Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

Köszönetnyilvánítások

Úgy illik, hogy először azoknak a kollégáknak mondjak köszönetet, akikkel a privatizációs folyamat legizgalmasabb szakaszában, 1993 júliusa és 1996 márciusa között dolgoztam együtt. Az első köszönet Szekeres Szabolcsot, az ÁV Rt. egykori vezérigazgatóját illeti, aki elsőként világította meg számomra, hogy az állam és a vállalati menedzserek konfliktusában melyek azok az érvek, amelyek az állam mellett szólnak. Ez roppant fontos volt, mert egyetemi tanulmányaim és pályám kezdetén olyan tudósok és gyakorlati gazdaságpolitikusok szellemi befolyása alatt álltam, akik jobbára a vállalati menedzsment pártját fogták a pártállami bürokrácia ellenében. Egészen 1993-ig én is elfogadtam ezt az egyoldalú szemléletet.

Kevéssé ismert, de fontos kulcsfigurája volt a magyar privatizáció e kezdeti időszakának két különböző természetű, de egyaránt nagy tudású és nagy szorgalmú asszony, Kardos Antalné és Honos Klára. Az első ízig-vérig vagyonkezelő volt, a második született privatizátor. Hálás vagyok a sorsnak, hogy velük dolgozhattam. Az 1993/94-es időszakban – amikor az Institut Belge d’Assistance Techniques et de Transfert de Technology (IBF) munkatársaként, PHARE-tanácsadói feladatokat láttam el az ÁV Rt.-nél – sokat tanultam az ÁV Rt. akkori vezérigazgató-helyettesétől, Jellen Sándortól. Az ÁV Rt.-vel kapcsolatos jogi-számviteli problémák megértésében Gelenczei Csilla vezető jogtanácsos segített.

1994 második felében Bartha Ferenc privatizációs kormánybiztos helyetteseként részt vettem a 6 legnagyobb cégcsoport (villamosenergia-ipar, gázszolgáltatók, olajipar, Matáv, Antenna Hungária, kereskedelmi bankok) privatizációjának előkészítésében. Ezt a munkát siker koronázta, hiszen fél év alatt a kormány áldását adta mind a hat terület részletes privatizációs stratégiájára. A kormánybiztos helyetteseként munkakörömhöz tartozott a kormány privatizációs stratégiáját összefoglaló dokumentum kidolgozása (lásd 6.13.), valamint az 1995. évi privatizációs törvény kodifikációs munkáinak koordinálása. Ebben a több hónapon át folyó egyeztetési és alkudozási szakaszban heteket töltöttem együtt a Sárközy Tamás–Csillag István–Komáromi Gábor trióval, amely a kodifikáció tényleges munkáját végezte. Nekik köszönhetem, hogy közgazdászként képes vagyok a privatizációt jogi aktusként (is) látni és láttatni. Tanulságos volt az is, amikor vesztettünk: a HungarHotels privatizációját a miniszterelnök megvétózta, és ez a kormánybiztos bukásához, illetve a kormánybiztosi hivatal megszűnéséhez vezetett. (Ettől az időponttól kezdve az eseményekre gyakorolt személyes befolyásom lényegesen csökkent és esetlegessé vált.)

Könyvemben vissza-visszatér az a gondolat, hogy a privatizáció par excellence politikai kérdés. Ezt többféleképpen is értem. Egyrészt azt akarom vele mondani, hogy nemcsak a közgazdászok, de a politikusok érdeme is, hogy 1994/95-ben sikerült fordulatot elérni a magyar privatizációban, s ezzel számottevően javítani az ország gazdasági helyzetén. Ebben az időszakban az a megtisztelés ért, hogy közeli munkakapcsolatba kerültem az SZDSZ és az MSZP meghatározó politikusaival: Bauer Tamással, Békesi Lászlóval, Bokros Lajossal, Dornbach Alajossal és Puch Lászlóval.

Minthogy a privatizációs kormánybiztos hivatala az ÁVÜ Pozsonyi úti székházában volt, 1994 augusztusától 1995 júniusáig alkalmam volt közelről is megismerkedni az ÁVÜ munkatársainak többségével. Így találkoztam számos sokat tapasztalt és őszinte kollégával, akik beavattak a közepes és kisebb méretű társaságok magánosításának titkaiba. Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni a következőknek: Bárdits Viktor, Both János, Buglos Katalin, Hajdú László, Halmi Gábor, Hangodi Éva, Horváth Magdolna, Kazár Péter, Kelemen János, Kérdő Bálint, Király Szilárd, Kis-Fodor Ágnes, Majtényi László, Mohosné dr. Lontai Mária, Rácz Ernő és Vályi György. Ugyancsak ebben az időben kötöttem szakmai barátságot néhány kitűnő külföldi tanácsadóval, akik közül Christian Dispa, Theo Hensels (IBF), Karen McClellan (USAID) és Fred Faiz (UK Know-How Fund) nevét szeretném kiemelni. Nemcsak azért, mert személy szerint hálás vagyok nekik, hanem mert Magyarország köszönhet sokat ezeknek a lelkes külföldi szakembereknek.

1994 őszén, 3 hónapon keresztül szinte naponta tárgyaltam Csepi Lajossal, aki 1990–1993 között az ÁVÜ-t irányította, majd az ÁV Rt. vezérigazgatójaként megkezdte a két szervezet összevonását. A magyar privatizáció irányítói közül Csepi volt az egyetlen, aki a nyilvánosság előtt kompromisszumok nélkül képviselte azt a véleményt, hogy az állam nem lehet jó tulajdonosa a versenyszféra vállalatainak és mindent a lehető leggyorsabban el kell adni. Az igazat megvallva Csepi tevékenységének jelentőségét, személyiségének valódi értékeit magam is csak a későbbi évek során, a dokumentumok tanulmányozása és sok-sok érintettel folytatott beszélgetés nyomán ismertem fel. Ma úgy látom, hogy a magyar privatizáció operatív vezetői között ez a nagy szorgalmú, halk szavú, precíz tisztviselő volt az, aki rendszert és stílust vitt a gépezetbe. Egyike volt azon keveseknek, akinek feddhetetlenségéért beosztottai tűzbe tették volna kezüket.

1994 decemberétől 1995 júniusáig az ÁV Rt. IG tagjaként alkalmam volt együtt dolgozni Farkas István elnökkel, Hídvégi Gábor elnökhelyettessel, Lascsik Attila vezérigazgatóval, Réti Tamással, illetve Illés Mária és Palánkai Tibor egyetemi tanárokkal, akik valamennyien kiváló szakemberei voltak a közgazdaságtan egy-egy területének. Az ÁV Rt. akkoriban ott dolgozó munkatársaival is sok-sok hasznos órát töltöttem együtt. A könyvben felhasznált vállalatspecifikus ismereteimet, a technológiai-műszaki összefüggések tisztázását nekik köszönhetem. Név szerint kell megemlítenem Belecz Benedeket, Iványi Györgyöt, Jaksáné Somogyi Margitot, Kocsis Istvánt, Lengyel Lászlót, Lengyel Zoltánt és Tomka Józsefet.

1995 második felétől 1996 februárjáig az ÁPV Rt. Stratégiai és Elemzési Ügyvezető Igazgatóságát vezettem. Ha voltak eredményeink – s én őszintén hiszem, hogy voltak, de ezek felsorolása már végképp nem tartozik e könyv tárgykörébe –, akkor azt két kitűnő munkatársamnak köszönhettem, Vanicsek Zoltánnénak és Macher Ákosnak. A felhasznált anyagok és információk összegyűjtésében is sok segítséget kaptam tőlük. Rajtuk kívül hálával tartozom az ÁVÜ, illetve a későbbi ÁPV Rt., majd MNV Zrt. informatikai és vagyonnyilvántartási vezetőinek, Tánczos Gábornak és Ecsedi Ákosnénak, valamint Ádám Imrének, aki – képletesen szólva – még 2010-ben is ugyanannál a számítógépnél ült, mint ahol 1991-ben kezdte a munkát.

A kárpótlással foglalkozó fejezet végső formába öntéséhez sok segítséget adott Nagy Ferenc, az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal (OKKH) elnöke, valamint Korányi G. Tamás, a kárpótlási jegy piacának egyik legalaposabb ismerője. Jobbító szándékú kritikájukért és a rendelkezésemre bocsátott statisztikai adatokért ezúton is kifejezem köszönetemet. 1992–1996 között ismerkedtem meg több nagyszerű beruházási bankárral, akik közül Bartha János, Shiram Chari, Gere Ádám, Karády György, Douglas Rediker, Reiniger Péter, Simonyi Tamás és Simor András nevét szeretném kiemelni, valamint számos jogásszal, akik közül Hanák András, Komáromi Péter és Jean Philipe Ewart volt rám a legnagyobb hatással. Velük és ellenük dolgozva értettem meg igazán, hogy miként is működik a privatizáció a vevői oldalon, hogy milyen elszántsággal és mennyire professzionális módon szolgálják ezek a szakemberek megbízóik érdekeit. 1997/98-ban több hosszú beszélgetést folytattam olyan kutatókkal, akik egyúttal fontos állami közhivatalt is betöltöttek: Asztalos Lászlónak (Állami Biztosítás Felügyelet) és Krupanics Sándornak (Állami Hírközlési Felügyelet) ezúton köszönöm ezt a lehetőséget.

2007-től az ÁPV Zrt. FB-tagjaként, illetve az MNV Zrt. ellenőrző bizottsága (EB) tagjaként sok segítséget kaptam az EB mellé rendelt ellenőrzési osztály vezetőjétől, Nagy Zoltántól és munkatársaitól. Értékesek és tanulságosak voltak azok az átlagosan félnapos ülések is, amelyeket az ellenőrző bizottság 3-4 hetente tartott és mindvégig Borbély Attila példásan korrekt és szelíd elnöki vitavezetése mellett folytak.

Több évtizedes szakmai pályám során mindig igyekeztem jó kapcsolatot tartani azokkal az újságírókkal és szakírókkal, akik a kezdettől fogva nyomon követik a magyarországi privatizáció történetét. 1990 és 2010 között sok hasznos információt találtam Berecz Anna, Bossányi Katalin, Emőd Pál, Farkas Barbara, Gáspár S. Miklós, Karsai Gábor,1 Kocsis Györgyi és Mink Mária írásiban. Az ezt követő évtized fontos és értékes fejleménye, hogy végre Magyarországon is teret nyert az oknyomozó (tényfeltáró) újságírás. Bodoky Tamás, Földvári Zsuzsa, Kende Péter, Lipovecz Iván,2 Magyari Péter, Mong Attila, Ószabó Attila, Rádi Antónia, Rajnai Attila, Sipos Anett és Vajda Éva cikkei, cikksorozatai és könyvei nélkülözhetetlen forrásaim voltak. 2010 után kezdett fontos írásokat közölni Bruckner Gergely. Ezeket az írásokat bizonyosan nagy haszonnal fogják forgatni majd azok a történészek is, akiknek 20 vagy 50 év múlva megadatik, hogy a ma még ismeretlen tények birtokában újraértelmezzék a rendszerváltást követő évtizedek zűrös-botrányos privatizációs ügyleteit.

* * * * *

Megszámolni sem tudom, hogy ez a három vastag kötet hány tényt, összefüggést, számot és nevet tartalmaz. Ez részben az internet fantasztikus fejlődésnek köszönhető. A közgazdaságtani elemzés hagyományos módszereivel (jegyzetelés, újságkivágások gyűjtése, fénymásolatok készítése stb.) ennek az információs halmaznak a töredékét sem lehetett volna összegyűjteni. Bizonyos, hogy a leggondosabb ellenőrzés után is maradtak a szövegben téves állítások, ténybeli ellentmondások, hibák, elírások. Ezek egy részéért a szerző közvetlenül felelős. Esetenként bizonyára nem voltam elég precíz vagy következetes, ezért az Olvasó megértését kérem. Más esetekben arról van szó, hogy az általam pontosan idézett eredeti forrás közölt valamit tévesen, számszakilag hibásan – legyen az sajtótermék vagy a privatizációs szervezet belső dokumentuma. A leglényegesebb hibák és tévedések azonban nem így kerültek a kéziratba és a nyomtatott könyvbe, hanem úgy, hogy a privatizációs folyamat szereplői – az eladói vagy a vevői oldal, illetve a privatizációs rendszert működtető politikusok – tudatosan félreinformálták a közvéleményt, elhallgattak vagy letagadtak bizonyos összefüggéseket. Ezek egy részére remélhetően egyszer majd fény derül, s akkor folyamatosan korrigálni lehet a hibákat e könyv elektronikus kiadásában. Más ügyekben talán évtizedekig nem fog kiderülni a teljes igazság. Ezzel nincs mit tenni. A történelem mindig is így formálódott.

1	Karsai Gábor, a Figyelő újságírója 1989–1994 között szinte heti rendszerességgel készített interjúkat a privatizációs apparátus vezetőivel, a folyamat irányítóival és érintettjeivel. Ez a 40 cikk összességében felbecsülhetetlen dokumentumértékkel bír. Tételesen lásd az Irodalomjegyzékben.
2	A 90-es évek „gyanús” tranzakcióiról (pl. a Kulturbank és a Polgári Bank működése, a Co-Nexus vagyonkezelési szerződése, a Wallis és az Altus birodalom kiépülése, a borsodi acélipari vállalkozások állami szanálása) a HVG közölt értékes oknyomozó riportokat, amelyek azután kötetben is megjelentek (Lipovecz, 2006).