Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.6. Vállalatok eladása részvényértékesítés útján

1990-ben és 1991-ben az ÁVÜ által ellenőrzött vállalati átalakulások egyben valódi tulajdonosváltást is eredményeztek. Az oksági összefüggés azonban fordított volt: ott és akkor került sor az átalakulás befejezésére, ahol volt tőkével és elszántsággal egyaránt jól felfegyverzett külső befektető (nem feltétlenül külföldi!), aki kierőszakolta a folyamatot. Az ily módon fontossá váló tranzakciók száma kezdetben elég nagy volt, míg az ÁVÜ adminisztratív apparátusa kicsi – így a folyamat egyensúlya másfél éven át fennmaradt. 1991 második felében azonban az arányok megváltoztak: az ÁVÜ apparátusa nőtt, gyakorlottabbá vált, a rámenős befektetők érdeklődése valamelyest csökkent. Így az átalakulások egyre növekvő hányada már formális átalakulás volt, sőt helyesebb, ha inkább átalakításról beszélünk. Vagyis a cég nevét és működési formáját az ÁVÜ megváltoztatta, de egyébként semmi érdemi változás nem következett be.

Hogy ez így történt, abban számos ok és körülmény játszott közre:

Az Antall-kormány feltett szándéka volt a funkcióban lévő vállalati vezetőgárda lecserélése. A vállalatok átalakítása ehhez alkalmat, ürügyet kínált.
A kormányzat azt is érzékelte, hogy a valódi privatizáció a tervezettnél sokkal lassabban halad, ezért egy idő után az ÁVÜ által jóváhagyott átalakulások száma vált a privatizációs politika sikermutatójává.
1991 közepén-végén az ÁVÜ apparátusa már egyre komolyabb veszélyként érzékelte azt az ellentmondást, ami a részvények „túlelosztásából” fakadt. Részben már megszülettek, részben készültek azok a konstrukciók, amelyek újabb és újabb tulajdonosi köröknek ígértek részesedést az átalakuló állami vállalatok tulajdonából (kárpótoltak, kisbefektetők, alkalmazottak, települési és tb-önkormányzatok stb.). Ez arra ösztökélte az ÁVÜ-t, hogy ne késlekedjen az átalakítással, és a birtokába kerülő részvényekből a lehető leggyorsabban kezdje meg az igények kielégítését.
A formális átalakítások preferálása mellett szólt az a tapasztalat is, hogy az ÁVÜ apparátusa számára mind terhesebbé vált az átalakulással kapcsolatos konfliktusok kezelése (vita a vállalati központ és a telephelyek között, vita az önkormányzattal és a szakszervezettel stb.) Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy könnyebb ezeknek a vitáknak a végére érni, ha minden résztvevő tudja, hogy csak formális átalakulásról van szó, mert „ez még nem az igazi privatizáció”.
1992 folyamán mind több szó esett az Antall-kormánynak arról a tervéről, hogy a magyar gazdaság kulcsvállalatait a privatizáció előtt fel kell javítani és e célból egy állami holdingba kell őket tömöríteni. Ez újabb érv volt a vállalatok minél gyorsabb átalakítására, pontosabban az átalakítás és a privatizáció időbeli szétválasztására.
Érzékenyebb ízlésű jogászok – és az ő tanácsaik alapján állami vállalataink külföldi gazdasági partnerei – aggodalommal figyelték azt a kettősséget, amely a többségi állami tulajdonú társaságok és (a még át nem alakított) állami tulajdonú vállalatok együttéléséből adódott. Az 1992. évi törvények ugyanis egyértelműen rendelkeztek arról, hogy a legalább 75%-ban állami tulajdonú társaságok kötelezettségeiért az állami vagyonkezelők (ÁVÜ, ÁV Rt.) teljes mértékben helytállni tartoznak, míg az át nem alakult állami vállalatok esetében ez a kötelezettség jogi értelemben nem állt fenn.

Ennek az ellentmondásnak a legismertebb példája a sátoraljaújhelyi Elzett-Certa Zárgyártó Présöntő és Szerszámkészítő Vállalat esete volt (EC). Ez a cég még állami vállalat korában, elképesztően rossz vezetői döntések nyomán – az árfolyamváltozások és a felhalmozódott kamatok hatását is figyelembe véve – közel 20 Mrd Ft adósságot gyűjtött össze olasz és más nyugati szállítókkal, bankokkal szemben.1 A magyar adófizetők nagy szerencséjére a cég átalakítása különféle okokból meghiúsult, ezért végül a vállalat jogutód nélkül szűnt meg. Így ez az óriási veszteségtömeg a külföldi hitelezőket és nem a magyar államot terhelte. Ettől függetlenül a gyár vezérigazgatóját az ÁVÜ még 1993-ban leváltotta, de az illető és helyettese csak 2001-ben került bíróság elé.2 Az olaszokkal, olasz bíróság előtt folyó – eredetileg kb. 50 Mrd Ft értékű – két per még 2017-ben is zajlott.

Eltérő szabályozás érvényesült a dolgozók elbocsátásakor az állami vállalatok, illetve a megalakult társaságok esetében is. A dolgozók számára természetesen az előbbi volt a kedvezőbb, hiszen egy korábbi időszakban született rendelkezésről van szó, amikor elbocsátás ritkán fordult elő. Ebben az esetben tehát a gyorsított ütemű átalakítás azt a célt szolgálta, hogy ne alakuljon ki indokolatlan különbség az elbocsátások kapcsán kifizethető dolgozói járandóságok között.

A privatizációs törvény logikája. Az 1995. évi privatizációs törvény – mint erről fentebb szó esett – már abból indult ki, hogy 1994 végére befejeződött a vállalatok társasági formába történő átalakulása. Ez valóban így is volt – mindössze néhány tucat vállalat maradt meg a régi formában, s minden esetben különleges körülmények indokolták a társasággá alakulás, illetve a felszámolás elmaradását.3 Ez új helyzetet teremtett a magyar privatizáció történetében, amelynek a legfontosabb következményét a politika és a közvélemény egyaránt nehezen értette meg. Két olyan összefüggés is volt, aminek az átgondolása, átlátása meghaladta a laikusok képességeit.

Amikor részvények (vagy üzletrészek) adásvétele történik, akkor már nincs „testre szabott” privatizáció, mint az első időszakban. Az állam értékpapírt ad el, a vevő készpénzzel fizet – ez a tranzakció lényege. Aki a részvényt (üzletrészt) birtokolja, az tulajdoni hányadának megfelelő mértékig a társaság minden vagyonát megkapja és minden kötelezettségéért helytállni tartozik. A privatizáció kapcsán hiába merül fel, hogy a társaságból „ki kellene venni” ezt vagy azt az üzemegységet, egy épületet vagy egy szociális létesítményt – ami egyszer bekerült a társaság alaptőkéjébe, az mozdíthatatlan. Mi több, az állami vagyonkezelő szervezetek, mint e társaságok tulajdonosai, nem is voltak feltétlenül tudatában annak, hogy egy nagyobb méretű cég könyveiben pontosan milyen ingatlanok szerepeltek. Számos privatizáció azért húzódott el, mert egy érdekelt fél – például a település önkormányzata, egy sportegyesület, a műemlékvédelmi vagy a környezetvédelmi hatóság – csak az átalakítás után jelezte, hogy

igényt tart a társaság könyveiben szereplő szántóföldre, mert az sportrepülőtérnek is alkalmas, hogy műemlékké akarnak nyilvánítani egy romos kastélyt,
a szakszervezet el akarja adni az üdülőt stb.

Az efféle utólagos igények kielégítése csak tetemes időveszteség és költség mellett volt lehetséges (vagyonértékelés, alaptőke-leszállítás, közgyűlés összehívása stb.) Lényegét tekintve ekörül forgott a HungarHotels-botrány (9.5.4.) is: egyes szakértők azt követelték, hogy az rt.-ből „vegyék ki” a Fórum szállodát. Ezt mindig meg lehetett csinálni, csak sok időbe és sok pénzbe került.

Ahol az állami vagyonkezelő – az ÁPV Rt. vagy a minisztérium – megmaradt többségi tulajdonosnak, a részvények birtoklása csak tulajdonosi döntésekre ad módot, de arra nem, hogy az ÁPV Rt. vagy a minisztérium közvetlenül maga irányítsa a társaságokat. A társaság irányítása – ha úgy tetszik: a vagyon kezelése – a társaság igazgatóságának a joga és a feladata, az állam, mint tulajdonos, csak azokkal a jogosítványokkal rendelkezik, amelyeket a Gt. általános szabályai megengednek. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy az állami vagyonkezelő csak a közgyűlésen keresztül szólhat bele a társaság életébe. Ha nem volt megelégedve az IG munkájával, akkor felmenthette akár az egész IG-t is, de az állam nem dönthetett az IG helyett.4

1	A jogutód nélkül megszűnt vállalat utolsó vezérigazgatóját és helyettesét később előnytelen szerződés kötésével vádolta meg a hatóság. Az elsőfokú ítélet 2002 októberében született meg. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság a vádlottakat bűncselekmény hiányában felmentette (NSZ, 2002. okt. 25.).
2	https://www.napi.hu/torvenyalkotas/benyujtottak_a_vadiratot_az_elzett_certa_volt_vezerigazgatoja_ellen.78135.html
3	A leggyakoribb indok: veszteséges vállalat nem alakulhat át társasággá, azt fel kell számolni. A felszámolásba döntött társaság azonban a hitelezők prédája, az esetleges állami érdek (környezetvédelem, peres ügyek stb.) védelmére már nincs mód.
4	Igaz, a Gt. 278. §-a megengedi, hogy a közgyűlés döntsön „minden olyan kérdésben […], amit az alapszabály a közgyűlés kizárólagos hatáskörébe utal”. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az ÁVÜ és jogutódai sok esetben az alapszabályban igencsak hosszúra nyújtották azt a hatásköri listát, ahol a döntéshez kérni kellett a közgyűlés jóváhagyását.