Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.3.4. Részletfizetés

A részletfizetés alkalmazására szűk körben már 1991-ben sor került,1 de csak 1993 márciusában merült fel az az igény, hogy ez a technika szabályozott formában, normatív módon rákerüljön a privatizációs palettára. A konstrukció kialakításával kapcsolatos viták 1993 júliusában zárultak le, és 1994 márciusában született meg az ÁVÜ idevágó belső eljárásrendje. Ez a kérdést ugyanis törvény külön nem szabályozta (kivéve az MRP-esetét).

A részletfizetési konstrukció iránti igény egyrészt azért merült fel, mert sokan kifogásolták, hogy a kereskedelmi bankok által bonyolított E-hitelek költségei rárakódnak a privatizációra: bonyolítják, lassítják, drágítják a folyamatot. Kétségtelen, hogy az E-hitel esetében végül is a bankok szabták meg, hogy kinek adnak kölcsönt és kinek nem. S amennyiben a hitelfelvevő az esedékes részleteket nem tudta fizetni, úgy a privatizált tulajdon a bankok birtokába került, ami pedig azt jelentette, hogy a privatizációs kedvezménnyel az állam nem az új tulajdonost, hanem a bankot segítette. A részletfizetés viszont a vevő és az állami vagyonkezelő szervezet között teremtett kapcsolatot, s ha az új tulajdonos nem tudott fizetni, akkor a vagyon visszaszállt az államra.2

De súlyos ellentmondások feszültek ebben a konstrukcióban is.

Az állami vagyonkezelő nem bank, nincs és nem is célszerű, hogy legyen kiépített apparátusa a hitelezők minősítésére és a törlesztés folyamatos nyomon követésére.
A hátralékok fedezeteként valójában csak az értékesített üzletrész szolgált, ha viszont erre – vagy a mögöttes eszközvagyonra – a vagyonkezelő rátette a kezét, akkor a cég további működőképességét veszélyeztette, hiszen a cégnek nem maradt vagyoni fedezete a banki hitelfelvételhez.

Mindenesetre 1994 táján a nyomás elég nagy volt ahhoz, hogy az ÁVÜ kidolgozza a konstrukció jogi kereteit. A részletfizetés futamidejét 15 évben, a türelmi időt legfeljebb 3 évben határozták meg.3 Annak érdekében, hogy a részletfizetés ne szorítson ki más készpénzesnek minősített konstrukciókat, a pályázatok értékelése során – a lízinghez hasonlóan – a részletfizetésre 40%-os diszázsiót alkalmaztak.4 Az ÁVÜ működése idején további megszorítás volt, hogy a részletfizetés engedélyezését az IT magának tartotta fenn, és – elvben – csak akkor járult hozzá, ha korábban már volt egy eredménytelen pályázat.

Meg kell említeni azonban azt is, hogy az ÁVÜ szempontjából a részletfizetés nyomán befolyó készpénzbevétel valódi bevétel volt (még ha szerény összeg is) – szemben az E-hitel törlesztésével és a kárpótlás jeggyel, amit az ÁVÜ-nél csak átfutó tételként könyveltek le.5 1994-ben, amikor az ÁVÜ-t napi likviditási gondok nyomasztották, ez lényeges szempont lett. Mindezek ellenére a részletfizetés széles körű alkalmazására nem került sor. Jóllehet 1994-ben volt néhány nevezetes MRP-tranzakció, ahol a részletfizetés is szerepelt a kedvezmények között (MMG, Forte,6 Pátria).

Egyébként arra a későbbiekben is akadt példa, hogy egyedi döntés alapján a vevő részletfizetési kedvezményt kapott, majd egy vagy két törlesztőrészlet után csődöt jelentett és nem fizetett (pl. NYÉK Rt.) Ezek a tranzakciók – természetesen – a bíróság előtt végződtek, de ebből pénzt az állami vagyonkezelők alig-alig láttak.

2009 tavaszán ismét felmerült a részletfizetés intézményesítése – ekkor már az MNV Zrt. keretein belül. A szervezet vezetői ugyanis amiatt kezdtek aggódni, hogy a 2008 őszétől tartó, globális nemzetközi válság hatására egyre nehezebbé vált Magyarországon is az ingatlanok értékesítése. Márpedig az MNV Zrt. terveiben sokmilliárdos eladás szerepelt. A javaslat tehát az volt, hogy az állam elégedjen meg 40%-os készpénzhányaddal, és adjon 2-3 évnyi türelmi időt a vevőnek a teljes vételár kifizetésére.7

1	Giday (1998: 54).
2	Lásd Kardos Péter idevágó okfejtését (PR, 1994, 16. szám).
3	A részletes szabályozást lásd Lajtai–Szántai (1993)
4	Erről részletesen lásd az ÁVÜ szóvivőjének nyilatkozatát. Idézi Giday (1998: 118–120).
5	Emlékezzünk vissza: az E-hitelt banktechnikai értelemben nem az állami vagyonkezelő, hanem az MNB nyújtotta.
6	A váci székhelyű Forte Fotókémiai Rt. 2004 végén felszámolási eljárásba dőlt. Ekkor már a cégnek mindössze 230 alkalmazottja volt (HVG, 2004. dec. 25., 2005. ápr. 30.).
7	Előterjesztés a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács részére, 2009. máj. 19.