Ekkor már azonban folyamatban volt a világpiaci versenyben esélytelen iparág önfelszámolása. 1990-ben megszűnt a Nyirádi Bauxitbánya, 1991-ben leállt a tatabányai és az ajkai alumíniumkohó. 1992-ben az Ajka I. timföldgyár, 1993-ban a többi timföldgyár is jelentősen csökkentette a termelést. 1993 januárjában egy amerikai óriáscég, az Alcoa megvásárolta a Székesfehérvári Könnyűfémművet (Köfém), majd 1994 szeptemberében egy kisebb francia cég az ajkai formaöntödét.

Az akkor már Hungalu Rt. névre hallgató cégcsoport sorsa 1994 végén pecsételődött meg, amikor látszott, hogy az alumínium világpiaci ára tartósan a szokásos 1500–1700 $/t árszintről 1000 $ alá esett. Ekkor már csak 5 ezer ember dolgozott az iparágban. A kormány megelégelte a veszteségek finanszírozását, és döntést hozott a Hungalu megszüntetéséről.3 Féléves huzavona után világossá vált, hogy a társaságcsoport reorganizációjára és/vagy az évtizedek során felhalmozott környezeti károk megszüntetésére egyáltalán nincs pénz – 1995 tavaszán, a Bokros-csomag idején járunk –, így más kiút nincs, mint az eladható cégek és vagyontárgyak privatizációjából kell finanszírozni a további működést, az elbocsátások miatt szükséges végkielégítést és a környezeti ká)relhárítást is. Ez valójában persze nem volt új felismerés. Min a fentebb idézett mottó is jelzi, három évvel korábban ugyanitt tartott a gondolkodásban az Antall-kormány is. A Horn-kormány által választott eljárásrendet a korabeli szakzsargon decentralizált privatizációnak, illetve önerős reorganizációnak nevezte. Eljárásjogilag ez azt jelentette, hogy a privatizációs döntéseket az anyavállalat, jelen esetben a Hungalu Rt. vezetése hozta meg, de esetenként – előre vagy utólag – szükség volt az állami vagyonkezelő szervezet, az ágazati minisztérium és a kormány jóváhagyására is. A régi-új koncepció végrehajtása Szabó Pálra, a Hungalu újonnan kinevezett vezérigazgatójára, illetve Bakonyi Árpád IG-elnökre várt. Mindketten évtizedeket töltöttek korábban az iparágban, tehát pontosan tudták, hogy mire vállalkoznak és kikkel. Szabó úgy képzelte, hogy az egyes cégek eladását sikerül majd úgy irányítani, hogy a „jelenlegi szakértői menedzsment kezébe kerüljenek a holding alá tartozó vállalatok”.4 Ezt a célkitűzését csak kisebb részben tudta megvalósítani. A vagyon értékesebb része olyan magyar nagyvállalkozók kezébe került, akik más területről érkeztek vagy akik teljes mértékben kezdő üzletemberek voltak – például Gyurcsány Ferenc, a későbbi miniszterelnök. Bakonyi viszont a cég egyik meghatározó tulajdonosa lett.

Gyurcsány – cégein keresztül – két társaságot is vásárolt a Hungalutól (Motim Kft., Balassagyarmati Fémipari Kft.). Ám az eladásra kínált cégek javát közvetlenül (pl. Inotai Alumínium Kft., Ajkai Alumíniumipari Kft.5) vagy közvetve Tolnay Lajos és tulajdonostársai vásárolták meg. Ez utóbbira példa a Bakonyi Bauxitbánya Kft., amelyet a Hungalu 18%-os részvénypakettenként hirdetett meg eladásra: így lettek Gyurcsány és Tolnay egy időre tulajdonostársak. Nagyjából ugyanez történt az Alumíniumipari Kereskedelmi Kft.-vel is, amelyet Gyurcsány és Tolnay cégei konzorciumban vásároltak meg. 1997 novemberében az ajkai timföldgyár eladása volt az iparági privatizációs folyamat záróaktusa. A Hungalu Rt. 1998. január 1-én végelszámolással szűnt meg.

Úgy tűnt tehát, hogy a lehetetlen induló helyzetből nekik sikerülni fog egy életképes iparágat összekovácsolni. A magyar alumínium előállításnak a rendszerváltás idején ki kellett volna halnia. Mint arról már korábban szó esett (1.2.1.), a magyar bauxit kis sűrűségű, rossz minőségű és drágán kitermelhető, vagyis aligha lehetett versenyképes a világ alumíniumpiacán. Ezt a problémát Tolnayék megoldották: a bauxit egy részét az általuk privatizált montenegrói és boszniai bányából hozzák be. További előnyt jelentett számukra, hogy – a környezetvédelmi terhekre való hivatkozással – kedvezőbb villamosenergia-árat sikerült kialkudniuk a magyar kormánytól. És az is sokat segített, hogy ingatlanadó hiányában gyakorlatilag ingyen használtak hatalmas földterületeket.

2010-ben a MAL Zrt. büszkén elmondhatta magáról, hogy a 3 Mrd Ft jegyzett tőkével rendelkező cég – az Alcoa mögött7 – Magyarország második legnagyobb alumíniumipari vállalkozása, és csak ők folytatnak timföldgyártást. A vállalat több mint 1100 embernek adott munkát Ajkán és környékén. Timföldtermékeinek 80%-át exportálta. Európai piaci részesedése 12%, világpiaci részesedése 4% volt.8