Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.3.6. A kedvezményes technikák értékelése

A kedvezményes technikák, melyek közül

a kárpótlási jeggyel való fizetés,
az E-hitel és a részletfizetés,
az MRP (3.4.2.) és az MBO (3.4.3.),
a privatizációs lízing

volt a legfontosabb, sok szempontból ellentmondásosak voltak és egymással is versengtek. Egyrészt az volt a gond, hogy az állam nevében eljáró privatizációs szervezet a piaci értéknél olcsóbban, a vevő számára kedvezőbb módon adta át a társaságok irányítása feletti jogokat, de közben fenntartott magának bizonyos előre meghatározott jogosítványokat, illetve jogosultságokat. A gyakorlatban bebizonyosodott, hogy a részvények átadása után az állam lehetőségei meglehetősen korlátozottak lettek. Ha a vevő nem akarta fizetni a törlesztőrészleteket, a lízin díjat, ha nem adott megfelelő tájékoztatást az üzletmenetről, a jövőbeni tervekről, az állam nem sokat tudott tenni. Másrészt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az összes kedvezményes technika végső soron a menedzseri tulajdonszerzés legitimálásának, könnyítésének lett az eszköze.

Mint ez a mából visszatekintve jól látszik,1 a különféle kedvezményes privatizációs technikák széles körű alkalmazásával a politikai elitnek sikerült elmaszatolni azokat az alapvető értékválasztási kérdéseket, amelyek mentén a szocialista, illetve a kapitalista gazdaság egymástól megkülönböződik. Emiatt viszont a privatizátorok tudathasadásos állapotba kerültek. Egyfelől tudták, hogy a menedzseri tulajdonszerzés világos és egyértelmű szabályozása a kormány számára politikailag kínos, másrészt attól is féltek, hogy a kedvezményekkel agyontömött privatizációs üzletek egyike vagy másika politikai botrányt fog generálni, és ezért a kormányzat rajtuk fogja elverni a port. A privatizációs apparátus szakemberei számára nyilvánvaló volt, hogy az egymással versenyző kedvezményes fizetési technikák az ajánlatok objektív összehasonlíthatóságát is megszüntették, és végső soron éppen ez a lehetőség nyitott utat a korrupciónak, a politikai befolyásolásnak. Érdemes idézni az egykorú és az utólagos kritikát Csillag (1994), illetve Soós (2008) megfogalmazásában:

„Miért is volt bosszantó egyszerű paraszti ésszel is […] a privatizációs gyakorlat? Először is azért, mert el akarta hitetni, hogy valóban tiszta versenyben dől el, ki lesz a tulajdonos. A gyanakvás nem amiatt erősödött, mert szájról szájra terjedtek a mondák, hogy elég befizetni ebbe az alapítványba, vagy elég megbízni egy kormányzati körökben jól csengő névvel rendelkező ügyvédet ahhoz, hogy az elbírálásnál a pontozás »méltányosan« alakuljon. A gyanút az a gyakorlat is erősítette, amikor a pályázatot eredménytelennek nyilvánítva pályázaton kívül kezdtek tárgyalni az egyik befektetővel, avagy az egyfordulós pályázatot – egyesek szerint, hogy kijöhessen a »megfelelő« győztes – úgynevezett versengő ajánlatkéréssel kétfordulósra alakították. Ezek mind-mind gyanús körülmények, de egyedi esetnek is feltüntethetők, ha a privatizációs Capitaly nem kettős értékrenden alapulna. Vannak pályázók, akik pénzzel fizetnek, és vannak, akik játékpénzzel (E-hitel, kárpótlási jegy). És igaz ugyan, hogy többnyire a magasabb ajánlatot tevő győz, de többnyire az is igaz, hogy a magasabb ajánlattal pályázó játékpénzzel fizet. Igaz, hogy az ÁVÜ vagy az ÁV Rt. hivatalnokai […] kötelesek egyenértékűnek tekinteni a játékpénzes és a pénzes ajánlatokat is, de az alapfokú privatizációs politikai szemináriumba járók ezt egyszerű paraszti ésszel legalábbis enyhe gyanakvással fogadják.”2

„A választás a méltányosság különféle felfogásai és azok kombinációi között nagyrészt politikai megfontolásokon alapult. Így – óriási méretét, a polgárok szinte teljes körét közvetlenül érintő jellegét is figyelembe véve nem meglepő módon – a privatizáció még erősebben átpolitizálódott, mint amennyire a fejlett országokban szokott. A politikai megfontolásoknak különösen fontos szerepük volt akkor, ha ingyenes elosztásról volt szó."3

Utólag visszatekintve ezekre az évekre, másik magyarázat is adódik a lassúságra, a késlekedésre. Igaza van Kozma Gézának (1999), aki azt hangsúlyozta, hogy egy demokratikus struktúrában a hibás döntések okozta értékvesztés nehezen különböztethető meg a korrupcióból eredő veszteségtől. Ez mindenképpen a kockázatkerülés irányába terelte a privatizátorokat. Jobb nem dönteni, abból nem lehet baj…

3.6. táblázat. A minimális készpénzzel megvásárolt cégek aránya, 1990–1999

Értékesített társaságok száma összesen (tranzakciók száma)	2573
Ebből:
a készpénzfizetés aránya
0%	392
0,1 – 4,99%	422
5,0 – 10,0%	375

Megjegyzés: Ha egy céget több részletben értékesítettek, akkor minden tranzakciót külön rögzítettek. Ilyen nagyarányú kedvezménnyel csak hazai befektetőknek, ezen belül is leginkább a munkavállalóknak adtak el részvényt vagy üzletrészt az állami vagyonkezelők.

Forrás: Macher (2000: 3. táblázat).

Másfelől a közpolitikai viták furcsa paradoxona, hogy miközben az esetek többségében a jobboldali, populista erők voltak a hazai befektetőket támogató, kedvezményes privatizációs technikák élharcosai, egy másik kontextusban ugyanezek a politikai erők közönséges lopásként, oligarchák mutyizásának minősítették ezeket a kedvezményeket.4

1	Soós (2009).
2	Lásd Csillag (1994).
3	Soós (2009: 13).
4	Lásd – például – a következő sommás megfogalmazást: „Csiha Judit 1997-ben a parlamentben elkotyogta a vérlázító valóságot: hétmilliárd dollár (nem elírás, dollár!) privatizációs bevétel nem folyt be. Gondoljuk végig, ha ezt adósságtörlesztésre fordíthattuk volna! Hát persze, hogy nem folyt be, ha E-hitel formájában lopta szét a közvagyont egy szűk csoport” (Gazdag, 2010).