Kevesen tudják, érdemes tehát megemlíteni, hogy az IBUSZ betűszó, a cég teljes nevének rövidítése: IBUSZ Idegenforgalmi, Beszerzési, Utazási és Szállítási Részvénytársaság. A cég 1902 óta működött rt. formában,4 s ez – egy rövid, 1950-beli pár hónapos megszakítástól eltekintve – mindvégig fennmaradt. A társaság részvényein a szocializmus időszakában három minisztérium osztozott.5 Volt még pár ilyen állami vállalat, amely rt. formában „vészelte át” a szocialista tervgazdaság négy évtizedét (3.2.1.). A menedzsment eredeti terveiben még csak egy frankfurti és egy bécsi tőzsdei kibocsátásról volt szó – Budapest szóba sem került. A tranzakciót a budapesti Kultúrbank és a bécsi Girozentrale szervezte.6 (A Girozentrale neve nem véletlenül merült fel: 1990 márciusában ez a brókercég bonyolította a Novotrade Rt. bécsi értékesítését az amerikai Georgetown–Lauder csoport számára, s akkor ez volt az első kelet-európai papír az osztrák piacon.)7

A BÉT újranyitásáról 1990 áprilisában született végleges döntés, és ezt az IBUSZ vezetői sem hagyhatták figyelmen kívül. Mint ahogy azt sem, hogy a kormány a korábban minisztériumi tulajdonban lévő részeket az újonnan létrehozott ÁVÜ-re testálta. Így került a társaság az Első Privatizációs Programba, s ennek alapján kötött tanácsadói szerződést az ÁVÜ a londoni Rothschild-bankházzal. Közben azonban a Nyugatról Magyarországra visszatért Batthyány Ádám gróf – Antall József miniszterelnök bizalmas tanácsadója – egy harmadik koncepcióval állt elő. Ő pénzügyi befektetőkre építette tervét. Talán jó ötlet volt, de későn jött, amikor a tőzsdei privatizációt már nem lehetett leállítani.

Önmagában a 490%-os árfolyam a siker legfőbb bizonyítékaként is felfogható lett volna, de a budapesti pénzügyi és politikai élet egymással rivalizáló érdekcsoportjai és a tőzsdéhez keveset konyító politikusok a sikerből is botrányt kovácsoltak. „Botrány – mondták azonnal egyes pénzügyi körök –, hogy ilyen alacsony kibocsátási áron vezették be az IBUSZ-t a tőzsdére.” „Botrány – mondták mások később –, hogy az IBUSZ árfolyama a 10 000 forintról 6 hónap alatt visszazuhant a kibocsátás körüli szintre, hiszen sok kisbefektető erősen megégette magát, míg mások, akik időben vettek és időben adtak el, megduplázhatták befektetéseiket.”

Az IBUSZ eladása az ÁVÜ-nek 1,1 Mrd Ft-ot hozott, és 1,3 Mrd Ft került az IBUSZ kasszájába is. Az új tulajdonosi struktúra így alakult (1990. dec. 31-i állapot):

A piac nem is mutatott nagy lelkesedést a papírok iránt. Már a kibocsátási ár is alacsonyabb volt, mint egy évvel korábban (4150 Ft, azaz 680 ATS) és 4%-kal maradt el az akkori tőzsdei árfolyamtól. A felkínált részvényeket 12 befektetői csoport jegyezte le, köztük a Sarlós-féle First Hungarian Fund és a Hungarian Investment Company.

1991 végén az IBUSZ menedzsmentjével különlegesen jó kapcsolatot ápoló Dunaholding15 is szemet vetett a cégre, de az ÁVÜ nem akart kötélnek állni. Akkor már – az IBUSZ-bank léte miatt – a cég eladása bankprivatizációnak (is) minősült. Ez egyaránt magyarázta a Dunaholding érdeklődését és az ÁVÜ aggályait. Mindezeket figyelembe véve az ÁVÜ azonnali, határozott lépésre szánta el magát: a részvények 56%-át, tehát a többségi tulajdont pályázaton kívül értékesítette. Igaz, a vevő nem valódi magánbefektető volt, az OKHB és az Országos Társadalombiztosítás alkotott konzorciumot a részvények megvásárlására.16 Az eladás 3500 Ft körüli áron történt (350%), ami az ÁVÜ elszámolásait tekintve sok év távlatából is jó üzletnek bizonyult – még akkor is, ha a vevők csak 50%-ot fizettek készpénzben –, mert ettől az időponttól kezdve a papír árfolyama folyamatos mélyrepülést mutatott be a tőzsdén. A valóságban persze az árnak semmiféle jelentősége nem volt, hiszen csak annyi történt, hogy a részvények az állam egyik intézményétől átkerültek egy másik állami intézményhez.

Az árfolyamzuhanásnak részben az volt az oka, hogy az IBUSZ Rt. a közvetlenül és altársaságain keresztül birtokolt saját részvényeket folyamatosan piacra dobta, mert ezzel finanszírozta működési veszteségeit. Ezek a részvények azután a Dunaholding és a német Pro-East Investment GmbH alkotta konzorciumhoz kerültek. Így végeredményben a Dunaholding mégiscsak elérte célját. Az 1995. évi közgyűlésen a Dunaholding képviselői vezető pozíciókat szereztek a társaságban, majd egy Postabank érdekeltség került hasonló helyzetbe, majd megint egy Dunaholding cég. Tekintettel arra, hogy a Postabank és a Dunaholding menedzsmentje között is szoros üzleti összefonódás volt (6.9.13.), ennek a látszólagos rivalizálásnak nem lehetett valódi jelentősége. 1997 nyarán a papír már 600 Ft körüli áron forgott a BÉT-en – részben feltehetően annak következményeképpen, hogy az OKHB és a tb-önkormányzat konzorciumától a részvények jelentős része – közvetlenül és közvetett módon – az IBUSZ menedzsmentjéhez került.17 Többévi vergődés után az IBUSZ 2001 őszén fejezte be tőzsdei pályafutását 500 Ft körüli árfolyamon. Ez a névérték 50%-a, a kibocsátási ár 1/10-e – és akkor még nem is vettük figyelembe a forint inflációját. Ha osztrák schillingben számolunk, akkor az 500 Ft körüli kivezetési ár a kibocsátási ár 3%-ának felelt meg. Befektetői szempontból totális kudarc!

Másfelől viszont az is igaz, hogy a cég 1995-ben megkezdett válságkezelés eredményes volt. A társaság 2000-ben már jelentős nyereséget ért el, és visszaszerezte piacvezető szerepét az utazásszervezésben. Az ÁVÜ nézőpontjából az IBUSZ tőzsdei privatizációja felemás eredményt hozott. Egyfelől sikeres volt, mert a társaságot a lehető legjobb pillanatban értékesítették, és az ÁVÜ a magyar tőkepiac megindulásához is hozzá tudott járulni. A tanulságok inkább negatív előjelűek voltak. A privatizátoroknak azt kellett tapasztalniuk, hogy a politika mindenképpen rajtuk veri el a port. Ha a tőzsde a kibocsátási árnál többre értékeli a vállalatot, akkor az a vád, hogy elkótyavetyélték az állami vagyont, ellenkező esetben pedig az, hogy az állam becsapta a kisbefektetőket. Nem csoda, hogy az IBUSZ 1990-es tőzsdei bevezetése után az ÁVÜ-nek évekig nem volt bátorsága a tőzsdére menni.