Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

3.6.6. Egy hamvába holt kísérlet: a Kistulajdonosi Részvényvásárlási Program

A magyar privatizáció történetében egyetlen konstrukciót sem előzött meg oly hosszan elhúzódó előkészítés és nyilvános vita, mint az 1994-es választások előtti utolsó hetekben beindított KRP-t, azaz a Kistulajdonosi Részvényvásárlási Programot. Sok idő, sok pénz és sok energia ment veszendőbe azért, hogy két cég részvényeit 46 ezer kisbefektető kedvezménnyel megvásárolhassa.

A gyökerek egészen 1990-ig nyúlnak vissza. Mint már említettük (1.1.3.9.), az MDF-kormány programjában már szerepelt a „privatizációs kötvény” koncepciója, és valami hasonlót javasolt 1991/92 fordulóján az SZDSZ is. Mindazonáltal ezek az ígéretek feledésbe merültek, s csak 1992 őszén merült fel újra, amikor a kormány a privatizáció felgyorsítására átfogó akciósorozatot hirdetett meg (E-hitel feltételeinek javítása, MRP-program, részletfizetés, lízing, kárpótlási jegy – részvénycserék stb.). Egyes források szerint Gyorsított Privatizációs Program néven külön dokumentum is született. Más források szerint egy júniusi, titkos kormányhatározat 8. pontjáról van szó, amely előírja a privatizációs folyamat felgyorsítását segítő intézkedések kidolgozását. Ez volt az ún. GAM-program, a gazdaság növekedési alapjainak megszilárdításáról szóló program. A dolog nem egyértelmű, mert a kormány 1992. december 10-én is hozott egy határozatot a privatizáció felgyorsításáról. Ebben az időben az új technika elnevezésére két kifejezés is szóba kerül: az egyik a „hiteljegy”, a másik a „hitelszámla”.1

Érvek és érdekek. 1992 novemberében az első autentikus nyilatkozat elsősorban a megszokott érvkészletből merített, és a középosztály megteremtésének fontosságára utalt: „szociális piacgazdaság nem jöhet létre vállalkozói, tulajdonosi réteg nélkül”.2 S valóban, a vázlatosan ismertetett részletekből olyasfajta kép alakult ki, miszerint a konstrukció tulajdonképpen azokat a nagyvállalkozókat preferálja, akik hiteljegy-közösséggé összeállva, több százmilliós vállalkozásokat kívánnak megvásárolni. Ez némiképpen visszásnak tűnt a cseh kuponos privatizáció tömegszerűségét számonkérő sajtó számára, s ezt már az első pillanatban szóvá is tették.3

A későbbi nyilatkozatokból kitetszett, hogy volt a koncepciónak egy szocialista-populista interpretációja is, amely a Liska-iskolában gyökeredzik.4 Ezt a fajta megközelítést az ÁVÜ igazgatótanácsában Németh Tibor, az MSZP delegáltja képviselte a legerőteljesebben. A hangsúly ebben az esetben az államtalanításra, az esélyegyenlőség megteremtésére és a licitálásra került. Aki mer, az nyer: mindenki tulajdonos lehet, függetlenül attól, hogy van-e pénze, szaktudása és piaci kapcsolatrendszere.

10: Még egyszer a „szociális piacgazdaság”-ról

A rendszerváltást követő két évtizedben talán ez volt az utolsó alkalom, amikor a „szociális piacgazdaság” kifejezés és a mögötte meghúzódó ideológia hangsúlyos módon jelent meg a kormány kommunikációjában. Mint fentebb már említettük, ez a terminológia német importtermék volt. Egészen bizonyos, hogy az alkotmányozási folyamat kezdetén, még az 1990-es választások előtt Antall József volt az, aki kezdeményezte, hogy ez a kifejezés kerüljön be az újraszövegezett magyar alkotmány preambulumába is.5 Mellette – bizonyára – Sólyom Lászlónak6 és talán Mádl Ferencnek7 volt meghatározó szerepe ebben.

A mából visszatekintve egyébként jól érzékelhető, hogy a „szociális piacgazdaság” terminológia miért volt elfogadható kompromisszum az akkori MSZMP–MSZP-vezetés számára. Azért, mert erősen hasonlított a „demokratikus szocializmus” szóösszetételre, ami viszont máig vissza-visszatérő jelszava az MSZP balszárnyának.8 Mindez szorosan összefüggött a „rendszerváltás” megnevezés kapcsán kirobbant vitával is. Mint a Bevezetőben láttuk, ez a kifejezés az SZDSZ-től származik, de Antall József több alkalommal is kifejezte nemtetszését. Ennek legalább három oka is lehetett. Egyfelől fontosnak tartotta a Németországhoz tartozás ideológiai formáinak jogi fundamentumra helyezését, másrészt Antall azt is világosan látta, hogy amennyiben elfogadja az SZDSZ-től származó kifejezést, mint az első szabadon választott magyar kormány vezérelvét, azzal bizonyos értelemben azt deklarálja, hogy kormánya az SZDSZ által kijelölt irányt követi. Ilyen vádak – mindennek ellenére – érték is Antall Józsefet. És végül, de nem utolsósorban a „szociális piacgazdaság” kifejezés visszatükrözött egy olyanfajta ideológiai meggyőződést, hogy a szocializmus és a kapitalizmus közötti választás megkerülhető, létezik valamiféle harmadik út – például éppen a szociális piacgazdaság.9

1989/90 fordulóján a két liberális párt, az SZDSZ10 és a Fidesz11 igyekezett óvni a közvéleményt az efféle harmadik utas illúzióktól. Nyomatékkal szólt erről több írásában Kornai János (Kornai, 1989; Kornai, 1990; Kornai, 1991) és a filozófus Tamás Gáspár Miklós (1989) is.12 Ennek ellenére az MDF, az MSZP és az időközben alaposan megváltozott Fidesz még 2024-ben is foglya volt a harmadik utas ideológiának. Így és ezért került be a 2011 végéig hatályos alkotmány preambulumába a „szociális piacgazdaság” kifejezés. S bár ez az alkotmányozás kapcsán kiéleződött politikai vitában senkinek nem tűnt fel 2011-ben, tény, hogy a 2012-től hatályos új alkotmány, az Alaptörvény már egyetlen egyszer sem tartalmazza a „szociális piacgazdaság” kifejezést.

Az ÁVÜ apparátusa, a privatizációra odafigyelő kormányzati körök – Pénzügyminisztérium, MNB – és számos kutató egyaránt elégedetlen volt a privatizáció ütemével. Kialakult az a közhangulat, hogy Magyarország éllovasból sereghajtó lett. Akik így érveltek, azok számára a hiteljegy a gyorsítás technikája volt csupán.

„Arra a kínos kérdésre is válaszolni kell – írta pár hónappal később a fentebb már említett Németh Tibor, a program egyik kezdeményezője –, hogy miért lett a legkorábban privatizáló mintaországból egyre inkább sereghajtó.” A cseh privatizációt egekbe dicsérő okfejtés után az érvelés így folytatódik: „A hiba az alapvető választásban van. A politika állította rossz pályára a privatizációt. Ilyen vagyontömeget ilyen kereslet mellett nem lehet klasszikus komótos eljárásokkal egyedileg eladogatni.”13

Az ÁVÜ apparátusa a gyorsítás kényszerét nemcsak a nemzetközi összehasonlítás miatt érzékelte. Azt tapasztalta, hogy amikor a kormány a legnagyobb értékű, stratégiai vállalatok privatizációjától elzárkózott, a hazai kis- és középvállalatok többségét pedig az importverseny, az új számviteli és az ugyancsak új csődtörvény, valamint a magas kamatok miatt az összeomlás réme fenyegette, alig volt érdeklődés az eladásra felkínált hazai cégek iránt. Nyersen szólva: nem volt mit eladni. Az apparátus tehát munkát keresett.

Szerveződik az ellentábor. 1992 decemberében jelent meg az első híradás arról, hogy az MNB és a PM élesen ellenzi az egész hiteljegy-konstrukciót. Januárra felvonult az „ötletgazda” Szabó Tamással szemben a kormány több minisztere is.

Kupa Mihály pénzügyminiszter: „… a hiteljegy-, hitellevél konstrukciót elhibázottnak, eddig megismert feltételeit gazdaságilag alkalmazhatatlannak tartom. A konstrukció működtetése súlyos etikai kérdéseket is felvet.”14 Kádár Béla külgazdasági miniszter: „Az átalakulás »magyar útjának« sajátosságaként mi hatékony tulajdonosokat akarunk és nem csak egyszerűen tulajdonosokat [...], nem vagyok hiteljegy-párti.”15 Schamschula György, a Munkaügyi Minisztérium politikai államtitkára: „A mi értékelésünk is a pénzügyi tárca állásfoglalásához áll közel [...]. Foglalkoztatási hatásait tekintve kifejezetten elhibázott konstrukcióról van szó.”16

Szemben állt a konstrukcióval a formálódóban lévő ÁV Rt. is, bár a szervezet vezetői óvatosak voltak – véleményüknek alig-alig adnak hangot a sajtóban. Ehelyett inkább hűvös távolságtartást mutattak – az ÁVÜ dolgába ők nem kívántak beleszólni.

A hiteljegy ellenzői számára egyrészt az tűnt aggasztónak, hogy a hiteljegy-konstrukcióban összeálló magánszemélyek számottevő kockázat nélkül tehetnek szert vállalatok irányítására – miközben az ehhez szükséges szakértelem, piacismeret és friss tőke biztosítására semmiféle intézményes garancia nincs. Direkt és indirekt formában természetesen említésre került a költségvetés érdeke is. Ha ingyenes osztogatás útján zajlik majd a privatizáció, akkor ez bevételkiesést jelent a költségvetés számára, amit vagy hitelfelvétellel, vagy a kiadások csökkentésével kell ellensúlyozni – így szólt a Pénzügyminisztérium érvelése. A Nemzeti Bank az állami vagyont a 21 Mrd dollárnyi külföldi adósság fedezetének tekintette – az ő fejük attól fájt, hogy mit fognak szólni az ország hitelezői, ha azt látják, hogy ez a vagyont ingyen osztják szét. A vitában megszólalt a parlamenti ellenzék is. Méghozzá azonos dallamot fújva: az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz gazdasági szakértői egyaránt választási propagandafogásnak minősítették az egész akciót.17

A decemberi kormányülésen – egy pillanatig úgy tűnt – kompromisszum született. Egyrészt elhatározták, hogy nagyobb társaságok esetében a hiteljegy-konstrukcióval csak kisebbségi tulajdont lehet szerezni (egy már ott lévő stratégiai befektető mellett), másrészt lényegesen javították az E-hitel igénybevételének feltételeit azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a privatizációs keresletet inkább ebbe az irányba tereljék.18 Január elején azonban újra fellángolt a vita, ami bizonyosan szoros összefüggésben állt az MDF-en belüli politikai csatározásokkal: ekkor éleződött ki az ellentét az Antall József vezette liberális-technokrata szárny és a Csurka István táborát alkotó populista-nacionalista csoport között.19 A Pénzügyminisztérium odáig ment, hogy többoldalas elvi nyilatkozatot adott ki sajtóosztályán keresztül és a napilapokban is megjelentette.20 Ilyesfajta tárcák közötti nyilvános polémiára a magyar átalakulás addigi történetében nem volt példa!

Érzékelve a szokatlanul erős ellenállást, az ÁVÜ az ilyenkor jól bevált államigazgatási technikát vette elő. Bizottságokat állított fel, s igyekezett minél szélesebb körben leegyeztetni azt a minimumjavaslatot, amelynek még esélye lehetett az elfogadásra. Valamikor 1993 elején két bizottság is alakult, egy ún. „stratégiai bizottság”,21 amelynek tagjai vezető államigazgatási tisztségviselők, és egy ún. „technikai bizottság”,22 amely az akkor már Kisbefektetői Privatizációs Programnak (KPP) hívott konstrukció részletkérdéseiért vállalt felelősséget.

Márciusra a kvázi ingyenes konstrukció egyre inkább visszterhessé formálódott, visszatért a korábbi név, a hitelszámla, és nagyobb hangsúlyt kapott a tőzsdei bevezetés.

„Bár a hiteljegy kuponos rendszerrel való helyettesítésének az ÁVÜ igazgatótanácsában is vannak fontos támogatói, azért valószínűleg a nagyon kedvezményes, de visszterhes konstrukció kap politikai támogatást, s emellett érvelnek az ÁVÜ angol tanácsadói23 is” – nyilatkozza ekkor Lajtai György, a stratégiai bizottság titkára.24

Most már csak arról volt szó, hogy lenne évente 3-4 társaság, amelyet úgy vezetnének be a tőzsdére, hogy a részvények 5-10 vagy még nagyobb százalékát a kisbefektetőknek kínálnák fel. Ebből a részvénycsomagból bárki vásárolhat, aki egy jelképes regisztrációs díj fejében 100 ezer Ft részletvásárlási lehetőséget szerez. Megszellőztették a kínálati listára felkerülő vállalatok nevét is: Matáv, Kőbányai Sörgyár, HungarHotels, Centrum, Pannonplast, Balaton Füszért.25 Áprilisban a kormány rábólintott a tervekre, csak névváltoztatást kért. Így született meg a Kisbefektetői Részvényvásárlási Program –, és megalkothatták a könnyen kimondható mozaikszót, a KRP-t.26

Ez a szelídebb verzió már kezdett elfogadhatóvá válni az eddig oly erős ellenállást tanúsító pénzügyi körök számára. Hiszen a tőzsde ellen nem volt érv. A tőzsde amúgy is pangott27 – a BÉT-nek tehát jót tenne, ha új részvényekkel növelni lehetne a tőzsdei kapitalizációt.

Csakhogy a visszterhes konstrukció az eladóra is felelősséget ró! Ha nem osztogatásról, hanem eladásról – s azt követően tőzsdei bevezetésről van szó –, akkor a programba bekerülő társaságokat fel kell javítani („tőzsdeképessé kell tenni”), majd auditáltatni kell, a tőzsde kívánalmainak megfelelő nyilvános tájékoztatót kell készíteni stb. Ez mind pénzbe kerül. Nagyon sok pénzbe!

Eddig nem erről volt szó, hanem pontosan az ellenkezőjéről. Az eredeti elgondolások szerint a programba a jó és a rossz társaságok válogatás nélkül kerültek volna be, egyrészt azon az alapon, hogy „ilyen a társadalmi örökség” – van benne jó, van benne rossz is –, másrészt a gyorsítás okán. Az ÁVÜ szakértői nem akartak minden egyes cég feljavításával bíbelődni. A vitának ebben a fázisában az ÁVÜ joggal mutatott rá arra, hogy ebben a formában a konstrukció pénzügyileg is értelmetlen, hiszen az évenkénti törlesztés minimális lesz, ráadásul hároméves türelmi idő után kezdődik. „Többe kerül a leves, mint a hús” – nyilatkozta ekkor az egyik indignált szakértő.28

De a dilemmából már nem volt kiút. A program önmaga ellentétébe fordult, az ÁVÜ apparátusa egyre szkeptikusabb lett. 1993 nyarán láthatóan állt a program előkészítése. Szeptemberben kirobbant a botrány Csurka István 28 milliós szerződése29 miatt – kiderült, hogy a privatizáció körüli harcok élesben mennek, s itt bizony bukni is lehet. A kormány csak októberben kapott olyan előterjesztést, aminek alapján dönteni lehet.30 Előkerült viszont egy új elnevezés – a már elfogadott KRP rövidítést megtartva: Kistulajdonosi Részvényvásárlási Program.

Az októberi kormányhatározatban a visszterhes (részletfizetéses) konstrukció mellett megjelent a saját jogú kárpótoltak részvényvásárlása is. Bejelentették, hogy a KRP két alrendszerben fog működni, az egyik lesz a részletfizetéses konstrukció, a másik a kárpótlási jegyes. Mi több, a határozat kimondta, hogy „a program indításánál a KRP kárpótlási alrendszere kapjon prioritást”. Aki tudott olvasni a kormányhatározat sorai között is – az államapparátus, a külső szakértők és a pénzpiac spekulánsai tudtak –, azok megértették, hogy itt már nincs szó vállalkozói középosztályról, se kistulajdonosokról, se ingyenességről. Sportnyelven szólva: jobb hajrával nyert a kárpótlás, s várhatóan a továbbiak a kárpótlási jegy–részvény csere már jól ismert játékszabályai szerint fognak lefolyni.

Ettől a ponttól kezdve a KRP története egyre inkább egy ámokfutásra hasonlított. Aki még elvi-politikai alapon kitartott a program mellett, az eszközökben nem válogatva rohant előre, fenyegetőzött és ígért, két marokkal szórta a pénzt jobbra is, balra is. Akik az ÁVÜ alkalmazottaiként még a színen voltak, azok fedezéket kerestek, akik pedig kívülről vettek részt a folyamatban, arra koncentráltak, hogy miként lehet ebben az általános fejvesztettségben a lehető legtöbb pénzt kasszírozni. Az alaphangot a Boross-kormány 1993 decemberében kelt új kormányprogramja adta meg. Ez a dokumentum már egy 4-5 éven át tartó, több százezer kistulajdonost teremtő, 80-100 Mrd Ft-os nagyságrendű programot ígért. Az ÁVÜ apparátusa ezt fordította le a cselekvés nyelvére.

„A beindításnak áprilisban mindenképpen meg kell történnie és az Ügyvezetésnek ezt – akár negatív ösztönzés bevezetésével – segítenie kell. Álláspontja szerint meg kell vizsgálni, hogy a technikai kérdések elhalasztásáért kit terhel a felelősség és minősíteni szükséges a programban az Ernst & Young tanácsadó tevékenységét” – mondta Pongrácz Tibor az ÁVÜ IT 1994. február 16-i ülésén

1994 tavaszán új jelenség volt az állami bevételek emlegetése, valamint annak hangsúlyozása, hogy a KRP-t az ellenzéki pártok is támogatják.

„Öt év alatt mintegy 100 Mrd Ft értékű részvényt vásárolhatnak az állampolgárok. [...] A költségek levonása után fennmaradó bevétel – 10 év alatt mintegy 50 Mrd Ft – közvetlenül az államadósság törlesztésére fordítható” – olvasható az ÁVÜ közleményében.31 „[A] program kidolgozása során tárgyaltunk a Fidesszel, az MSZP-vel és SZDSZ-szel is, akik mind egyetértettek a KRP-vel, éppen ezért nem valószínű, hogy a következő kormánynak lenne ezzel problémája” – nyilatkozta kevéssé megalapozott magabiztossággal a program fő szervezője, Lajtai György.32

Hozzáértők számára azonban ekkor már nyilvánvaló volt, hogy mindhárom állítás teljesen megalapozatlan. Az ÁVÜ és az ÁV Rt. portfóliójából együttesen sem lehetett 100 milliárd – sőt Szabó Tamás és Pongrácz Tibor nyilatkozatai szerint 120 Mrd Ft értékű tőzsdei kibocsátást szervezni, s ha lehetett volna is, ilyen volumenű hazai kisbefektetői keresletről még álmodni sem volt érdemes. Ha viszont nincs ilyen mértékű tőzsdei privatizáció, akkor persze állami bevétel sincs. Ekkor már ismert volt a PR-kampány részeként beindított közvélemény-kutatás eredménye is: a Gallup Hungary megállapította, hogy a polgárok 56%-a vagy egyáltalán nem, vagy csak mérsékelten érdeklődik a KRP iránt.33

A KRP szervezési és reklámköltségei viszont százmilliókra rúgtak. A 120 Mrd Ft-os nagyságrend emlegetése valójában a közvéleménynek és az apparátusnak szólt – ekkora összeghez képest a reklámra fordított 800 M Ft nem is olyan sok pénz.34 Ugyancsak önigazoló volt az az állítás, hogy „hosszabb távon mintegy 500 000 fő jelentkezése várható.35 Ez a létszám azonban egy hatékony kommunikációs program hatására jelentős mértékben emelkedhet.”

A 800 milliós PR-költség folyosói információ – az ÁVÜ apparátusának dolgozói emlegettek ekkora összeget. Hogy összességében mibe került a KRP, az felmérhetetlen, mivel a kiadások egy részét az érintett társaságokra terhelték, más része összekeveredett az ÁVÜ és az ÁV Rt. általános PR-költségeivel, egy rész pedig vagyonkezelés, tőkeemelés, adósságelengedés formájában különféle rovatokban bújt meg. Sőt, tudjuk, hogy 1992 végén a Danubius tőzsdei bevezetése már a KRP előgyakorlataként volt számontartva az ÁVÜ-ben – ilyen értelemben az ott felmerülő költségek egy része is a KRP számlájára lenne írható. Annyi tény, hogy közvetlen költségként az ÁVÜ 1994 augusztusában készült elszámolása mindössze 212,2 M Ft-ot említ. Ez aligha reális.36

Ami pedig a közvélemény és az államapparátus megnyugtatására szolgáló politikai ígéretet illeti, miszerint az ellenzéki pártok is támogatják a KRP-t, azt minden újságolvasó, tv-néző állampolgár helyére tudta tenni. Az ellenzék oldaláról egyetlen, a KRP-t támogató nyilatkozat nem hangzott el, és sejthető volt, hogy ha lesz kormányváltozás, akkor az MSZP a KRP-t biztosan le fogja állítani. Ki gondolt arra akkor, hogy 14 évvel később egy MSZP-s miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc megint ugyanezzel a privatizációs technikával fog majd kísérletezni? (3.6.7.)

1994. február 16-án az ÁVÜ IT végleges döntéssel 4 társaságot jelölt ki a KRP-ben való részvételre és – az időhiányra való hivatkozással! – versenyeztetés nélkül kiválasztotta a lebonyolítást végző pénzügyi és jogi tanácsadókat is. A technikai kivitelezés jogát pályázat útján az OTP nyerte, de később – minden magyarázat nélkül – bevonták a végrehajtásba a Budapest Bankot, a Polgári Bankot és a BÉB Rt.-t is. Pár héttel később megjelent a KRP hivatalos lebonyolítási szabályzata, és ezzel, több évi késés után, pár héttel a választások előtt beindult a program.37

Szabó Tamás privatizációs miniszter ezekben a hetekben kierőszakolta az ÁV Rt.-ből azoknak a társaságoknak a listáját, amelyek a KRP második, 1994 őszére tervezett fordulójában fognak szerepelni. Összesen 20 Mrd Ft nagyságú vagyont különítettek el erre a célra, köztük olyan cégeket, mint a Mol, az MVM, a gázszolgáltatók, a Matáv stb.38 A nagyobb nyomaték kedvéért a KRP-program élén Lajtai Györgyöt felváltó Vályi Györgyöt (és munkatársait) Szabó Tamás az ÁVÜ-ből átvezényelte az ÁV Rt.-be, hogy a KRP számára óvják-őrizzék a nagy értékű társaságokat. Ez már 1994 áprilisában történt, amikor a választások egyre jobban közeledtek. „Aki időt nyer, életet nyer” – ez vezette a résztvevők többségét.

3.22. táblázat. A KRP-programba bevont társaságok, 1994

Társaság	Pénzügyi /jogi tanácsadó	Nyilvános forgalombaho-zatal /tőzsdei bevezetés	Ajánlati ár (névérték) / Tőzsdei bevezetési ár	Egyéni befektetők száma	Magánbefek-tetőknek allokált részvények (Mrd Ft)
Soproni Sörgyár Rt.	Creditanstalt / Debevoise & Plimpton	1994. ápr. 18. / 1994. máj. 6.	3800 Ft (névérték: 1000 Ft) / 5003 Ft	29 128	1,256
Pannonplast Rt.	CSFB/Allen and Overy	1994. május 2. / 1994. jún. 13.	1200 Ft (névérték: 100 Ft) / 1534 Ft	17 210	0,609
Globál TH Rt.	Creditanstalt/ Debevoise & Plimpton	A programból kivéve* /1994. júl. 29.	- (névérték: 1000 Ft) / 1063 Ft	–	–
Pannonia Hotels Rt.	Samuel Montague – J. P. Morgan / Baker & McKenzie	A programból kivéve* / nem került tőzsdei bevezetésre	––	–	–
Összesen				46 338	1 865

Megjegyzés: * A Globál TH Befektetési és Kereskedelmi Rt. nyilvános forgalomba hozatala – hivatalos indoklás szerint – azért késett, mert váratlanul jogi, személyi és adózási problémák merültek fel a cégnél. Mindezeket, valamint a parlamenti választásokat is figyelembe véve a Globál kikerült a KRP-ből, és részvényeit „normál” tőzsdei kibocsátás keretében vezették be 1994. június 23-án. A Pannonia Hotels esetében a társaság nagyfokú eladósodottsága, a szükséges tőkeemelés kialakulatlansága és a többségi tulajdonos ellenkezése miatt kellett kivenni a programból és feladni a tőzsdérevitel koncepcióját.

Forrás: ÁV Rt.

A két nyilvános forgalomba hozatalra áprilisban, illetve májusban került sor – meglehetősen nagy érdeklődés mellett. A kárpótlásijegy-cseréknél szokásos sorban állási színjátékok, meghatalmazásokkal való helyfoglalás stb. rendre megismétlődtek. A Soproni Sörgyár esetében a kéthetes jegyzési idő első 4 napján elfogytak a részvények,39 a Pannonplast sikere hasonló volt. Tisztán készpénzes magánvásárló pár ezer akadt, jóllehet a készpénzes befektetés adóalap-csökkentő tényező volt, a hitelt a magánbefektetők túlnyomó többsége igénybe vette. A kárpótlási alrendszer kiváltképp gördülékenyen működött – sorállásokkal, persze –, a különbség csak annyi volt, hogy itt még a 2000 Ft-os regisztrációs díjat sem kellett befizetni.

Érdeklődés tehát volt – ezt jelzi a sorban állás, a jegyzés idő előtti lezárása. A sorban állók természetesen nem tudták saját magukat megszámolni, fogalmuk sem lehetett arról, hogy miért fogytak el ilyen gyorsan a részvények.40 Az ÁVÜ apparátusa ugyanis arról „elfelejtette” érdemben tájékoztatni a befektetőket és a közvéleményt, hogy mindkét jegyzés esetében volt mód intézményi befektetők részvételére is.

Az intézményi befektetők viszont készpénzben fizettek, számukra az alacsonyan megállapított árfolyam jelentette a csáberőt. Mint az utólagos elszámolásnál kiderült: a Soproni Sörgyár esetében 651 millió Ft, a Pannonplast esetében 1,224 Mrd Ft értékű részvényt sikerült megszerezniük – mindkét esetben igen jelentős túljegyzés mellett. Összehasonlítva ezeket a számokat a 3.22. táblázatban szereplő értékekkel, a manipuláció, a kisbefektetők és a közvélemény becsapása nyilvánvaló. A táblázat adati szerint legfeljebb 50 ezer kisbefektető mutatott érdeklődést a KRP iránt, ami még túlzó adat is, hiszen sokan mindkét társaság részvényeiből jegyeztek. Feltételezhető továbbá, hogy a kárpótlásijegy-cserék gyakorlatából ismert „faljegyzések” itt is megtörténtek: brókercégek vettek részvényt magánügyfeleik neveit felhasználva. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is ez utóbbi feltételezést, a számokból látszik, hogy a Soproni Sörgyár papírjainak egyharmadát valójában intézményi befektetők jegyezték le készpénzfizetés ellenében, a Pannonplast esetében pedig az intézményi befektetők aránya kétszeresen felülmúlta a kisbefektetők által jegyzett részvényvolument.

Kik voltak ezek a titokzatos „intézményi befektetők”? Lehettek maguk a tanácsadók, illetve a jegyzést lebonyolító brókercégek, esetleg hozzájuk közel álló üzleti csoportok. Ez ugyanaz a „belső spekuláns” csoport, amelyről a kárpótlási jegy–részvény cserék tárgyalásakor már szó esett (2.1.3.). Ők nem is számítottak rosszul. A 3800 Ft-ért lejegyzett Soproni Sörgyár-papír pár héttel később, a tőzsdei bevezetés napján több mint 5000 Ft-ot ért, a Pannonplast esetében a nyereség részvényenként 300 Ft volt.

Hogyan történhetett az meg, hogy a kisbefektetők számára szervezett program ilyen aránytalan mértékben a brókerek és a nagybefektetők zsebét duzzasztotta? Mi indíthatta arra az ÁVÜ apparátusát, hogy ehhez asszisztáljanak? Véleményem szerint a magyarázat ott keresendő, hogy az ÁVÜ döntéshozói szerették volna magukat bebiztosítani arra az esetre, ha a lakossági jegyzés nem éri el a várt szintet, s ebben az alkufolyamatban jutottak el oda, hogy a brókercégeknek jegyzési jogot kényszerültek adni. Így ismétlődött meg a kárpótlási jegy–részvény cseréknél már megismert anomália: az állam az adófizetők pénzén jelentős kedvezményeket akar adni egy kiválasztott csoportnak, de e támogatás nagyobb része a tranzakcióban részt vevő közvetítőkhöz kerül.

Tulajdonképpen az is érthetetlen, hogyan fordulhatott elő, hogy többéves előkészítés után az ÁVÜ apparátusa képtelen volt 4 (!) olyan céget prezentálni a KRP-program számára, amely minden szempontból megfelelt a kívánalmaknak. Feltételezésem szerint a kudarc elsősorban üzleti, kisebb részben politikai indíttatású volt. A Global TH és a Pannonia tulajdonosai valószínűleg féltek attól, hogy kistulajdonosok tízezreivel kerüljenek egy fedél alá – a Pannonia esetében tőzsdei bevezetésre később sem került sor. Nyilván szerepet játszott a politikai megfontolás is: az MDF-kormány bukására számítva mindenképpen ki akartak maradni a programból. Okot vagy ürügyet mindig lehetett találni. S vélhetően ebben segítséget kaptak mind tanácsadóiktól, mind az állami vagyonkezelők apparátusától.

A Global TH Rt.-t 1989-ben alapította az Radius-Hungaricus Rt., amely annak idején négyezer magyar kisbefektető pénzét vitte sírba. 1994 tavaszán a Global két vezetője – Jim Kovács és egy Leslie Somlyai névre hallgató kanadai magyar üzletember – kihasználva, hogy az ÁVÜ akkori ügyvezető igazgatója, Hatvani Szabó János korábban maga is a Global IG tagja volt – elérte, hogy az ÁVÜ a Globalba apportálta a Duna-Lajta Kereskedelmi Vállalat 29 üzletét, míg a Hungarian Investment Company (HIC) befektetési alap 503 M Ft készpénzapportot vitt a cégbe. Az ÁVÜ tervei szerint az ily módon felturbósított Globalba kellett volna gyorsan szakmai befektetőt keríteni és azután eladni a maradék részvényeket a KRP-programban. 1994 tavaszán azonban a lapok kezdték firtatni a két kanadai–magyar zavaros üzleti múltját, így a terveket módosítani kellett. A Global TH. Rt.-ben eredetileg az ÁVÜ többségi tulajdonnal rendelkezett, a külső befektetők csak egy ügyesen eltitkolt alaptőke-emeléssel kerültek meghatározó pozícióba. Ekkor – mintegy erényt kovácsolva a szükségből – azonnal felmerült a tőzsdei bevezetés gondolata. Az ülésen egyébként az IKM kezdeményezésére az ÁVÜ vezetése vizsgálatot ígért, de nincs hír arról, hogy a vizsgálatnak volt-e eredménye.41

A Global TH esetében ezt a feltételezést alátámasztja az a tény, hogy a KRP-ből történt kivétel után egy stratégiai befektető – a Tesco PLC –, valamint a cégben már korábban is jelentős részesedéssel rendelkező HIC pénzügyi befektetőcsoport, továbbá néhány készpénzes intézményi befektető pár héttel később gond nélkül lejegyzett 3 Mrd Ft-nyi részvényt a felajánlásra került 3,2 Mrd-ból.

A Soproni Sörgyár KRP-be történő bevonása is aggályos volt. Mivel ebben a cégben már többségben (51,1%) volt a szakmai befektető a német Brau AG, akinek elővásárlási joga volt a fennmaradó ÁVÜ-részvényekre. Ily módon az ÁVÜ-nek alkudoznia kellett, aminek természetesen ára volt: a KRP-tranzakciót közvetlenül megelőzően a társaság 600 M Ft-os tőkeemelést hajtott végre, és ebben az ÁVÜ-nek tulajdoni arányának megfelelően részt kellett vennie. Ez 230 millió Ft-ba került.

11: A Pannonplast-sztori két fejezete

A céget 24 részvényes alapította 1922-ben Magyar Gomb- és Műanyaggyár Rt. néven. A gyár az akkor még Budapest külterületének számító Nagytétényben kezdte meg működését, ma is itt található a holding székhelye. 1945 után a társaságot államosították. A 60-as évek közepétől új telephelyek jöttek létre: 1964-ben Debrecenben, 1968-ban Szombathelyen, majd 1987-ben Csepelen. A társaság 1984-ben alapította meg első vegyesvállalatát – egyúttal az első magyar–japán termelő vegyesvállalatot –, a Polifoam Kft.-t a tekintélyes japán Furukawa Electric és más neves cégek részvételével.

I. 1991 júniusában a Pannonplast részvénytársasággá alakult. 1993 szeptemberében az ÁVÜ a részvények 51%-át külföldi intézményi befektetők számára értékesítette, november–decemberben 15%-ot pedig az alkalmazottak vásároltak meg azzal a feltétellel, hogy a kedvezmény nem lehet több, mint fejenként 140 ezer Ft. Mint fentebb láttuk, közvetlenül az 1994-es választások előtt a KRP-program keretében 1 millió új részvény részben nyilvános kibocsátásával egyidejűleg az állam értékesítette a még meglévő részvényeit, és megtörtént a részvények bevezetése a BÉT-re. 1996 májusában további 1 millió új részvény zártkörű kibocsátására került sor.

II. 2003-ban a tőkepiacon harc indult a cég felvásárlásáért, amely – egyelőre nem világos kapcsolatokon keresztül – elvezetett egy többmilliárdos pénzmosási tranzakció leleplezéséhez. Ebből lett az ún. K&H Equities-botrány. Ebben a harcban vesztette el vezérigazgatói pozícióját az a Fehér Erzsébet, aki 1978-tól egészen 2003. június 30-ig – tehát 25 éven át! – gyakorlatilag egy személyben irányította a vállalatot.42

* * * * *

3.23. táblázat. Áttekintés a privatizációs technikákról darabszám szerint, 1990–1999

Privatizációs technika	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998	1999	Összesen
Nyilvános pályázat	9	49	167	459	412	195	61	78	14	6	1450
Értékesítés MRP és munkavállalók részére	3	26	67	155	102	47	49	55	30		534
Egyszerűsített privatizáció							70	20	1		91
Kárpótlásijegy-csere (egyéb)			5	22	42	4	5	5	1	–	84
Zártkörű elhelyezés		4	19	10	10	14	5	9	5	4	80
Nyilvános forgalomba hozatal	4		4	1	4	16	7	16		3	55
Nyilvános árverés				2	1	20	7			1	31
Pályázaton kívüli értékesítés		2	2		2	7				3	16
Vezetői kivásárlás				2	1	2	2	7	1	–	15
Tőzsdei értékesítés		1		1	1	1	1	1		3	9
Egyéb		4	4	9	9	12	22	57	27	6	150
Évenként összesen	16	86	268	661	584	318	229	248	79	31	2520

Megjegyzések:

(1) A táblázat fő szabályként csak az MNV Zrt. és jogelődei által lebonyolított vagyonértékesítés adatait tartalmazza. Az ágazati minisztériumok tranzakcióiról (pl. autópálya eladások) nincs szisztematikus adatgyűjtés.

(2) A táblázat nem tartalmazza a KVI és az MFB (illetve ezek közvetlen jogelődei) által lebonyolított értékesítések adatait, a decentralizált privatizáció során történt értékesítéseket, az előprivatizáció keretében megvalósult eladásokat (üzletek, benzinkutak), az ingyenes vagyonátadásokat (települési és társadalombiztosítási önkormányzatok, egyházak részére), illetve a privatizációval egy időben történt tőkeemelések és koncessziós díjfizetések értékét sem.

(3) Az adatok pénzforgalmi szemléletűek és érvényesül a bruttó elszámolás.

(4) Egy-egy cég értékesítése többféle módon is történhetett, és még a tőkepiaci értékesítés is többnyire szakaszos, több éven át húzódó volt.

Forrás: Macher (2000: 294).

1	Lásd Vályi (1994: 6), ÁVÜ, Privatizáció ’93 – Továbbképzés szöveggyűjtemény. Kézirat. Bp. 1993. március 5–6. A fent említett két kormányhatározat száma 3271/1992 (június) és 3592/1992 (december).
2	Lásd Csuhaj V. Imre, a privatizációért felelős miniszter kabinetfőnökének nyilatkozatát (MH, 1992. nov. 11, 12.).
3	Az újságírói véleményt lásd uo.
4	Karsai (1993a).
5	Tóth (2012).
6	Az MDF két jelentős gazdaságpolitikusának, Rabár Ferenc pénzügyminiszternek és Szabó Iván ipari miniszternek a tulajdonról való felfogásáról lásd Szabó (1995) visszaemlékezését.
7	Lásd Mádl (2009) visszaemlékező írását.
8	Erről lásd Bihari (2005) elméleti áttekintését. A fenti állításunk igazolására érdemes idézni Gyurcsány Ferenc pártelnök és miniszterelnök egyik nagy terjedelmű, nyilvánvalóan alaposan előkészített országgyűlési felszólalását: „De mi a cél? Hova tartunk? Hogy válaszolhassunk erre a kérdésre, ahhoz egy pillanatra érdemes visszatekinteni a kezdetekre, visszatérni a kályhához – ahogy mondani szokták –, mindennek a kiinduló pontjához, azaz a rendszerváltozáshoz. Mi is a rendszerváltozás lényege? A jogállam, a demokrácia? – Igen! A szociális piacgazdaság? – Igen! […] [T]ulajdon nélkül nincs szabad polgárság, szabad polgárság nélkül nincs polgári demokrácia: szabadság, felelős, demokratikus rend és szociális piacgazdaság” (Gyurcsány Ferenc évértékelő beszéde az Országgyűlésben, 2008. febr. 18.).
9	Kornai (2007) alaposan utánajárt és megállapította, hogy a rendszerváltás idején – egészen 1992-93-ig – a meghatározó fontosságú politikai pártok, sőt a mértékadó politikai hetilapok (HVG, Magyar Narancs, Hitel) is kerülték a „kapitalizmus” kifejezés használatát (id. mű: 119, lj).
10	„Egyszerűen nem ismerünk olyan »harmadik utat«, amely a gazdasági jólét és alkalmazkodóképesség, a politikai stabilitás és a társadalmi szolidaritás piacgazdaságban elért szintjére vezetne. Felelős politikai erő ilyen harmadik utat – itt és most – nem tudhat kijelölni” (SZDSZ, 1989: 42).
11	„[a] harmadik út bizonytalan és veszélyes illúzió” (Fidesz, 1989: 3).
12	A „szociális piacgazdaság” kategóriájának és rendszerének kritikai elemzése volt az egyik központi témája az 1989-ben megjelent könyvemnek, az ennek alapján készült kandidátusi disszertációmnak és egy népszerűsítő újságcikknek is (Mihályi, 1989b; Mihályi, 1990).
13	MH, 1993. febr. 23.
14	NG, 1992. dec. 31.
15	MH, 1993. jan. 2.
16	Új Magyarország, 1993. jan. 13.
17	Lásd Pál László (MSZP), Soós Károly Attila (SZDSZ) és Kósa Lajos (Fidesz) nyilatkozatait a MH 1992. dec. 10., 1993. jan. 16. és 18.-i számában.
18	MH, 1992. dec. 15.
19	Az MDF VI. országos gyűlését 1993. január 22-én tartották, ezen Csurka István az ötödik legmagasabb szavazati aránnyal került be a pártelnökségbe. Pár héttel később, február 11-én Antall átalakította kormányát és menesztette Kupa Mihály pénzügyminisztert.
20	MH, 1993. jan. 7. Csuhaj V. Imre hasonló terjedelmű válaszát lásd uott, a jan. 8-i számban.
21	Lásd a 2007/1993. (HT. 6.) Korm. határozatot a kisbefektetői privatizációs program koncepciójának alapelemeiről. A bizottság elnöke Pongrácz Tibor volt, tagjai Teleki Pál elnök-vezérigazgató (ÁV Rt.), Csepi Lajos ügyvezető igazgató (ÁVÜ), Kovács Álmos helyettes államtitkár (PM), Czirják Sándor alelnök (MNB), Gulácsi Gábor helyettes államtitkár (IKM), Raskó György államtitkár (FM), Bogdán Tibor államtitkár (IM), Hardy Ilona az ÁVÜ IT tagja, Bölcskei Imre helyettes államtitkár (KHVM), Lajtai György igazgató (ÁVÜ), Bagdy Gábor kabinetfőnök (Népjóléti Minisztérium). Később 2042/1993. számmal újabb kormányhatározat is született.
22	A bizottság létéről és két üléséről Major Iván számolt be (Figyelő, 1993. febr. 27.). Lásd még Major (1994b), Major (1994c).
23	A Schröders-bankház tanácsadói tevékenységét (HVG, 1993. ápr. 17.) és a Baker and McKenzie jogi segítségét az ÁVÜ az angol kormány Know-How Fundjából finanszírozta. 1993 folyamán az ÁVÜ külön pályázatot is kiírt a KRP lebonyolítására; ezt az Ernst & Young, a Coopers and Lybrand, a Dewe Regerson – és magyar partnerei, a Star PR és a Gallup Hungary PR – cégek nyerték. Elvben (lásd Privinfo-évkönyv 1993: 467). A gyakorlatban ezek a cégek semmilyen érdemi feladatot nem kaptak.
24	Figyelő, 1993. március 18. Lásd még Lajtai nyilatkozatát a Beszélő 1993. évi 14. számában is.
25	NSZ, 1993. ápr. 16.
26	Privinfo-évkönyv (1993: 342).
27	1993 júniusában, három évvel a BÉT megnyitása után – a tőzsdeindex 723 ponton állt, tehát alacsonyabban, mint az 1000 pontos indulási szint. Dollárban számítva az árfolyamvesztés még ennél is sokkal nagyobb volt.
28	MH, 1993. március 9.
29	Az ÁSZ hozta nyilvánosságra, hogy az ÁVÜ egy évvel korábban – 1992 júliusában – több mint 28 millió Ft előleget fizetett a Csurka István nevével fémjelzett Magyar Fórum Kft.-nek egy soha el nem készült privatizációs propagandafilmért. Az ÁVÜ – illetve jogutódja, az ÁPV Rt. – az ügyet perre vitte, de az jogerősen még 1998 végén sem zárult le.
30	A Kormány 2042/1993. (X. 21.) Korm. határozata a Kisbefektetői Részvényvásárlási Program megvalósításáról.
31	Privinfo-évkönyv (1993: 735). Pár hónappal később Szabó Tamás már 120 milliárdról beszélt. PR, 1994, 5, 36.
32	Privinfo-évkönyv (1993: 736).
33	Privinfo-évkönyv (1993: 492).
34	„Pongrácz Tibor álláspontja szerint a project 120 milliárdos, és ehhez kell előkészíteni a programot” – áll az ÁVÜ IT 1994. február 16-i emlékeztetőjében.
35	Vályi (1994: 14).
36	ÁVÜ, Tájékoztató az ÁVÜ hatáskörébe tartozó privatizációról az ország pénzügyi és gazdasági helyzetének felméréséhez. Bp. 1994. aug. 8., 19.
37	PR 1994, 7, 4–14.
38	A teljes – lényegesen bővebb – listát lásd PR, 1994, 8, 4–5. és Vályi (1994: 17–18).
39	PR 1994, 10, 48.
40	A Privatizációs Kutatóintézet 1994 őszén felmérést készített a Richter-jegyzésnél sorban álló személyek között. A 250 fős minta elemzéséből kitűnt, hogy a sorban állók 47,2%-a tavasszal nem akart KRP-t jegyezni; 16%-uk akart, de elriasztotta őket a sorban állás; 12,4%-uk próbált is jegyezni, de nem került sorra; mindössze 22,8%-uk volt sikeres a KRP-jegyzésnél. A megkérdezettek 42%-a úgy vélte, hogy a KRP elsősorban az ügyeskedők érdekeit szolgálta (Privatizációs Kutatóintézet, 1994c).
41	NG, 1994. ápr. 9.; HVG, 1994. jún. 25. Lásd még az ÁVÜ IT 1992. nov. 4-i döntését.
42	Fehér Erzsébet egyébként egy ideig még megtarthatta IG elnöki funkcióját.