A vállalatok privatizáció előtti „testreszabásának” részben előzménye, részben következménye volt a szervezeti decentralizáció. Ezt a 90-es évek elején – hivatali zsargonban – szétmérésnek1 is nevezték. Ez egyfelől azt a felismerést tükrözte, hogy a nagy egységek egyben tartva működésképtelenek, veszteségesek, ezért eladhatatlanok is. Más esetekben az egyben tartott cégek életképessége nem volt vitatható, de az ÁVÜ úgy vélte, hogy a cégek túlságosan nagyok, áttekinthetetlenek és drágák annak a potenciális magyar vállalkozói rétegnek, amelyikre az ÁVÜ vevőként számíthatott vagy akit vevőként hajlandó volt egyáltalán elfogadni. Az agrárgazdaság,2 az alumíniumipar,3 a vendéglátóipar,4 az élelmiszer-kereskedelem és az élelmiszeripar5 bőséges példatárat kínált mindkét variációra. A szétválasztás végrehajtható volt úgy, hogy a cég maga hirdette meg egyes részegységeit – ezt nevezte az ÁVÜ-zsargon decentralizált privatizációnak –, vagy úgy, hogy az ÁVÜ vonta el a feleslegesnek ítélt részeket, és pályázat útján maga értékesítette azokat.6 Csak egy példa: 1993 nyarán a tejiparban 29, a sütőiparban 115, a gabonaiparban 244 leválasztott egység – tejüzem, pékség, malom stb. – privatizációja volt napirenden.7