Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.6.2. Tőzsdei privatizáció

Már az 1980-as évek közepétől számos hazai közgazdász komoly reményeket fűzött a tőzsdei privatizációhoz1 és általában a tőkepiacok sokszínűvé, átjárhatóvá és rugalmassá tételéhez. Abban ugyanis teljes volt az egyetértés, hogy a szocialista gazdálkodási rendszer egyik legnagyobb veszteségforrása éppen az volt, hogy nem működött a tőkepiac, tehát

nem létezett semmiféle beépített hatékonyságmérce a lekötött eszközök hasznosulásának objektív és folyamatos összehasonlítására;
s ha mégis volt szándék a nyilvánvalóan elavult termelőkapacitások radikális csökkentésére vagy megszüntetésére, az alig-alig leküzdhető ellenérdekekbe ütközött.

„Milyen alapon dönt a fölérendelt allokátor, amely a beruházási keretet szétosztja, illetve a kiemelt beruházást jóváhagyja? Itt nem működik »tőkepiac«, amelyben a beruházni szándékozók komolyan mérlegelik az akció várható jövedelmezőségét, a felvehető hitelek kamatterhét és törlesztési feltételeit, a beruházás kockázatát. Senki sem végez nyereségszámítást, már csak azért sem, mert senki sem tekinti az érvényes árakon, érvényes kamatlábakkal és devizaárfolyamokkal végzett számítást alkalmasnak a tervezett akció hatékonyságának mérésére” – írta erről a tervgazdasági alapon működő erőforrás-allokációs mechanizmusról Kornai János.2

Mint arról már korábban szó esett (3.2.2.), a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) megnyitását 1990. június 21-én – tehát alig egy hónappal az első szabadon választott kormány hivatalba lépése után – érzelmektől túlfűtött várakozás előzte meg. A BÉT beindítását még a Németh-kormány készítette elő. Ez önmagában is elégséges érv volt ahhoz, hogy az Antal-kormány ne szeresse a tőzsdét, de már késő volt a visszakozáshoz. Tetszett, nem tetszett, az Antall-kormány végül jó képet vágott az ünnepélyes megnyitóhoz is. Nem is tehetett mást, mert a nemzetközi közvélemény a tőzsde megnyitását a piacgazdaság kiépülését bizonyító, fontos fejleménynek tekintette.3

Mint ez két évtized távlatából megítélhető, az 1990-es évtized a számunkra fontos nyugati országokban – az USA-ban és Nyugat-Európában – általában kedvezett a tőzsdei nyilvános társaságoknak. 2000 után viszont az új tőzsdei bevezetések száma is, a – felvásárlások és összeolvadások miatt – a működő nyilvános társaságok száma is csökkent. Másképpen kifejezve, a rendszerváltás utáni első évtizedben nagyon kedvező, a másodikban viszont inkább kedvezőtlennek mondható volt a piaci hangulat a tőzsdei társaságok iránt.4

1	E tárgykör monografikus feldolgozását közgazdasági szempontból lásd Korányi (2000), Szeles (Szeles, 2004; Szeles, 2008), jogi szempontból Erdős (2000). A magyar gazdaság „stratégiai” cégeinek (Mol, Matáv, OTP, Antenna Hungária) tőzsdei eladásáról lásd a 6. fejezetet.
2	Kornai (1993: 193).
3	Az árutőzsde (BÁT) egy hónappal később indult. 2005 végén a BÁT beolvadt a BÉT-be.
4	A nyilvános részvénytársaságok száma 1997 és 2011 között Amerikában 38%-kal, Angliában 48%-kal csökkent. Az elsődleges tőzsdei bevezetések (IPO) száma az 1980–2000 között időszakban éves átlagban 311 volt, ez 2011-re 81-re csökkent. Hasonlóak a tendenciák Franciaországban, Németországban és Olaszországban is (The Economist, 2012. máj. 19., 25–27).