Valójában tehát az 1995. évi privatizációs törvény volt az első, amely azzal foglalkozott, hogy az állami vagyonkezelő szervezetnek milyen szabályok szerint kell privatizálnia. Ez a törvény mondta ki először, hogy a privatizáció állami tulajdonú társasági részesedések adásvételi szerződés keretében való átruházását jelenti. Ebben a törvényben sikerült lényegesen szűkíteni a tartós állami tulajdon körét. Az 1992. évi szabályozás – és az annak alapján évente többször bekövetkezett módosítások – ugyanis meglehetősen áttekinthetetlenné és esetlegessé tették, hogy mely társaságok esetében mekkora tartós állami tulajdoni hányadot határoztak meg. Volt olyan gazdasági társaság, ahol ez a kötelező minimum 5%-nál lett meghúzva, másutt 20% vagy 35%. Az egységesítésre és egyszerűsítésre mindenképpen szükség volt.

A privatizációs jogalkotás harmadik hullámának része lett volna még több fontos törvény, amelyek együttesen lehetőséget biztosítottak volna az átmeneti időszak tulajdonviszonyainak teljes körű szabályozására. Különféle okok miatt azonban ezek a kiegészítő törvények egyáltalán nem, vagy csak igen felemás módon születtek meg. Így például régóta húzódó adóssága volt a törvényhozásnak az egységes kincstári törvény megalkotása. Hamar bebizonyosodott ugyanis, hogy nem elegendő az állam vállalkozói vagyonáról rendelkezni. Hosszú távra szóló, megfontolt döntést kell hozni az állami erdőkről, a természetvédelmi területekről, a közcélú ingatlanokról stb. A privatizáció szempontjából a kincstári törvénynek az lett volna a legfontosabb funkciója, hogy világos és egyértelmű határokat jelöljön ki az állami vagyon körén belül a vállalkozói és a kincstári vagyonelemek között, s megszabja, milyen szervezetek milyen jogosítványok alapján rendelkezhetnek e két vagyoni kör felett. Bár a törvény előkészítéséért felelős pénzügyminisztériumi apparátus több alkalommal is nekigyürkőzött a feladatnak, a kincstári törvény (vagy más néven az „egységes vagyoni törvény”) tervezete még a kormány asztaláig sem jutott el. Csak arra futotta, hogy az államháztartási törvény 1995. évi módosítása során bekerüljön a törvénybe néhány paragrafus a kincstári vagyonról, 1996-ban pedig egy kormányrendelet született.2 Még 2006 végén is csak a tervek között szerepelt az új, egységes kincstári vagyoni törvény megalkotása. Ez a probléma egyébként – jogi szempontból – szorosan összefüggött azzal, hogy az 1989/90-ben nagy sietséggel újrakodifikált alkotmányban benne maradt egy zavaros paragrafus az állami vállalatok önállóságáról, amely egyre kevésbé tükrözte a valós viszonyokat – hiszen ezeket a vállalatokat valójában már évek óta az állami vagyonkezelők irányították.3

Elvarratlan szál maradt az 1995. évi privatizációs törvényben a tartós állami tulajdon feletti hosszú távú rendelkezési jog. Miként azt már évekkel korábban az 1992. évi ÁV Rt.-törvény is rögzítette, az állam vállalkozói vagyonának egyes elemei a privatizáció lezárása után is tartósan állami tulajdonban maradnak. A tartós állami tulajdonban maradó gazdasági társaságok esetében a tulajdonosi jogokat gyakorló intézményeket maga a törvény – pontosabban annak melléklete4 – sorolta fel: az ÁPV Rt. mellett 9 minisztert és a Miniszterelnöki Hivatalt nevezte meg. A későbbi évek során azután a minisztériumok száma is, neve is folyton változott, és ennek megfelelően mindig módosítani kellett a tartós állami tulajdont felügyelő szervezetek jegyzékét is.

Az 1994 tavaszán kidolgozott törvény abból indult ki, hogy a minisztériumok – kivételes, jól indokolható esetektől eltekintve – tulajdonosi jogokkal nem rendelkezhetnek, mert nem alkalmasak a privatizáció lebonyolítására. De ha ők nem, akkor ki? A tapasztalatok fényében azt kell mondanunk, hogy az állami tulajdonlás kérdésében nincs olyan megoldás, amely ellen ne szólnának nyomós elméleti és tapasztalati érvek.

A Sárközy-féle privatizációs törvény lényeges eleme volt, hogy mindenféle tulajdont, ami nem állami tulajdon, magántulajdonnak tekintett a privatizáció szempontjából – így az önkormányzatok, az egyházak stb. vagyonát is –, amelyet alkotmányos védelem illet és amelyet statisztikai értelemben is magántulajdonként kell számba venni. Ennek hosszú időn keresztül nem volt gyakorlati jelentősége, de 2019-ben, amikor a kormányzat egy külön törvénnyel magához vette az MTA teljes vagyonát, 61 országgyűlési képviselő az Alkotmánybírósághoz fordult emiatt (10.7.).