A kiskereskedelem és a lakossági szolgáltatócégek privatizációját a posztszocialista országok többségében „kis privatizáció” névvel illették, szembeállítva a közepes és nagy méretű termelő vállalatok „nagy privatizáció”-jával.1 Ez a két kifejezés azután bevonult a nemzetközi szakirodalomba is. Magyarországon azonban egyik megnevezés sem terjedt el. A privatizáció többnyire a nagyvállalatok magánosítását jelenti, míg a kiskereskedelem és a szolgáltatások privatizációjára az „előprivatizáció” kifejezés honosodott meg, ami valójában félrevezető, hiszen a folyamat semmilyen tekintetben nem előzött meg semmit. Nem kezdődött korábban, nem is fejeződött be korábban, mint más területek magánosítása. Ezzel együtt sincs sok értelme az utólagos terminológiai vitának, a bevett kifejezést a továbbiakban mi is minősítés nélkül fogjuk használni.2

 

1. Egyáltalán nem volt evidens, hogy mi tartozik ebbe a körbe. Az előprivatizációs törvény úgy rendelkezett, hogy a kereskedelemben a 10 főnél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató egységek tartoznak ide, míg a vendéglátásban a felső határt 15 főben szabták meg. Az első nagyvonalú számítások azt mutatták, hogy 1989-ben 54 000 olyan üzlet volt, amely ennek a létszámkritériumnak megfelelt. A törvényalkotó azonban – jobbára lobbiérdekeknek engedve – egy sor területet kiemelt a törvény hatálya alól. Így nem tartoztak az előprivatizációs törvény hatálya alá:

 

Mint oly sokszor a magyarországi reformok történetében, itt is azt látjuk, hogy a törvény hatálya alóli mentesítések külön-külön indokolhatók voltak, együttesen azonban nevetségesek és indokolhatatlanok. Az élelmiszerbolt-üzletláncok (pl. Közért, Csemege11), egyes vendéglátóipari vállalat láncok, a szállodaláncok, vagy egyéb láncnak mondott üzletcsoportok (pl. Ofotért, Azúr) kivétele például abból a meggondolásból történt, hogy azokat egyben tartva nagy tőkeerejű külföldi befektetőknek kell eladni. Ez jelentős részben meg is valósult – feladatot és hatalmat adva az ÁVÜ apparátusán kívül az IKM-nek, a szakmai szervezeteknek, a szakszervezeteknek stb.

 

 

A gyógyszertárak esetében a kivételezésnek két alapja volt. Egyrészt a települési önkormányzatok vitatták az ÁVÜ – azaz a kormány – tulajdonosi jogosítványait (4.1.2.). Másrészt az egészségügyi lobbi próbált amellett érvelni, hogy a gyógyszertárak tulajdonosai csakis gyógyszerészek lehetnek (3.2.3.). A zálogfiókok, devizás üzletek, közétkeztetési vállalatok, utazási irodák kivétele tisztán csoportérdekeket szolgált. Szinte mindenütt arról volt szó, hogy az éppen pozícióban lévő vezetők nem szerették volna, ha egy külső vállalkozó „kilicitálja” őket onnan, ahol éppen vannak. Voltak olyan cégek is, amelyekre egyetlen elvi kivétel sem illett – ők egyedi felmentést harcoltak ki maguknak (pl. Aranypók,13 Orex). S végül meg kell említeni, hogy egyes láncok éppen a „fenyegető” új törvény hatására már 1990 előtt eladták üzleteik kisebb-nagyobb hányadát vagy éppenséggel az egész hálózatot (Ápisz, Fővárosi Cipőbolt, Fővárosi Ruhabolt, Édesség Bolt, Röltex, Szivárvány Áruház).

 

2. Részben a különféle kvázimagán formák elterjedtsége, részben az üzleteket magában foglaló épületek zavaros tulajdonjoga miatt egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy valójában mi lesz az eladás tárgya.

 

3. Az üzleteket működtető vállalatok – tulajdonképpen vállalati központok – alaposan ellenérdekeltek voltak az egész folyamatban. Az ÁVÜ tisztviselői nem titkolták, hogy a kocsmák eladása után megszüntetik a „kocsmahivatalt” is. Lehet-e csodálkozni azon, hogy ebben a helyzetben a vállalatok egy része a nagyon gyors privatizációra, mások viszont az időhúzásra játszottak? A gyors privatizáció lehetővé tette, hogy még a törvény hatályba lépése előtt kimentsék a vagyont (pl. Ápisz, Kleider-Bauer-üzletek), az időhúzás, pedig a törvény végrehajtását tolta ki a távoli jövőbe. Az ÁVÜ intézkedéseinek vitatásához a törvény bőséges érvanyagot is szolgáltatott: nemzeti érdek, hogy a láncok egyben maradjanak, a szakma érdeke, hogy a boltok szakképzett tulajdonosok kezébe kerüljenek stb.

 

4. A törvény ugyan egyértelműen állást foglalt abban, hogy az értékesítés az állam – azaz az ÁVÜ – feladata, de ezzel még nem tisztázódott, hogy pontosan milyen jogai és kötelezettségei vannak a privatizáció folyamatában érintett üzletnek, az üzlet korábbi tulajdonosának, a vállalati központnak és az ingatlant birtokló önkormányzatoknak. Így a folyamat négy szereplője arra kényszerült, hogy egyenként rendezzék vitáikat, ami a vártnál sokkal hosszabb ideig tartott.

 

Problémák és nehézségek. A törvény nem tudta kezelni azt a sajátos helyzetet, hogy a múltban az állami vállalatok nem nagyon törődtek a telekkönyvi rendezéssel, sőt igen sok esetben a szabályos bérleti szerződéssel sem. Minél közelebbről nézünk meg egy-egy tranzakciót, annál többféle komplikációt látunk. Ízelítőül álljon itt néhány példa:

 

Az előprivatizáció lebonyolításának menetrendje nem sokban különbözött az általános magyarországi gyakorlattól.17 A tartalmi kérdésekben azonban a Belkereskedelmi Minisztérium utódszervezete, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (IKM) döntő befolyással rendelkezett, az ÁVÜ inkább a végrehajtó szerepet kapta. Ez kivételnek számított a magyar privatizáció történetében. Ha valamit erőltetett az ÁVÜ, az az üzlethálózat „szétmérésére” – tehát a decentralizációra – irányuló törekvés volt. Ez azt szolgálta volna, hogy a hazai kisbefektetők előnyösebb helyzetbe kerüljenek.

 

A közértek privatizációja. A közkeletű „Közért” név valójában mozaikszó, egy cég neve volt, de ez már a 60-as években sem volt közismert. A Községi Élelmiszerkereskedelmi Rt. 1948-ban alakult, részvénytársasági formában. A később vállalati formában működő, országos Közért-lánchoz 1989-ben 1694 bolt tartozott. Amikor az ÁVÜ ebből a láncból 1992 végén 330 boltot egyetlen pályázat során próbált értékesíteni, egy boltvezetőkből álló csapat – Baldauf László, Krupp József és Breier József – kvázikartell-megállapodást kötve, 17 üzletet tudott megszerezni, amit azután egymás között elosztottak. Ez volt a később sikeressé és ismertté vált CBA-hálózat alapja. Érdekes a CBA-betűszó eredete is: valójában a rendszerváltás előtt működő ABC-hálózat nevének megfordításából keletkezett. A Lázár-fivérek – Vilmos és Zoltán – egy évvel később vásároltak maguknak közértet, és ezt követően csatlakoztak a hálózathoz. A 2000-es években megkísérelték átvenni az irányítást. A CBA-hoz 2006 végén már 3200 bolt tartozott – tehát kétszer akkora volt, mint az egykori Közért-lánc.18 A megmaradt közértek jó része később a SPAR-hálózat része lett.

 

Az áfészek privatizációja. Az általános fogyasztási és értékesítési szövetkezet (áfész) eredete az 1870-es évekre tekint vissza, amikor Gróf Károlyi Sándor javaslatára fogyasztási és hitelszövetkezetek alakultak. Gyors ütemben jöttek létre földműves szövetkezetek (fmsz-ek), az „egy falu – egy szövetkezet” jelszó jegyében. 1948-ban a számuk elérte a 2439-et. A tagság döntően a szegény parasztság köréből került ki, és erejüket elsősorban saját termelőmunkájuk segítésére koncentrálták. Nyílt árusítású üzlettel alig rendelkeztek. Áruforgalmuk a tagok termelési és háztartási szükségleteinek kielégítésére szorítkozott. Az fmsz-ek közvetlen mezőgazdasági tevékenysége megszűnt, áruelosztó szerepet töltöttek be. Állami utasításra boltegységeket vettek át a magánszférából, melyek főként vegyeskereskedésként működtek vidéki településeken. 1957-ben 12 619 bolt és telep működött. 1962-ben az fmsz-ek kiskereskedelmi hálózata már több mint 14 500 egységgel bírt. 1968-ban változtatták a földműves szövetkezet elnevezést áfészre. E keretek között 567 áfész kezdte el működését. A névváltozás szélesebb tevékenységi struktúrát és növekvő vállalkozási szabadságot hozott magával: a boltok bekapcsolódtak a mezőgazdasági termékek felvásárlásába és értékesítésébe, az ipari termelésbe, és különféle szolgáltatásokat is nyújtottak. Elindult egy centralizációs folyamat, mely területi elv alapján kialakított központi elosztó rendszert jelentett. A verseny helyett a cél a minél kedvezőbb beszerzési pozíciók elérése volt. A fejlesztések eredményeképpen 1975-ben az összes kiskereskedelem városi forgalmából az áfészek már 15%-kal részesedtek. A forgalom üteme jelentősen meghaladta az állami kereskedelem növekedési arányát. A legnagyobb fejlődést a kiskereskedelemben és a vendéglátásban érték el. 1984 végén az ország 153 áruházából 94, 988 kiskereskedelmi egységéből több mint 600 áfész-keretek között üzemelt. A hazai bolti kiskereskedelem forgalmából 33%-os, a vendéglátásból 36%-os volt a szövetkezeti szervezetek részesedése az országban.

 

 

Összességében 1991–1999 között 10 318 bolt, vendéglátóipari és szolgáltatóegység került értékesítésre, és még kb. 100-200-ra volt tehető az eladásra váró üzletek száma (a maradék 40%-a vidéken, 60%-a Budapesten). A bevételek – az E-hiteles, kárpótlási-jegyes és részletfizetési konstrukciókat is figyelembe véve – alig haladták meg a 20 Mrd Ft-ot,21 a tisztán készpénzes bevételről nem is készült nyilvántartás. Még jó, ha az ÁPV Rt.-nek sikerült megvalósítania azt a tervét, hogy a jogi-műszaki-adminisztratív okokból eladhatatlan boltokat és szolgáltatóegységeket vagyonkezelésbe adja az üzleteket ténylegesen működtető vállalkozóknak.22 Egy-egy üzlet árveréses úton történő eladására később is sor került – még 2007-ben is.23

 

 

A 3.7. táblázat első látásra talán túlbonyolítottnak tűnik. Alaposabb vizsgálat után azonban felfedezhetjük, hogy az ilyen mélységű részletezést az indokolta, hogy valójában az előprivatizációs törvény alapján összesen 3668 üzletet lehetett eladni. A több mint 10 ezer eladott bolt jelentős részét más konstrukcióban kellett vagy lehetett értékesíteni. Így például igen jelentős volt a befektetők által kezdeményezett eladás (1501 db), az épülettel együtt történő értékesítés (1090), az első és a második ÁVÜ-törvény szerinti átalakulással megvalósuló privatizáció (1338 + 995). Nem szeretnék állást foglalni abban a kérdésben, hogy ez vajon az előprivatizációs törvény szakmai gyengeségének a következménye vagy inkább azzal függ össze, hogy a kiskereskedelemben, a vendéglátásban és a szolgáltatásban olyannyira kuszák voltak a tulajdoni viszonyok, hogy szükségszerű volt a magánosítás ezerféle útja, netán az érdekelt apparátusok időhúzó taktikája jelenti a magyarázatot. Talán akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha elismerjük, hogy mindhárom állításnak van jogosultsága.