Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.3.3. Privatizációs lízing

Az ÁVÜ-törvénybe beépített lízingkonstrukció újdonsága abban állt, hogy megteremtett egy olyan privatizációs technikát, amely induló tőke nélküli vállalkozások számára is lehetővé tette az állami vagyon megvásárlását.1 Hogy ez elvileg helyes-e vagy nem helyes, azon az ÁVÜ irányítói 1992-ben már nemigen gondolkodtak. Politikai megrendelés volt, hogy szükség van ilyen technikára is. A konstrukció kidolgozásával Szabó Tamás privatizációt felügyelő tárca nélküli miniszter 1992-ben az amerikai Arent Fox Kintner Plotkin & Kahn ügyvédi irodát és a magyar Castellum Kft.-t bízta meg.2 Rózsahegyi (1998) visszaemlékezése szerint valójában Csillag István, Kevevári Béla és ő maga – tehát a Pénzügykutató Rt. szakemberei – dolgozták ki a privatizációs lízing technikáját, de magának vallotta a szerzőséget a Dunaholding Rt. is.3 Egyszóval a kép kissé zavaros…

A konstrukció lényege az volt, hogy az államnak fizetendő lízingdíj a társaság működtetése során az adózás előtti jövedelemből kitermelhető – tehát induló tőkére alig van szükség. A teljes tulajdonba kerülés össze volt kötve a törlesztéssel.4 Nem teljesítés esetén a teljes tulajdonjog visszavehető5 – sokkal egyszerűbben, mint a hitelviszonyban –, a törlesztés befejezése után viszont a lízingelő minden tulajdonosi jogot megkap. Az eredeti elgondolás szerint ez a technika az alacsony jövedelmezőségű kis- és középvállalatok privatizációjánál volt alkalmazható, ahol reorganizációval olyan mértékű költségcsökkentést lehetett végrehajtani, hogy az árbevétel elbírja a lízingdíj beépülését a költségek közé. Számviteli értelemben a törlesztés fedezete úgy állt elő, hogy a lízingbe vevő cég a törlesztőrészleteket a társaságnak nyújtott vezetési-szervezési szolgáltatás ellenértékéből fedezte. Ennek a szolgáltatásnak a díja pontosan meg kellett, hogy egyezzen a lízingdíjjal. 1993-ban a törlesztés címén kivont díj az előző évi árbevétel 5%-ának felelt meg.

Lízingbe adásra csak olyan társaság esetében kerülhetett sor, ahol az ÁVÜ többségi tulajdont ruházott át, hiszen ez teremtette meg a lízingelő fél számára, hogy a társaság közgyűlésén (illetve kft. esetén: taggyűlésén) minden körülmények között érvényesíteni tudja akaratát. Kisebbségi tulajdont csak annak lehetett lízingbe adni, aki korábban már olyan tulajdonrészt szerzett, amely a lízingelt résszel együtt biztosítja a stratégiai tulajdonláshoz szükséges összes lényeges jogot. A lízingszerződésben előírható futamidő általában 6 év, a mező-, erdőgazdaság és élelmiszeripar esetén 10 év volt. A privatizációs lízinghez vonzó adózási kedvezmények is társultak (ÁFA-mentesség, szja-mentesség).

Az állami tulajdonrészek lízing útján történő hasznosítása csak nyilvános versenypályázat kiírásával történhetett, feltéve, hogy korábban már legalább két alkalommal a pályázat útján megkísérelt eladás sikertelennek bizonyult. Ajánlatot kizárólag belföldi természetes személyek tehettek (pontosabban: a devizajogszabályok szerint devizabelföldinek számító személyek és vállalkozások). Amennyiben a cég menedzsmentje kollektíve kívánt ajánlatot tenni, egy polgárjogi szerződésben előzetesen rendeznie kellett a lízingközösség belső viszonyait. Amennyiben egy készpénzes és egy lízinges ajánlatot kellett összevetni, az átszámítási kulcs a következő volt:

l00 Ft készpénz = 167 Ft lízing.6

1993-ban az ÁVÜ 38 társaságnál kezdeményezte a lízing alkalmazását,7 de 1993-ban és 1994-ben összesen is csak 23 esetben került sor szerződés aláírására. Amint várható is volt, a lízing a vezetői kivásárlás egyik módszerévé vált, de nem vált általános gyakorlattá. Eleinte úgy tűnt, hogy a lízingkonstrukció gyors elterjesztésére a szállodaiparban lehet számítani, miután a szakma érdekképviselete, a Szállodaszövetség hivatalosan is lobbizott a javaslat mellett. De végül egyetlen szálloda sem került ilyen módon értékesítésre, és a Szállodaszövetség is belátta, hogy az állami garanciák érvényesítésére ebben a konstrukcióban gyakorlatilag nincs mód.

Alighanem igaza volt Czuczai Jenőnek, aki szerint az egész lízingkonstrukciót „túlbonyolították, túlkomplikálták. Annyira telerakták fékekkel és garanciákkal, hogy végül is a vállalati menedzsmentréteg inkább a sokkal árnyaltabb, és nagyobb adókedvezményeket magába foglaló MRP-t választotta.”8 Érdemes idézni Giday (1998) értékelését is, mert ő ugyanezt az összefüggést más oldalról is megvilágította. „Mivel a privatizációs politika szemet hunyt afölött, hogy az MRP tartalmilag nagyrészt a vezetői kivásárlás eszköze, már kevésbé volt szükség a jelentős részben ezen utóbbi célra szánt lízingre.”9

3.5. táblázat. A lízinges privatizáció alakulása, 1993–2000

	1993	1994	1995	1996	1997	1998	1999	2000	Összesen
Érintett társaságok (db)	7	16	3	1	1	0	1	1	30
Jegyzett tőke (Mrd Ft)	2,5	3,1	0,8	0,2	0,0	0	0	..	6,6

Forrás: ÁVÜ, ÁPV Rt., hivatalos kiadványok.

Mint a 3.5. táblázat is mutatja, a lízingkonstrukció csak 1994-ben működött észrevehető mértékben. Ehhez – az egyébként is puha feltételeken túlmenően – még az is hozzájárult, hogy az ÁVÜ engedélyezte a kárpótlási jeggyel történő előtörlesztést is. A nagy árfolyamesés idején ez különösen kedvező volt, hiszen 30% körüli árfolyamon lehetett hozzájutni a jegyhez, amit azután a privatizációs szervezet 172%-on számolt el. Így fordulhatott elő, hogy az 1994 végéig ebben a konstrukcióban privatizált 23 cégből 18 esetében még 1994-ben kifizették a teljes hátralékot.10

1	Lásd az 1992. évi LIV. tv. 68. §-át. A részletekről Tárkány–Skultéty–Botka (1992: 193–200), valamint Juhász–Vígh (1993) kismonográfiáját. Érdekes módon ez a privatizációs technika egyidejűleg Szerbiában is megjelent (Lazić–Pešić, 2011).
2	Privinfo-évkönyv (1992: 515).
3	Lásd Arató András nyilatkozatát a VG Menedzserkalauz, 2000. április 20-i számában.
4	Magyarországon kevéssé vált ismertté, hogy a lízingtechnika Ukrajnában 1991–95 között számottevő szerepet játszott a privatizációban. Az 1991-es, majd 1992-es törvény lehetővé tette, hogy a vállalati kollektíva, versenyeztetés nélkül, az előző évi bér + nyereség 5%-áért lízingelhesse a vállalatot (Soós, 2009).
5	Erre egyetlen példa volt, a Kanizsa Bútorgyár esete (Giday, 1998: 52).
6	Erről az IT 1992. nov. 4-i ülésén született döntés.
7	1993 nyarán egy sor újabb cég került fel a listára: Mélyfúró Berendezések Gyára Kft., Kaloplasztik Műanyag- és Gumiipari Kft., Fővárosi Nyomdaipari Rt., Miskolci Patyolat Szolgáltató Rt., RAF Autófenntartó Kft., Debrecenautó Rt., Autófer Rt., Danuvia Gépipari Rt., Első Magyar Sertéshizlaló Rt., (az irodaháznak a társaságból való kivonása után) Műszer és Irodagép Rt., (a csődegyezség sikerétől függően) Traverz Konténer és Acélszerk. Rt. A lízingkonstrukcióban ténylegesen privatizált társaságok közül a következő cégek neve vált ismertté: Karamell Sütő és Édesipari Rt., Szolnoki Agroker Rt., Uránia Ruházati Kereskedelmi Kft., Start Autójavító és Kereskedelmi Kft., Budapesti Kőolajipari Gépgyártó Rt., MOFA, Kanizsa Bútorgyár, Soproni Ruhagyár Rt., Lőrinci Textil Kft. (Privinfo-évkönyv, 1993: 520), PR. 1994, 4, 5; 13, 20–23).
8	Czuczai (1994: 65–66).
9	Id. mű: 51.
10	Giday (1998: 51–52).