Ma már egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a tőzsde és a privatizáció összekapcsolásához fűzött várakozások csak kis részben teljesültek. Két évtized alatt mindössze 42 esetben került sor tőzsdei privatizációra (3.12. táblázat). A privatizáció szempontjából a tőkepiac nem vált meghatározó jelentőségűvé. De fordítva áll az összefüggés: a privatizáció alapvető befolyást gyakorolt a BÉT-re, és ez hamar látható is volt. A jelentős részvények, az ún. blue chipek között kizárólag privatizált állami cégek papírjait találhatjuk. Ezek mind olyan cégek, amelyek tőzsdei bevezetésére 1994–1997 között, tehát az első szociálliberális kormány regnálása idején került sor: Egis, Matáv, Mol, OTP, Richter, TVK.2 A későbbiekben azonban a lendület megtört, mert a privatizációs apparátusok bátorsága is elszállt, sőt a kisebb társaságok egy részét a meghatározó részvényhányaddal rendelkező tulajdonosok ki is vezették a tőzsdéről. A mából visszatekintve így is egyértelműen kijelenthető, ha nem lett volna privatizáció, nem lett volna értéktőzsde sem.

 

 

 

Az IBUSZ sikertelennek minősített tőzsdei bevezetése (3.2.3.1.) 1990 júniusában ürügy volt az ÁVÜ első ügyvezető igazgatójának, Tömpe Istvánnak a felmentéséhez. Mint láttuk, az Antall-kormány gazdasági kulcsfigurái egyáltalán nem lelkesedtek a tőzsdéért, politikai okokból Tömpét sem kedvelték – keresték, hogy mibe lehet belekötni. Az IBUSZ eladása erre jó alkalomnak tűnt. Nem csoda, hogy ezt látván az ÁVÜ apparátusa megriadt, és a már tervezett kibocsátásokat (HungarHotels, Tritex, Pannonplast5) is leállította. 1991-ben viszont úgy látszott, hogy a háromfázisú privatizációs technika újraéled: a Zalakerámia, a Bonbon Hemingway és a Styl Ruhagyár részvényeinek nyilvános kibocsátása azt követően történt, hogy a cégbe szakmai befektető került. Ennek ellenére a közkézhányad mindhárom esetben túlságosan alacsony maradt.6 Voltaképpen tehát a nyilvános forgalombahozatal útján egy-egy külföldi befektető vásárolta meg ezeket a cégeket. A következő két évben a tőzsdei privatizáció nyögvenyelősen haladt: több kibocsátás üzletileg is kudarcos volt,7 és a politika meg az apparátusok is alapvetően más ügyekkel voltak elfoglalva. Fontos kivétel volt az 1992 decemberében lebonyolított nyilvános Danubius-kibocsátás (3.2.3.2.), ami azt jelezte a piacnak, hogy az ÁVÜ roppant nagyvonalú támogatásra is hajlandó, ha a politika mindenáron sikert kíván látni. 1994 júliusáig – tehát a kormányváltásig – a 37 tőzsdén szereplő társaság közül 16 az ÁVÜ döntése alapján jutott el a tőzsdére, és ezek a papírok adták a BÉT teljes részvénykapitalizációjának 36%-át,8 1999 végén pedig már úgy állt a helyzet, hogy a részvénykapitalizáció 95,5%-át az egykori állami vállalatok részvényei adták.

 

1994-et megelőzően az ÁVÜ vezetése félt a tőzsdétől, ami az IBUSZ-kibocsátás kudarca után érthető is. 1994–95-ben az ÁVÜ és az ÁV Rt. két vezérigazgatója Csepi Lajos és Lascsik Attila pártolta a tőzsdei privatizációt, segítséget és támogatást adott azoknak az ügyvezető igazgatóságoknak, ahol az ilyen típusú tranzakciókat előkészítették. 1995–1996-ban viszont a Suchman Tamás irányította ÁPV Rt. csak a nagy cégek privatizációjára koncentrált, így került sor a Mol, az OTP, a TVK és a BorsodChem9 tőzsdére vitelére. Suchman egyébként személy szerint is nagy bizalmatlansággal viseltetett a tőzsdei privatizációval szemben, miután a Mol tőzsdére vitele – az alacsony ár miatt – számára egyértelmű szakmai kudarc volt. 1997-ben új vezetők kerültek az ÁPV Rt. élére, a tőkepiaci ügyvezető igazgatóság tapasztalt munkatársai eltávoztak – így senki sem erőltette a tőzsdei munkát. A helyzet később sem változott.

 

 

Egy ideig a késlekedés még magyarázható volt a BÉT pangó periódusával (2002–2003), 2004-ben viszont soha nem látott mértékben emelkedtek az árfolyamok. Időközben tulajdonosváltások is történtek, így a BÉT, mint gazdasági társaság, átkerült osztrák pénzintézetek tulajdonába. Ezek után nem volt váratlan, amikor 2005 tavaszán a tulajdonosok egy sajtónyilatkozat útján megpendítették a BÉT bezárását, pontosabban szólva a magyar értékpapír-kereskedelem áthelyezését a pozsonyi tőzsdére.10 A tervekből – vagy fenyegetésből? – nem lett semmi. Épp ellenkezőleg: a BÉT a következő években is jól teljesített, sőt a 2008 végén Magyarországot is elérő nemzetközi pénzügyi válság hatását is gyorsan kiheverte. A kereskedési forgalom tehát nőtt, néhány új papír is bevezetésre került (3.14. táblázat), de komoly volumenű, hazai tőzsdei kibocsátásra 2010 novemberéig mégsem akadt példa.11

 

 

Természetesen időről időre felvetődött a kérdés, hogy egy adott társaság esetében nem lett volna esetleg kedvezőbb a tőzsdei értékesítés helyett a szakmai befektetőknek való eladást választani. Ez azonban tipikus „mi lett volna, ha” jellegű, megválaszolhatatlan kérdés. Az olyan nagy cégek tőzsdei értékesítése, mint a Mol vagy az OTP alapvetően változtatta meg a magyar gazdaság külső megítélését. Ha nincs OTP, Mol, Matáv és a két tőzsdén privatizált gyógyszergyár, akkor valószínűleg nincs Budapesti Értéktőzsde sem. Ez viszont akkora veszteség lenne, amiért aligha kárpótolna az a privatizációs többlet-bevétel, ami e cégek esetében egy szakmai befektető esetén realizálódhatott volna.

 

 

A BÉT forgalmának 2006/2007-ig tartó növekedése kedvező, másodlagos hatásokkal is járt. Ezek közül az egyik legfontosabb, és viszonylag megbízhatóan számszerűsíthető fejlemény az ún. kockázatitőke-pénzek beáramlása volt. Mint a 3.3. ábra is mutatja, a két folyamat trendszerűen együtt mozgott, mert a kockázati tőke volumenének évenkénti alakulását elsősorban a tőzsdei papírok árfolyamát is mozgató, általános tőkepiaci megítélés határozza meg.

 

 

 

 

A menedzsment és a brókerek voltak az igazi nyertesek. A mából visszatekintve meglepő, hogy kezdetben senki nem figyelt fel a tőzsdei privatizáció egyfajta veszélyére. Két-három évbe is beletelt, amíg a privatizációs politika irányítói is, a vállalati menedzsment is felismerte, hogy bizonyos körülmények között a tőzsdei privatizáció megnyithatja az utat a menedzsment számára a kockázat nélküli meggazdagodáshoz. Ha ugyanis egy társaságban csak pénzügyi befektetők szereznek tulajdonjogot, könnyen kialakulhat olyan tulajdonosi struktúra, amelyben egyik befektetői csoportnak sincs meghatározó szerepe, ezáltal az éppen pozícióban lévő vállalati vezetés akár hosszabb időn át is fenn tudja tartani korábbi hatalmát. Lascsik Attila, az ÁPV Rt. első vezérigazgatója már világosan megfogalmazta a paradoxon lényegét: „Nem kell megvenni, nem kell ellopni – mégis a miénk lesz a cég.”

 

A tőzsde mégsem váltotta be a reményeket. A BÉT újranyitásakor arra sem igen számított senki, hogy a magyar bankrendszer milyen hamar a tőzsde versenytársává tud válni. Miközben elvileg nagyon logikusnak tűnik az a gondolat, hogy az újonnan alakuló cégek a tőzsdéről szerezzenek forrásokat, a valóságban erre látványos példa alig-alig akadt. Fontos kivételnek csak a Fotex esete mondható. A többi sikeres magyar cég inkább a banki forrásokra építkezve fejlődött, s még a BÉT-en maradt cégek is afféle tetszhalott állapotban vegetáltak. 2005 elején a 45 jegyzett cégből mindössze 12 tudott érdemleges forgalmat produkálni – ennyi is került be a BÉT teljesítményét mérő BUX indexbe. 2010-ben éppen 13 papír alkotta a BUX indexet, de ezen belül a tőzsdei privatizáció útját bejáró három magyar nagyvállalat, az OTP (6.9.7.), a Mol (6.7.) és a Richter (6.12.4.) összesen 79%-os súllyal szerepelt.

 

Bécs lenyelte a kelet-európai tőzsdéket – de a BÉT-et nem tudta megemészteni. Fontos, előre nem látott fejlemény volt, hogy 2003 táján három kockázatkedvelő nagybefektető, Korányi G. Tamás újságíró, Leisztinger Tamás és Albrecht Ottó – cégeiken keresztül – megkezdték a 2002-ben 550 M Ft-os alaptőkével részvénytársasággá alakult16 BÉT részvényeinek felvásárlását. 2004 tavaszán azután a bécsi tőzsde (Wiener Börse) és az Österreichische Kontrollbank a magyar befektetőktől megvásárolta a BÉT részvényeinek 68%-át. Ezzel megnyílt az út a bécsi és a budapesti tőzsde fúziója előtt, amit azután a ljubljanai és a prágai tőzsde felvásárlása követett.

 

A történet vége? Számos ok következtében a Budapesti Értéktőzsde mint kereskedési pont már a 2000-es évek elején is válságos helyzetben volt, és nem látszott a kibontakozás útja sem. A rendszerváltást követő 25 év során összesen 117 papírt vezettek be a BÉT-re, de a cégek többsége vagy megbukott, vagy olyan tulajdonosváltás ment vége, aminek nyomán az új tulajdonosok kivezették a céget a tőzsdéről. Így 2015 végén már elvileg is csak 43-féle papírral lehetett kereskedni, de valódi komoly forgalmat már csak az OTP-, a Mol- és a Richter-papírok kereskedése generált. Valahányszor felmerült annak a lehetősége, hogy a Mol vagy az OTP egyike szakmai befektető kezébe kerül, nyomban ki is mondatott az ítélet: „akár be is zárhatjuk ezt a kócerájt”.18 De a két magyar óriáscég felvásárlása nem következett be, tehát a „kóceráj” is tovább működött.