Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.6.1.1. Az önprivatizáció

Az ÁVÜ által 1991 tavaszán meghirdetett önprivatizációs program a kis- és középvállalatok tömeges eladását szolgálta, egy spontán módon kialakult, törvény által nem szabályozott technika segítségével.1 Mint majdnem minden a magyar privatizáció történetében, ennek a programnak az indítása is politikai érdekellentétekkel magyarázható. Ezekben a hónapokban a Kupa Mihály vezette Pénzügyminisztérium túlzott hatalmi centralizációval, lassúsággal, bürokratikus magatartással vádolta az ÁVÜ-t, a privatizációs szervezet pedig ennek a kritikának próbálta meg elvenni az élét.

A program I. ütemébe (1991. szeptember 15.) olyan vállalatok kerülhettek, amelyek

saját vagyona nem több 300 millió Ft-nál,
az alkalmazotti létszám 300 fő alatt volt,
az éves árbevétel 300 millió Ft alatt maradt.2

Az 1992 augusztusában beindult, II. ütemben a 300-as határok mindenütt 1000-re emelkedtek – tehát 1 milliárdos alaptőke, 1000 fős létszám, 1 milliárdos árbevétel volt a részvétel felső határa. A program első szakaszában 360 vállalatnak engedélyezték a részvételt, ami a „pótfelvételik”-kel 457-re nőtt –, míg a másodikban 292 vállalat neve került fel a listára. Összesen tehát 749 állami vállalat nyert besorolást a programba. Forintban kifejezve az első ütem 32,3 a második 75 Mrd Ft-nyi vagyoni értéket jelentett (jegyzett tőke alapon számolva).

Az állami vállalatok számára az önprivatizációs modellbe való bekapcsolódás elvben nem volt kötelező – a vállalatok előtt nyitva állt a privatizációnak az ÁVÜ közreműködése mellett megvalósuló útja is. Csakhogy 1991 nyarán már világos volt az ÁVÜ számára, hogy egymaga, centralizált módon képtelen arra, hogy a szétválások nyomán szintre napról napra növekvő portfólióját elfogadható ütemben értékesítse. Ekkor még nincs szó az ÁV Rt. megalakításáról, érthető tehát, hogy az ÁVÜ vezetői a szervezet energiáit a nagyvállalati kör (ezen belül is a távközlés), valamint a bankszféra privatizációjára és a nyilvános részvénykibocsátásokra kívánta koncentrálni. Éppen ezért az ÁVÜ erőltette az önprivatizációs programot: ahol úgy tűnt, hogy a vállalatvezetés időhúzásra játszik, a privatizáció felgyorsítása érdekében vagy vállalati biztost nevezett ki, vagy állami felügyelet alá vonta a céget. Esetenként mindkettőt megtette. Az állami gazdaságok esetében például 90%-ban ez történt. Az Antall-kormány első két évében 106 állami gazdaságot vontak állami felügyelet alá.4

Hogy mely cég került fel az önprivatizációs listákra, s melyik nem, az gyakran egyedi alku kérdése volt. A cégek egy része vonakodott szerződést kötni bármilyen tanácsadóval, mert attól félt, hogy privatizáció helyett felszámolás lesz a sorsa. Mások attól féltek, hogy a tanácsadó felfedi a korábban elkövetett szabálytalanságokat. Egy 1992-ben készült kérdőíves felmérésre adott válaszokból kitűnt, hogy több vállalat úgy szerette volna lebonyolítani a privatizációt, hogy ebbe sem az ÁVÜ, sem a tanácsadó nem szól bele.5

A cégek egy részének ódzkodásánál azonban sokkalta fontosabb volt a minisztériumi apparátus tiltakozása: a II. ütem előkészítése során 441 jelentkezőből az alapítók és az ágazati minisztériumok ellenkezése miatt több mint 100 cég kimaradt. Így a Földművelésügyi Minisztérium az összes állami gazdaság (59), valamint a K+F tevékenységet folytató vállalatok (11) és 13 egyéb cég levételét kérte a listáról.6 S ezzel még nem volt vége. A program folyamatában is szűkült a lista. Egy 1993 októberében készült összesítés szerint – különféle jogcímeken – a már egyszer jóváhagyott listából további 138 céget vettek ki. Így végeredményben 1993. december 31-re a 749-es induló listából 520 cég maradt a programban.

Az önprivatizáció tanácsadó – korabeli szóhasználattal „szakértő”-cégek bevonásával valósult meg, amelyek egy általános keretszerződésben rögzített feltételrendszer szerint az ÁVÜ bizományosaként jártak el. Ez a konstrukció tette lehetővé, hogy a vevők – a privatizációs költséget leszámítva – akár 100%-ban is kárpótlási jeggyel fizethessenek. Természetesen a KPJ mellett más kedvezményes fizetési technikák (E-hitel, MRP, részletfizetés, lízing) is engedélyezve voltak. A tanácsadókat az ÁVÜ pályázat útján választotta ki: szám szerint 84 cég került fel az ún. szakértői listára, és ez tovább 50 céggel bővült a második ütem megkezdésekor. Így tehát összesen 130 szakértőcég írta alá a keretszerződéseket.

Az I. ütemben nem létezett egyértelmű szabály arra, hogy a tanácsadó milyen feltételek mellett dönthet az eladásról. Minden esetben az ÁVÜ apparátusával kellett lefolytatni az egyedi alkut. A II. ütemben azonban bevezetésre került a limitár, ami a névérték 80%-ának felelt meg.7

A keretszerződés aláírásával az ÁVÜ és a szakértő között létrejött jogviszony a következőket rögzítette:

A vállalatok átalakulása és privatizációja az ÁVÜ érdemi közreműködése nélkül úgy valósul meg, hogy az ÁVÜ nevében – bizományosként – szakértő jár el.
Az átalakítást a szakértő a vállalattal kötött szerződés alapján, a vállalat költségére végzi el.
Az átalakulást követően a tulajdonosi jogosítványok gyakorlására az ÁVÜ nevében és megbízásából általában a szakértő jogosult (kivéve a személyi kérdéseket). Az eladás után a szakértőt 5% sikerdíj + gyorsasági prémium illeti meg.
Ha a szakértő az elvállalt határidőre a cég teljes privatizációját nem tudja elvégezni, a fennmaradó részen megszűnnek jogai.

Fontos megemlíteni, hogy az ÁVÜ apparátusa számára a párhuzamosan futó több száz tranzakció ellenőrzése is leküzdhetetlen adminisztratív nehézségeket okozott volna. Ezért a folyamatok koordinálására az ÁVÜ még egy szervezetet is beiktatott, az 1991 októberében létrehozott Pri-Man Önprivatizációt Menedzselő Kft.-t. A Pri-Man tartotta a közvetlen kapcsolatot a vállalatokkal és a tanácsadói körrel. Az elvi irányítás, a problémás ügyek kezelése és az általános felügyelet az ÁVÜ Előprivatizációs Programigazgatóságára8 volt bízva.

3.8. táblázat. Az önprivatizációs program legsikeresebb szakértőcégei, 1991–1994

Szakértőcég neve	A megbízások száma	Kizárások
Dunaholding Rt.	56	A Vagép Rt. privatizációja során elkövetett etikai vétség miatt 1993. dec. 8–án kizárva.
Vofa Tanácsadó- és Szervező Kft.	22	–
Kerszi Kereskedelmi és Pénzügyi Szervezési-Tanácsadó Rt.	18	–
Kreátor Könyvvizsgáló, Vállalkozásszervező és Gazdasági Szolgáltató Kft.	12	–
Budapest Holding Első Hazai Vagyonkezelő Rt.	8	A Magyar Általános Gyufaipari Kft. privatizációja során elkövetett törvénysértés miatt kizárva.
Kecskemét Holding Rt.	7	Az Agrikon Kft. privatizációja során elkövetett különféle szabálytalanságok miatt kizárva.*
Kossuth Holding Vagyonkezelő Rt.	7	–
Polybasic Kft.	7	–
Égszi Senior Kutató és Szervező Kft.	6	–
Cél Gazdasági Rt.	6	–

Megjegyzés: * A tanácsadó elmulasztotta a pályázatot megjelentetni az országos napilapokban, továbbá törvényes szintnél alacsonyabb áron fogadta be a kárpótlási jegyet.

Forrás: Privinfo-évkönyv (1992: 26–32), PR, 1994, 22, 8–21, ÁVÜ IT, 1993. júl. 7-i határozata.

Bár az elvi viták során szó volt arról, hogy az egy szakértő által elvállalható megbízásokat 15-ben maximálják, erre nem került sor. Végül a szakértők száma 81-re csökkent, miután több listára vett tanácsadó nem talált magának vállalati partnert vagy sikertelennek bizonyult az I. fordulóban vállalt kötelezettségei teljesítése vagy pedig az ÁVÜ döntése nyomán került kizárásra. (Az ÁVÜ 1993. évi tevékenységéről készült ÁSZ-jelentés szerint a foglalkoztatott szakértői cégek közül 21 céget zártak ki. Ebből 19 magyar, 2 külföldi érdekeltségű volt. A kizárás 17 esetben a gyenge szakmai teljesítmény miatt történt, 3 esetben a tanácsadói díjban nem sikerült megállapodni, 1 esetben pedig a tanácsadó nem tudott igazolni 10 millió Ft tehermentes tőkét.)

Kétséget kizáróan a Dunaholding Rt. volt a legeredményesebb tanácsadó. Arató András, a cég akkori második emberének visszaemlékezése szerint9 ők egy külön alku eredményeképpen kerültek fel a listára. Korábban ugyanis kidolgoztak egy lízingkonstrukciót, s ezt az ÁVÜ jóváhagyásával kívánták alkalmazni privatizáció előtt álló kis és közepes cégek megvételére. Az ÁVÜ vezetése, személy szerint Csepi Lajos azt kérte, hogy álljanak el ennek az ötletnek az alkalmazásától, cserébe felveszi a Dunaholdingot a listára. 1993-ban – máig nem ismert körülmények között – a Dunaholdingot kizárták a konstrukcióból. De akkor már „késő” volt – a cég már megalapozta vagyonát.

3.9. táblázat. Az önprivatizáció eredményei, 1991–1994

	Százalék
A programban szereplő 520 cégből
100%-ban privatizált	68
Részeladás	10
Nem értékesített kft.	10
Nem értékesített rt.	4
Felszámolás + végelszámolás	8
Összesen:	100
Az átalakult 478 cég sorsa
100%-ban privatizált	74
Többségi állami tulajdon	15
Kisebbségi állami tulajdon	11
Összesen:	100
A 412 értékesített cég vevői
Belföldi vállalkozók	53
MRP-szervezetek	15
Egyéb dolgozói	29
Külföldi	3
Összesen:	100
Az értékesítés során keletkezett 30 Mrd Ft bevétel megoszlása
E-hitel	40
Kárpótlási jegy	31
Készpénz	10
Részletfizetés + elszámolás alatt	9
Lízing	6
Dolgozói kedvezmény	4
Összesen:	100

Forrás: PR, 1994, 22, 8–21.

Az önprivatizációs konstrukció elvben 1993 végén lezárult, a gyakorlatban azonban még 1994 első felében is zajlott. Végeredményben több mint 500 cég sorsát rendezték. Nem kétséges, hogy az ÁVÜ apparátusa központi vezérléssel ennek csak a töredékét tudta volna megoldani. A bevétel szempontjából nézve az eredmény lehangoló volt. A készpénzben befolyt 10 Mrd Ft-nál lényegesen többet is ki lehetett volna hozni ebből a konstrukcióból.

Ma már tudjuk, hogy 1994 közepén több – egymástól részben független – körülmény is közrejátszott abban, hogy az önprivatizációt a kormányzat és az ÁVÜ apparátusa csak félsikerként élte meg és határozottan ellenérdekeltnek mutatkozott a folytatásra:

Az önprivatizáció a politizáló közvélemény szemében a spontán privatizáció folytatásának tűnt. Így a korábbi kritika, az indulatból fakadó ellenérzések erre a konstrukcióra is visszahullottak. A jobboldali pártok vezetése és az ÁVÜ apparátusa egyszerűen félt, hogy a kormányváltás után nekik kell – esetleg bíróság előtt is – felelősséget vállalni olyan döntésekért, amelyeket valójában nem ők, hanem a tanácsadók, az érdekelt cég menedzsmentje hoztak meg. Az akkoriban hangos Monopoly-csoport azzal támadta az MDF centrumát, hogy az önprivatizáció leple alatt tovább folyik a kommunista hatalom átmentése, hogy a szakértőcégek indokolatlan nyereséget vágnak zsebre stb. Hasonló módon érvelt a KDNP ún. privatizációt vizsgáló tényfeltáró bizottsága, amely 1992-ben jött létre.10 Ezen túlmenően még komoly politikai visszhangot tudott generálni az a szakértői kör is, amelyik nem jutott munkához az önprivatizációban vagy pedig – okkal, ok nélkül – kizárásra került.

Érdemes idézni az MDF gazdaságpolitikai bizottságának 1993. áprilisi nyilatkozatát, amelyből egyaránt kiérződik a spontán privatizációval szembeni utólagos ellenszenv és az aktuális ügyek miatti félelem. „A Gazdaságpolitikai Bizottság nem ért egyet a kiragadott eseti példákra hivatkozó olyan állításokkal, hogy az állami vagyon értékes részét már »kiárusították« a külföldieknek. Való igaz viszont, hogy az előző rezsim által beindított spontán privatizáció elsősorban a legjobb állami vállalatokat vette célba. Mindazonáltal még ma is a kedvező privatizációs kínálat széles skálája áll rendelkezésre. Tapasztalat szerint a privatizációt egyre több nemtelen indulat, alaptalan vádaskodás kíséri. Ezek sorába tartoznak azok az ellentmondó vádak, hogy a privatizációs politika előnyben részesíti a volt nómenklatúrát, vagy éppen új klientúrát alakít ki. A privatizációnak azonban tényleg komoly fékezője, hogy kevés a hozzáértő, megbízható vállalkozó.”11

Az önprivatizáció leállításával az MDF centruma a Monopoly-csoport vitorlájából próbálta meg kifogni a szelet. Egyben megpróbálta túllicitálni a populista álláspontról bíráló ellenfeleit. Ekkor és ezért hirdették meg a magyar kuponos privatizációt, amit akkor még hiteljegy-konstrukciónak neveztek (3.6.4.). A ki nem mondott, de erősen sugallt megfontolás ugyanis az volt, hogy az önprivatizációt csak azért kell leállítani, mert új és jobb koncepció merült fel. Ha viszont új program van, ahhoz vagyonkínálat is kell, tehát a futó programokat le kell állítani.

7: A Monopoly-csoport

A Monopoly-csoportot – az MDF országgyűlési frakcióján belül – 1991 májusában hozta létre 12 radikális politikus. A hangadók közül Balás István, Zacsek Gyula és Kőrösi Imre neve lett országos hírű.12 Céljuk kezdetben a monopolhelyzetek elemzése és frakción belüli bemutatása volt, és csak később kezdtek foglalkozni a privatizációval. 1991 decemberében törvényjavaslatban kezdeményezték, hogy az állami vagyont – eladás előtt – kötelezően értékeljék fel, és ha ennek hiányában mégis megtörtént az eladás, akkor az állam a bíróság előtt megtámadhassa azt a szerződést, amellyel a nemzeti vagyont értéken alul eladták. Konkrétan egy privatizációs tranzakciót bíráltak, a Pestvidéki Gépgyár eladását.

A hangadók többsége 1994 után sem vonult vissza a politikából – különféle jobboldali szerveződésekhez csatlakoztak, vagy maguk alapították ezeket. Ezzel ellentétesen alakult Balás István pályája, aki azon túlmenően, hogy felhagyott az aktív politizálással, egy lapinterjúban visszamenőlegesen is elhibázottnak minősítette saját korábbi nézeteit:

„[M]i, képviselők nem részesültünk olyan gazdaságpolitikai oktatásban, hogy miként kell végbemennie egy privatizációnak. Időnként Szabó Tamás privatizációs miniszter mondott egy-két dolgot a képviselőknek, időnként Kupa Mihály pénzügyminiszternek voltak megjegyzései, de ezek az odavetett mondatok nem pótolták a valódi képzést. Mi jobb híján ugyanúgy láttuk a privatizációt, mint az egyszerű nép: a munkahelyeken szétlopják az állami tulajdont, az emberek tehetetlenül nézik, s míg a volt nómenklatúra emberei gazdagodnak, a dolgozókat kiteszik az utcára. Az egyéni választókerületi képviselők nagyjából ugyanúgy értékelték a helyzetet, mint az utca embere. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy összgazdasági szinten valójában mindez elkerülhetetlen érvágás volt. A spontán privatizációt lehetett volna szépíteni, elhallgatni, felnagyítani, nagy cirkuszt csapni körülötte, de hogy a rosszul működő, elavult technikával dolgozó állami vagyon szétessen, azt nem lehetett elkerülni. […] A spontán privatizáció során a veszteséges tevékenység folytatása iránt érthetően nem mutatkozott érdeklődés, az az állam nyakán maradt, s csak az inflációt gerjesztette, vitte a közpénzt, miközben nem volt kellő fedezet az átalakuló szociális háló és a közszféra kiadásaira.”13

Az önprivatizációt liberális oldalról is bírálták. Először is abszurd ötlet, hogy a vállalat maga válassza ki a tanácsadót, saját „főnökét”,14 hiszen a tanácsadó ellenérdekelt: csak az eladási árból kaphat díjazást. Jó eséllyel azt a vevőt fogja kiválasztani, akivel a leggyorsabban nyélbe üthető az üzlet. Ez pedig nem esik szükségszerűen egybe a vállalat érdekeivel, sőt az államraisonnal sem, ha a tanácsadó a neki járó gyorsasági prémiumot az árbevétel ellenében maximalizálja.15 Abba is bele lehet kötni, hogy az önprivatizáció nem is igazi önprivatizáció, hiszen „a politikusok és a vagyonügynökség belátására van bízva, hogy folytatják vagy leállítják a programot”, és hogy „nemcsak maga a program, de a szakértő is függő helyzetben van”. 16

Tény, hogy az idő előrehaladtával a még nem privatizált kis- és középvállalatok ügyei egyre áttekinthetetlenebbé, kezelhetetlenebbé váltak. A rendszerváltás kezdete óta már négy-öt év is eltelt, sok esetben az átalakulás is két évvel korábbi fejlemény volt, így bőven volt idő a különféle tulajdonjogi, pénzügyi, környezetvédelmi, peres stb. problémák felhalmozódására. A tranzakciós munkában járatos ügyintézők pontosan tudták, hogy minden szempontból korrekt módon lehetetlen levezényelni egy értékesítési folyamatot, ezért ódzkodtak az önprivatizációval szükségszerűen együtt járó decentralizációtól.

Az ágazati minisztériumok továbbra is elleneztek minden olyan privatizációs konstrukciót, ahol a döntések a piac logikája szerint születnek, és az ún. ágazati érdekek – más megfogalmazással: a szakmai érvek – nem kaptak kitüntetett szerepet. Az évtizedes beidegződések tehát tovább éltek. Az ágazati minisztérium hatalma elsősorban a vállalati kinevezéseken alapszik, ez pedig a Gt. logikája szerint a tulajdonviszonyokkal függ össze. Akié a részvény, azé a hatalom!

A kormányzatot egyre jobban szorongatták a korábban oly nagyvonalúan tett ígéretek beváltását követelő csoportok. Vagyont kértek a tb-önkormányzatok, a kárpótoltak, a tőzsde stb. Ilyen módon az ÁVÜ ellenérdekeltté vált abban, hogy a portfóliójában lévő társaságokat 100%-ban értékesítse. Megint megerősödött az igény a testre szabott privatizációra, ahol a részvénytulajdont az ÁVÜ szétterítheti a különféle igénylők között.

Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni az ÁVÜ apparátusának önérdekét is. Az ÁV Rt. mellett az ÁVÜ szerepe egyre csökkenni látszott, újra meg újra felmerült az ÁVÜ megszüntetésének gondolata. Ilyen körülmények között érthető, hogy sok ügyintéző egzisztenciális okokból is az egyedi privatizációban vált érdekeltté.

1	A program részletes ismertetését lásd Bana (1993) munkájában. Itt megtalálható az önprivatizáció I. és II. ütemébe bekerült 429, illetve 278 vállalat neve és címe, valamint a szakértőcégek listája (összesen 130 cég). A II. ütemben részt vevő cégek árbevételadatait, valamint a keretszerződés teljes szövegét lásd Privinfo-évkönyv (1992: 39–53). A témába vágó elemző értékelések közül a legfontosabb Voszka (1993a) írása.
2	A KSH 1990. évi nyilvántartása szerint.
3	A saját vagyon 1990. évi könyv szerinti értéke alapján, azaz átalakulás előtt (Privinfo-évkönyv, 1992: 310).
4	Félúton (1992: 69).
5	Lásd a MH 1992. nov. 24.-i beszámolóját a Privatizációs Kutatóintézetben folyó vizsgálatról, melyet Vanicsek Mária vezetett.
6	Privinfo-évkönyv (1992: 36).
7	Indokolt esetben az ÁVÜ IT azonban ez alól is felmentést adhatott.
8	Ennek az igazgatóságnak ez idő tájt Rácz Ernő volt a vezetője, amikor ő feljebb lépett a ranglétrán, hivatalát Both János vette át. A szervezeti egység időközben nevet is váltott: Kereskedelmi és Önprivatizációs Igazgatóság.
9	VG Menedzserkalauz, 2000. ápr. 20.
10	A bizottság elnöke Mándoki Andor volt, tagjai Lukács Tamás, Koczinszky György és Lassányi Ferenc.
11	ÁVÜ (1993: 69).
12	A kevésbé ismert nevek: Szilasy György, Halász István.
13	Lásd Balás István visszaemlékezését, MN, 2005. dec. 3., illetve ugyanezt Stefka (2006) kötetében. Kőrösi (2001) saját kiadásban megjelentetett könyve is jól dokumentálja az egykori MDF-politikusok megszállott harcát saját pártjuk vezetőivel.
14	Sárközy (1993: 159).
15	Voszka (1993c).
16	Uo.