Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.5.3. Privatizáció befektetői kezdeményezésre

Az Antall-kormány 1990 szeptemberében meghirdetett privatizációs téziseiben már szerepelt az a szándék, hogy új technikaként szükség van a külső kezdeményezésű (korábbi elnevezéssel: harmadik utas) privatizációra is.1 Ez a gondolat visszavezethető Liska Tibor koncepciójára (1.3.2.1.), amelynek az volt a magva, hogy minden magyar állampolgárnak joga van „megtámadni” az állami vagyont és „kilicitálni” az éppen birtokon belül lévő tulajdonostól. Az ÁVÜ ennek szellemében indította be 1991 februárjában az ún. befektetői kezdeményezésű privatizációs programot és hozta létre az ezért felelős szervezeti egységet.

Részlet egy interjúból:

„Kérdés: Igaz az, hogy Báthory László a VOSZ összekötője az ÁVÜ-ben?

B. L.: Ez ugyan sehol nincs leírva, azért nagyjából igaz. Én vagyok annak az igazgatóságnak a vezetője, amit korábban »vállalati kezdeményezésű igazgatóságnak« hívtak, s így a vállalkozói kezdeményezések az esetek nagy részében hozzám kerültek.

Palotás János: Én kértem az ÁVÜ ügyvezető igazgatójától, Csepi úrtól, hogy a magyar magánszféra reprezentáns szervezete számára jelöljön ki egy kontaktuspontot, ahová fordulhatunk problémáinkkal, ahol ismerik gondolkodásmódunkat, s ahol nem kell mindig az összes tiszteletkört lefutni, viszont pontosan tudjuk, hogy kihez kerül egy anyag.”2

Néhány hónap alatt közel 300 igényt regisztrált az ÁVÜ,3 melyek 50-60%-ban állami vállalatból leválasztható, kisebb egységekre vonatkoztak. Kisebb számban ugyan, de érkeztek ajánlatok nagyvállalatokra, sőt bankokra is (pl. Budapesti Harisnyagyár, Szegedi Szalámigyár és Húskombinát, Zalakerámia, Rico Kötszerművek, Röltex, Caola, Budaflax, Hungarotex, Gundel étterem, Ybl Bank, Általános Vállalkozási Bank).

Ennek az ígéretes privatizációs technikának a kezdeti sikere és korai bukása ugyanarra az okra vezethető vissza. A Liska-féle gondolat kétségtelenül roppant eredeti és alkalmas az addig szunnyadó energiák felébresztésére.

Mennyi előny származhat abból, „ha nem csupán egy vigyázó szem (az ÁVÜ) méri fel az állami vállalati kör privatizációs lehetőségeit, mellette nem csupán az adott állami vállalatok vezetése és dolgozói köre gondolkodik a privatizációban – hanem lényegében az adott profilban működő valamennyi magyarországi befektetés iránt érdeklődő vállalkozó számba veszi az adott vállalatot, mint lehetséges befektetést” – írta lelkendezve a Privatizációs Kutatóintézet csapata.4

Mindez szépen hangzik, csak éppen azt nehéz eldönteni, hogy a külső kezdeményezés nem okoz-e több kárt, mint hasznot. Kötelezheti-e az ÁVÜ a vállalatvezetést arra, hogy külső pályázónak – esetleg konkurensének – információkat gyűjtsön, üzleti titkait kiadja? Okos dolog-e egy szűk szakmai csoport személyes konfliktusait privatizációs vitává nemesíteni? Első hallásra jól cseng az a közgazdasági gondolat, hogy a befektetői kezdeményezésű privatizáció orvosság a vállalati menedzsment konzervativizmusa ellen, és hitelesnek tűnik az a politikai megfogalmazás is, hogy új tulajdonosokkal kell felváltani a régi nómenklatúrát.

Csakhogy az esetek igen nagy hányadában a „külső” befektetők valójában az adott vállalat korábbi menedzsmentjéből rekrutálódtak. Képességeik, politikai múltjuk semmiben sem különbözött az éppen hatalomban lévőkétől – viszont tele voltak sértődöttséggel, indulattal. Ilyen esetekben az állami vagyonkezelők képtelenek voltak igazságot tenni, hiszen mind a „régi”, mind az „új” csapat sokszorosan felkészültebb volt, mint az ÁVÜ illetékes ügyintézője vagy akár a tranzakcióba bevont külső tanácsadó. Mindenkinek van annyi esze –írta Sárközy –, hogy a jól menő telepet, üzemrészt, büfét, modern gépet támadja meg vagy az ingatlant próbálja megszerezni, és a veszteséges részeket rajta hagyja a vállalaton.5 Klasszikus példája volt az ilyen típusú spekulációnak a Pharmatrade megvásárlása Palotás János befektetői kezdeményezése alapján (3.3.2.). Ennek a tranzakciónak Palotás szempontjából egyetlen értelme volt: olcsón jutott hozzá egy nagy értékű ingatlanhoz.6 Az 1990-es évek első felében nem egy ilyen üzlet köttetett, s majd mindegyiket megérintette a korrupció (9.5.1.) vádja.

Kezelhetetlennek bizonyult a befektetői kezdeményezésű privatizáció a versenyeztetés szempontjából is. Az ugyanis szerepelt az eredeti lebonyolítási rendben, hogy az ÁVÜ a beérkezett ajánlat „tesztelése” és a korrupció kiküszöbölése érdekében a versenyeztetésre vonatkozó szabályzat előírásai szerint ellenajánlatokat köteles beszerezni. Ezen a ponton azonban az ÁVÜ visszajutott a standard privatizációs technikához, hiszen az egyszer nyilvánosan meghirdetett pályázatra bárki jelentkezhetett, s nem volt elvi alap azt honorálni, hogy honnan indult a kezdeményezés.

A befektetői kezdeményezésű privatizáció csendes kimúlásának harmadik oka szervezeti-jogi jellegű volt. A bevezetésekor ugyanis már egy sor privatizációs program futott, és az új technika szükségszerűen versenyzett a már meglévő konstrukciókkal. Ezért a kormány okkal döntött úgy, hogy nem fogadható el „külső” kezdeményezés

a tartós állami vagyonra,
közüzemi vállalatokra,
pénzintézetekre,
a fő tevékenységük területén 40%-nál nagyobb hazai piaci részesedéssel rendelkező vállalatokra,
az előprivatizáció által érintett boltokra és szolgáltatóegységekre, illetve
az ÁVÜ által korábban már megkezdett privatizációkra.7

6: Bernard Schreier első üzletei

Hamar feledésbe merült, hogy az egyik legjelentősebb külföldi magánbefektető, az ausztrál születésű, osztrák állampolgárságú, de élete nagy részét Izraelben és Angliában töltő üzletember, Bernard Schreier a befektetői kezdeményezésű privatizáció keretében vetette meg a lábát Magyarországon. A tulajdonában álló CP Holding a 2,3 Mrd Ft alaptőkével átalakult Investor Kereskedelemfejlesztési és Befektetésszervezési Rt.- t vásárolta meg. Az ÁVÜ 1991 júliusában kapta meg a befektető „kérés”-ét, majd a pozitív döntés nyomán Schreier a cég részvényeinek 60%-át 34 M USD-ért vehette meg. Ekkor már az Investor tulajdonában volt két másik külkereskedelemi cég, az Agrimpex és az Interag is.8

1	„A privatizáció harmadik vonalát jelentik a vállalaton kívüli kezdeményezések, azaz a belföldi és külföldi magánvállalkozók, társaságok és befektetők privatizációs kezdeményezése. Ekkor a külső vállalkozó előzetes felmérés alapján pályázatot nyújt be egy állami vállalat teljes vagy részleges megvételére, illetőleg vállalkozásba vételére” (Magyar Köztársaság kormánya (1990: 37).
2	Privinfo-évkönyv (1992: 108): 20% a „magyarságért”. Interjú Báthory Lászlóval, az ÁVÜ igazgatójával és Palotás Jánossal, a VOSZ elnökével.
3	Matolcsy (1991: 231).
4	Uo.
5	Lásd Sárközy (1991: 159).
6	E tekintetben Palotás ajánlata semmivel sem volt rosszabb, mint a beérkező külföldi ajánlatok többsége. A 12 külföldi pályázó közül 8 csak a József Nádor téri székházra tartott volna igényt (Tulajdon Alapítvány – Privatizációs Kutatóintézet, 1992: 108).
7	A lebonyolítás részletes szabályait lásd az illetékes ÁVÜ-programigazgató által szerkesztett brosúrában (Báthory, 1993).
8	Tulajdon Alapítvány – Privatizációs Kutatóintézet (1992: 101–102).