konstrukció ugyan áthárította a hitelezéssel kapcsolatos kamatköltségek egy részét az államra, de a tőkére vonatkozó banki kockázatot nem szüntette meg. Mi több, a bankok azt is végiggondolták, hogy a minimális saját tőkével rendelkező E-hiteles vállalkozó számára nagy a kísértés arra, hogy a megvásárolt céget „kiürítse”, tönkretegye.

Az Agrobank vezetői erre a problémára kerestek és találtak megoldást. Ez a megoldás szokatlannak tűnt az államapparátus egy része és különösen a rendőrség és az ügyészség számára. Az ötlet valójában roppant egyszerű volt. A bank által támogatott 39 privatizációs tranzakció kockázatát úgy csökkentették, hogy – egy bank által ellenőrzött vállalkozáson keresztül – maga a bank is beszállt az üzletbe, ezáltal módot kapott arra, hogy a hitel futamideje alatt szemmel tartsa a befektetőt és a befektetést. A banktechnika ezt a „bizalmi kéz” rendszerének nevezi. Az Agrobank vezetői annyira bíztak módszerükben, hogy ez volt a bank egyik legjelentősebb hitelkonstrukciója. 1994–95-ben a kihelyezett hitelek 23%-a – összesen 10–11 Mrd Ft – volt E-hitel. Mint később kiderült, hasonló megoldásokkal operált a Postabank és az OTP is.21 A rendőrség azonban az Agrobank E-hitelezési technikáját (és még egy sor más tranzakcióját is!) törvénytelennek minősítette, vezetőit 1994 novemberében letartóztatta, és ezzel a bankot csődbe kergette. A bank elnökét és vezérigazgatóját első fokon a bíróság felmentette, másodfokon viszont korrupció – pontosabban szólva: befolyással való üzérkedés – bűntette miatt elítélte (9.5.3.).

A cementipar privatizációja: mint az állatorvosi ló. Az Agrobankhoz kapcsolódott az E-hitel konstrukciójának egy további problémája, amire csak 1996-ban figyelt fel az üzleti közvélemény. Sem korábban, sem később nem fordult elő egyszer sem, hogy az E-hitelt nyújtó bank a követelését továbbadta volna egy harmadik félnek. Márpedig a Hejőcsabai Cement- és Mészipari Rt. (HCM) privatizációjának második szakaszában ez történt.22 A bonyolult, sokszereplős történet dióhéjban a következőképpen foglalható össze.

1988-ban a Cement- és Mészművek (CEMÜ) kezelésében lévő vagyont felszeletelték, egy részét elidegenítették, egy részét apportálták, egy részét pedig bérbe adták, így a kivásárló társaságok kis tőkével erős pozícióba kerültek. Négy cementgyárban egyharmados, egyben 50%-os külföldi tulajdon jött létre. Magát a CEMÜ-t végelszámolással, jogutód nélkül szüntették meg.23 A folyamatban a Pénzügykutatási Intézet – és személy szerint Matolcsy György – volt az egyik tanácsadó. Privatizációs technikai értelemben decentralizált privatizáció történt: a folyamatot a CEMÜ irányította, maga kötötte a szerződéseket és oda folytak be a bevételek is.

3.4. táblázat. A cementipar privatizációjának kezdetei, 1988–1990

A gyár telephelye	Első külföldi tulajdonos	Összesített részarány(uk) (%)
Beremend	Heidelberger Zement AG (német) – Schwenk KG (német)	33
Vác		33
Hejőcsaba	Holderbank (svájci)	33
Lábatlan	Holderbank (svájci)	50
Bélaapátfalva	Heidelberger Zement AG–Schwenk KG–Holderbank	33

Forrás: Privinfo-évkönyv (1993: 264).

A HCM esetében egészen pontosan az történt, hogy a „külföldi” vevő jogi értelemben egy magyar cég volt, a Holcim Hungária Cementipari Zrt., amelynek viszont már egy igazi svájci cég, a Holderbank24 volt a tulajdonosa. Később, 1992 áprilisában a Holcim 1 Ft-ért „eladta” a részvényeit – vagy annak egy részét (?) – anyavállalatának, a Holderbanknak. A HCM maradék állami részvényeinek eladására vonatkozó nemzetközi pályázat kiírásáról az ÁVÜ 1993. július 28-án, vagyis az Antall-kormány idején hozott döntést. A feltételek között szerepelt, hogy a pályázók E-hitelt és KPJ-t is felhasználhatnak – vagyis a pályázat egyértelműen úgy lett kiírva, hogy azon csak magyar pályázók indulhattak.25 Miután a HCM-ben az ekkor már egyharmados tulajdoni hányaddal rendelkező svájci cégnek elővásárlási joga is volt, vélhetően az történt, hogy a Holderbank, a világ egyik legnagyobb akkori cementgyártója szerzett-szervezett magának egy magyar strómancéget, amely jogosult volt elindulni a pályázaton (és nem teljesen mellesleg nagyon kedvező feltételek mellett vásárolni). Ez volt a Környezetvédelmi Kft., amelyet egy magyar cementipari szakember, bizonyos Kálmán János tulajdonában álló – igencsak furcsa nevű – cég, a Magyar Cement Mész- és Cementipari Kft. alapított öt másik hazai vállalkozással konzorciumban, bevonva még a gyárban ugyancsak általuk megszervezett MRP-szervezetet is – vagyis a strómannak is voltak további strómanjai.26 Még tovább bonyolította a helyzetet, hogy ekkor már az ÁVÜ-nek tudomása volt arról, hogy a bankfelügyeleti szervek az Agrobank komplett E-hitel-finanszírozási gyakorlatát is vizsgálta (9.5.5.), ezért az IT húzta-halasztotta a győztes kihirdetését.27 Végül a Kálmán János nevével fémjelzett hazai menedzsmenti-befektetői kör a HCM 53%-os részvénypakettjét 1,3 Mrd Ft-ért (E-hitellel, kárpótlási jeggyel és a svájciaktól kapott minimális készpénzhitellel) 1994. augusztus 8-án – tehát már a Horn–Kuncze-kormány idején – vásárolta meg.

Innentől kezdve szokásos volt a történet: egy ideig sikeres volt az együttműködés az üzlettársak – a megbízó és a strómanjai között –, majd összevesztek.28 Ezt követően a svájciak rávették az E-hitelt folyósító bankot – az Agrobank jogutódját, a Mezőbankot –, hogy adja el nekik a magyar céggel szembeni hitelkövetelését. Az 1,5 milliárdos hitelkövetelés 1,8 Mrd Ft-ért cserélt gazdát, vagyis a Mezőbank jó üzletet kötött. Ez – mint fentebb már hangsúlyoztuk – szokatlan húzás volt, de a bank mégis megtette, és ezzel totálisan kiszolgáltatta magyar ügyfelét a svájci félnek.29 Ezután a Holderbank első dolga az volt, hogy felmondta a magyar cég E-hitelét, és hozzájutott az eredetileg zálogba tett 57%-os részvénycsomaghoz is. A Holderbank a szerződés felmondásakor arra hivatkozott, hogy korábban voltak kamatfizetési késedelmek, és – ami még nagyobb probléma volt – a hitelfelvevő magyar cég soha nem tudott megfelelő ingatlanbiztosítékot a rendelkezésére bocsátani, mert ahhoz kétharmados többség kellett volna a közgyűlésben, és az nem volt meg a többségi tulajdonosnak, vagyis a magyar menedzsmentnek. Ezt követően, mint a részvények 100%-os tulajdonosa, a svájci fél 16 éven át a magáénak tartotta az üzemet, és több mint 20 Mrd Ft-ot invesztált bele. Az a magyar befektető viszont, amelyre az E-hitel szabva volt, végül is hoppon maradt, és sokáig úgy tűnt, hogy a bíróságokon sem jár szerencsével.30

A több mint másfél évtizedig tartó perek egy részét – az időközben Svájcba kitelepült – Kálmán János végül mégis megnyerte. Nem Svájcban, Magyarországon. 2010 novemberében a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletben mondta ki, hogy a cementgyár földterülete és az épületek egy része a Magyar Cement Kft. tulajdonát képezik, míg a többi, illetve a gyártó berendezések a Holcimé. Az ítéletet követően a Holcim 2011-ben leállította a gyárban a termelést. Ezért újabb per indult a vagyon visszavétele érdekében a Fővárosi Bíróság előtt.

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_5814/#m1259peam1_5814 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_5814/#m1259peam1_5814)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_5814/#m1259peam1_5814)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

3.1. ábra. A Hejőcsabai új cementgyár 2017-ben

Nem volt kevésbé problémás a bélapátfalvi cementgyár E-hiteles privatizációja sem. Mint azt az Országgyűlés Gazdasági Bizottságának albizottsága kiderítette, itt az történt, hogy az iparág egészét végül is megvásárló svájci és a német befektetői csoport – a már említett Holder-csoport, illetve a Heidelberger-csoport – közösen alapított egy stróman kft.-t, a Konzultáns Kft.-t. Ebben a cégben a tulajdonosokat képviselő magyar állampolgárságú személyek, konkrétan a cementgyár menedzsmentjének tagjai, lényegében minden garancia nélkül kaptak 60 M Ft-ot, melynek segítségével E-hitelt és kárpótlási jegyet vásároltak, ezzel 1994 második felében kb. 900 M Ft-os vételáron megszerezték a több mint 3 Mrd Ft jegyzett tőkéjű cementgyárat. 2001-ben a gyárat a két külföldi tulajdonos bezárta.

Mint erről korábban már szó esett, a váci31 és a beremendi cementgyár német tulajdonba került. A két céget összefogó Duna–Dráva Cement Kft. még 2018-ban is fele-fele részben a fentebb már említett Heidelberg-csoport, illetve a Schwenk Zement KG tulajdonában volt. Épült egy teljesen zöldmezős gyár is: 2011 júliusa óta működik Királyegyházán a francia Lafarge S. A. üzeme, amely később – a francia és a svájci multinacionális cégek 2015-ös egyesülés után – LafargeHolcim néven szerepelt a hazai sajtóban (6.1.2.).

1	Magyar Köztársaság kormánya (1990: 37).
2	A hitelkonstrukciót az 51/1992. (III. 26.) és a 36/1993. (II. 23.) Kormányrendeletekkel módosított 28/1991. (II. 21.) sz. kormányrendelet szabályozta. A részletekről lásd Tárkány–Skultéty–Botka (1992: 169–176), valamint Hegedüs (1993) ismertetőjét.
3	Az E-hitel-konstrukció korai történetét lásd Voszka (1993e) tanulmányában.
4	A pénzt egy állami tőkegarancia-alap létrehozására használták fel (HVG, 2006. szept. 22.).
5	Lásd egy magát megnevezni nem kívánó ÁVÜ-munkatárs nyilatkozatát a HVG 1993. ápr. 17-i számában.
6	Privatizációs Kutatóintézet (1994d: 259).
7	Az eljárási rend szerint E-hitelt elfogadhatott a KVSZ, négy minisztérium (PM, KHVM, NGKM, FM), az ÁFI, a Magyar Bankszövetség, az MNB, a Hitelgarancia Rt. és az Országos Kisvállalkozásfejlesztési Iroda (ÁVÜ, 1993: 63–81).
8	Az éves infláció mértéke 1990-ben 29, 1991-ben 35 százalék volt – vagyis az állam negatív kamatra adott hitelt.
9	Fennállásának első 6 éve alatt a Hitelgarancia kevesebb mint 4 Mrd Ft E-hitel kihelyezéséhez vállalt garanciát. Ez nem több mint az összes E-hitel 6-7%-a. Szám szerint 74 tranzakcióról van szó (VG, 1998. júl. 15.).
10	ÁVÜ (1995: 44).
11	ÁVÜ (1995: 46).
12	Az Agrobank – például – eleve úgy szerződött az ÁVÜ privatizációs pályázatán induló vevőjelölttel, hogy a vevő előre aláírta saját lemondó nyilatkozatát arra az esetre, ha a bank – az ÁVÜ-vel folytatott puhatolózó tárgyalások nyomán – esélytelennek ítélte a pályázaton való elindulást. Ez történt a Vegyépszer esetében, amit az Agrobank és ügyfele, egy magánbefektető meg szeretett volna vásárolni (Kunos Péter személyes közlése 2010. május 28-án).
13	Privatizációs Kutatóintézet (1994d), NSZ, 1997. júl. 7.
14	Giday (1998: 65).
15	1993. végi adatok szerint 13 ezer hitelügyből mindössze 1300 kapcsolódott tulajdonrész-vásárláshoz, 8 ezer hitel a Danubiushoz, 3200 szerződés az előprivatizációhoz, 500 hitel pedig az MRP-programhoz (Pénzügyminisztérium, 1994: 29).
16	Privatizációs Kutatóintézet (1994d).
17	A tv. 58. § (3) bekezdése szerint az E-hitel legfeljebb a meghirdetett és megvásárolni kívánt vagyon szerződés szerinti árának feléig, legfeljebb azonban 50 M Ft erejéig vehető igénybe, a vevők, illetve az ugyanarra a vagyonra több vevővel kötendő szerződések számától függetlenül.
18	NSZ, 1997. júl. 7.
19	VG, 1998. júl. 15.
20	HVG, 2001. aug. 18.
21	NSZ, 1994. ápr. 19., VG, 1998. júl. 15.
22	Az évi 600 ezer tonna cement előállítására tervezett vállalatot még 1988-ban alakították társasággá (3.2.1., 6.1.2.). A HCM átalakulás utáni jegyzett tőkéje 1,5 Mrd Ft volt. Az 1950-es években korszerűtlen technológiával épített, majd 1974–75-ben újjáépített gyár történetét lásd https://www.youtube.com/watch?v=bXDnxBkzrwg
23	Az erre vonatkozó döntést az ÁVÜ 1993. dec, 15-én hozta meg.
24	A cég neve a magyar közvélemény számára félreérthető. Ez a cég nem bank, nem is pénzintézet volt. Nevét onnan kapta, hogy az 1912-es alapításakor az építőanyag-ipari cég székhelye egy Holderbank nevű svájci településen volt, Zürichtől 40 km-re. A magyar történet kezdetén a cég a svájci Schmidheiny család többségi tulajdonában volt.
25	Ugyanezen a napon hagyta jóvá az ÁVÜ a bélapátfalvi cementgyár megmaradt állami részvénypakettjére a pályázatot, pontosan ugyanilyen feltételekkel.
26	Az öt másik vállalkozásra azért volt szükség, mert a (röviden csak Magyar Cement Kft. néven futó) Kálmán-féle cég mérete miatt önmagában, egyedül nem lett volna jogosult a szükséges nagyságú E-hitel felvételére (Heti Privinfo, 1994, aug. különszám, 7). A HCM MRP-szervezete 1994. november 28-án kapta meg a neki félretett részvényeket. Ezért 96 M Ft készpénzt fizetett, amit vélhetően a svájciak adtak „kölcsön” az MRP-szervezetnek, mint ahogyan általában ilyen esetekben történt.
27	Lásd az ÁVÜ IT 1994. máj. 18-i ülésének jegyzőkönyvét.
28	https://mno.hu/migr_1834/cementbe-lokott-emlekezet-559335
29	Hogy mennyire kétes volt ennek a tranzakciónak a jogi megítélése, azt jól jelzi, hogy 1997-ben a Mezőbank privatizációjánál a magyar állam 23,8 Mrd Ft-os felső összegben limitált garanciavállalást tett a vásárló Erste Bank részére a HCM többségi tulajdonosainak pernyertessége esetére (8.5.1.), https://mno.hu/migr_1834/cementbe-lokott-emlekezet-559335
30	A Magyar Cement Mész- és Cementipari Kft. vezetője és tulajdonosa, Kálmán János „jó erkölcsbe ütközőnek” tartotta a Mezőbank eljárását, és nyomban pert indított. Az ügyben 2001-ben az Országgyűlés Gazdasági Bizottságán belül egy parlamenti vizsgálóbizottságot is felállítottak (HVG, 1997. márc. 8., 2004. márc. 20., 2010. nov. 20.; NSZ, 2005. nov. 4., 2007. ápr. 21.; MTI, 2006. okt. 19.). Kálmán panaszt nyújtott be a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróságnál, sőt film is készült az ügyről (M. Szabó Imre, 2005). 2001-ben a Holderbank nevét Holcimre változtatta. Az országgyűlési bizottság anyagát lásd itt: http://www.parlament.hu/irom36/5913/5913.htm
31	Az 1868-ban alapított Lábatlani Cementgyár ekkor már a váci központú CEMÜ része volt. Ez az üzem 2013-ban fejezte be működését, amikor a hazai építőipar éppen mélypontján volt, és nem volt kereslet a cement iránt. Ezt követően az üzemet több évi munkával lebontották (www.index.hu, 2020. febr. 20.).